Scripts from Esther

XI. fejezet

Már több hét eltelt azóta, hogy levelet kaptunk a déli partokról. Ez a levél rettegésben tartott bennünket, aggódtunk a király hogyléte felől. Reggel, ahogy felébredtem az ablakhoz sétáltam, mint azt általában minden reggel szoktam. Megállapítottam milyen idő van, azt, hogy továbbra is minden csendes. Ám, ahogy jobban kémleltem a tájat, megláttam egy lovast, aztán egyre többet, majd őket egy hintó is követte.

- Angol zászló! – kiabáltam, majd felkaptam a köpenyemet és kirohantam a szobámból.  – Angol lobogó! – folytattam, majd Caroline is meglepődve lépett ki a szobájából, miközben a kiabálásomat hallgatta mindenki. Szaladtam végig a folyosón, le a lépcsőn, ki a palota elé. A lovasok egyre közelebb haladtak a palotához, ahol egyre többen gyűltünk össze. Feszülten figyeltük, ahogy a hintó begördül a kapukon, majd megáll. Benre néztem, aki szintén a kertben volt és megnyugtató tekintete azt sugallta, hogy minden rendben lesz. A katonák kinyitották a hintó ajtaját, ahonnan aztán a király lépett ki. Boldogan, mosolygós szemekkel köszöntötte az udvart.  Caroline és én is örömmel szaladtunk hozzá, miközben ő megnyugtatott mindenkit, hogy jól van. A hintó elé állva aztán bejelentette, hogy győzelmet aratott Anglia Spanyolország felett, akik visszavonultak. Az udvar egyszeriben egybehangzóan tapsolni és ujjongni kezdett. Caroline arcvonása is lágyabb lett, hogy férjét viszont láthatja, majd a palotába vezette őt, ahol elmondta a csatát és a sebesülését is. A királyné aztán a pulpitusra húzta férjét, ahol azonnal szót kért.

X. fejezet

A reggeli csípős hidegben az egész palota búcsúzkodott. A teraszon állva feszülten figyeltük, ahogy a katonák elhagyják a palotát, majd Londont, hogy élükön a királlyal szembe menjenek a spanyol hadsereggel.
 Már korán elbúcsúztunk a királytól, aki elszántan készült a csatára, meghatottságnak helyt nem adva csak arra kért bennünket, hogy óvakodjunk és bízzunk mindent Benjaminra, mivel őt nevezte ki a palota védőjének, míg ő és hű tábornoka távol van. Benjamint büszkeség töltötte el, ezáltal megígérte a királynak, hogy vigyázni fog ránk. Természetesen én is örültem, hogy ő továbbra is a kastélyban marad, de az erkélyen állva édesapámért is aggódtam. Nem oly rég még beteg volt, most meg csatába megy Spanyolországgal szemben. Emily és Olivia nyugtattak, amikor látva a távolodó sereget könny gördült le a szememből. Félelmem pedig az idő múlásával sem tűnt el.

IX. fejezet 

Halovány fény szűrődött be a szobám ablakán, ahogy ébredeztem. A szememet megdörzsölve fordultam meg, miközben megláttam a mellettem mélyen alvó férfit. Hirtelen döbbenten néztem rá, majd magamra, amikor feltűnt, hogy a takaró alatt ruhátlan vagyok. Legszívesebben hangosan felnevettem volna, de inkább Ben felé fordultam és figyeltem ahogy alszik: nyugodtan, olyan meghatóan, hogy megsimogattam volna az arcát, de nem akartam felkelteni. Az együtt töltött éjszaka maga volt a mennyország. Ben annyira gyengéd, kedves és biztonságot nyújtó volt, hogy gondolkodás nélkül megadtam magam, hiszen biztos voltam abban, hogy ugyanazt érezzük egymás iránt  kezdettől fogva. Ezt a pillanatot meg akartam állítani, hogy örökké az ő arcát nézhessem. A számat mosolyra húztam és bámultam tovább. Nem sokkal később ő is ébredezni kezdett, majd kék szemei egyből megakadtak rajtam.

VIII. fejezet

Nagy a sürgés –forgás, a cselédlányok fel alá rohangálnak, miközben mindenhol angol lobogók vannak. A folyosón sétálva értetlenül néztem végig, legtöbben teljes harci díszben álldogáltak vagy beszélgettek, sugdolóztak. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, bár ennyi embert még nem láttam a palotában mióta itt vagyok. Azt hiszem a palota életéhez azóta is nehezen tudok hozzászokni. Mindig van valamilyen összejövetel, vacsora, esetleg olyan alkalom, amikor a király fogadja a környező városok, falvak lakóit, de előfordult olyan is, hogy lopás és árulás miatt hallgatott ki embereket. A politikához továbbra sem értek, számomra az is megrázó, hogy ártatlan emberek halnak meg csatákban, de a király szerint szükséges ez a veszteség az ország életében. Sosem értettem miért kell a folyamatos csatázás, de ő mint király megpróbálta elmagyarázni, megértetni velem.

VII. fejezet

Miután megtudtam, hogy a spanyol király abban bízott, hogy a király meghal, majd sikeresen eltávolít engem is Anglia éléről, elfoglalhatja az országot, és ő uralkodhat minden megváltozott az udvarnál.  Don Alvaro halálát követően apám megkínoztatta a katonát, aki az életemre tört, ezek után egy távirat kíséretében hajóra bocsátotta, hogy vigye el a hírt a királyának arról, hogy Anglia nem bocsát meg. Azóta pedig folyamatosan azon tanácskozik, hogyan és miképp kellene megtámadnia Spanyolországot. Nem igazán értettem a politikához, emiatt semmiféle véleményt nem tudtam alkotni a témában, de abban egyetértettem, hogy meg kell fizetnie annak, aki az életünkre akart törni. Apám eltökélt szándéka, hogy mindenre megtanít a politikáról, de én inkább szívesen maradtam a könyveimnél. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy a levelem biztonságban Triesdorfba ért és édesanyám gyorsan válaszolt is. Amikor Ella a szobámba hozta a levelet, boldogan kaptam ki a kezéből és olvastam. Édesanyám leírta, hogy telnek a napjaik, ki hogy van otthon. Természetesen bíztatott, hogy tartsak ki és legyek erős. Ez pedig eszembe juttatta azt, hogy engedélyt kérjek a királytól az elbocsátásra. Ehhez pedig ragaszkodtam és döntésemtől nem tágítottam. Kilépve a nyugalmas szobámból, gyors léptekkel haladtam az édesapám szobája felé, ahol Spencerrel tárgyalt. Ahogy megpillantott megkérte, hogy hagyjon bennünket magunkra. A szoba falán hatalmas térkép helyezkedett el, amelyen különféle színű kitűzők voltak láthatóak. Bizonyára azok a helyek, amelyekhez valamilyen érdeke fűződik. Az asztal telis –tele volt pergamenekkel, könyvekkel. Próbáltam magabiztos lenni, de belül az idegesség szétszakított. Amikor belekezdtem volna épp egy pergament írt alá, kérte, hogy várjak.  Leültem egy székbe, de annyira türelmetlen voltam, hogy a kezemet tördeltem, majd felugorva az ablak felé ballagtam. A király aztán megállt a hátam mögött.

Zokogva, a levegő után kapkodva ültem a szófán, miközben Benjamin utasításokat adott a katonáknak, akik teljesítve a kérést jöttek - mentek, elvonszolták a támadót. Ürességet éreztem, mint még soha, miközben féltem, olyan érzést szült, mintha sírógörcsöt kapnék. Ez pedig hosszú percekig nem múlt. A kandalló tüze mellett ülve, csak a düh és a szomorúság kavargott bennem. Semmit sem akartam jobban, mint, hogy távozzam és elmehessek az udvartól. El akartam szökni, haza menni. Benjamin hirtelen leült mellém, majd a megérintette a kezem, de én gyorsan elkaptam. Remegtem, mialatt könnyes szemmel néztem fel rá.

- Az őrök tömlöcbe zárták a támadót, kifaggatom, ha kell, megkínzom, hogy megtudjam ki áll ennek a hátterében. – mondta mérgesen, mégis halkan.

- Majdnem megölt. Ha nem érkezik meg, akkor meghalok. Még csak segítségért sem tudtam kiáltani – könnyeim hulltak, akár a záporeső, de Benjamin jelenléte megnyugtató volt számomra. Letérdelt a szófa elé, hajamat eltűrve próbálta letörölni a könnyeimet, biztatni, hogy most már biztonságban vagyok. Végső elkeseredésemben a vállára borultam és addig sírtam, ameddig csak tudtam. Benjamin óvó, védő ölelésében jó érzés volt megpihenni, miközben a szobámba a király és a királyné rohantak be, hálóköpenyben.  Látva engem értetlenül álltak az eset előtt, majd apám kérdőre vonta Benjamint.

IV. fejezet

A hatalmas ágyban úgy éreztem szinte elveszek, csakúgy, mint a kastély falai között, amik egy ilyen lányt, mint én feleslegesnek és jelentéktelennek tekintik. A fejemre húztam a takarót, ezzel egy időre azt gondoltam eltűnhetek, így is elég rosszul éreztem magam, pedig még egy napja sem tartózkodtam a palotában. A szobában rengeteg gyertya pislákolt, fényt adva az amúgy is elkeserítő napba. Mivel nem tudtam aludni, felvettem a hálóköpenyem és kimentem sétálni. Bíztam benne, hogy mindenki nyugovóra tért, kicsit sétálhatok a palotában, felfedezhetem úgy, ahogy eddig még nem láttam. Az egyik ablaknál megállva néztem, ahogy kinn is égnek a fáklyák, néhány őr fel s alá járkált, de minden olyan csendes volt. Úgy éreztem, ez az én időm, senki sem kér számon tőlem semmit, én pedig nyugodtan mélyedhetek el a fáklyák fényében.

III. fejezet

Magamba roskadva álldogáltam a fafaragású szekrény előtt, amelyet még nagyapa készített nekem. Szerettem ezt a szekrényt, olyan szép és díszes volt, illett abba a kis szobába, ahol minden nap álomra hajtottam a fejem. Az ágy, a képek, a bútorok, mind, mind hozzátartoztak a napjaimhoz, ahhoz az élethez, amit a birtokon töltöttem el, amióta megszülettem. Sosem szenvedtem hiányt semmiben, a családom mindenben csak segített, amiben csak tudott. Megadtak nekem mindent, nagymama zongorázni tanított, nagyapa lovagolni és a birtok körüli teendőkre. Édesanyám olvasni tanított, mindig is figyelmeztetett, hogy a kiváló olvasásra, mindig szükségem van, de a francia nyelvet is elsajátítottam. Amikor dühös voltam valakire, gyakran elejtettem néhány francia szót, ekkor megbizonyosodtam róla, hogy még mindig jól tudok beszélni. A szekrény előtt állva aztán könnyek szöktek a szemembe, de igyekeztem túl lenni szomorúságomon, erősnek maradni. Az ajtaját kinyitva ott tornyosultak a ruhák, azok, amiket varrtunk, és amiket a piacon szereztünk be, de az a kedvenc ruhám is, amelyet a helyi varrónő készített kifejezetten nekem. Sosem érdekelt az, hogy miféle ruhában járok, nagyon is jól éreztem magam a bőrömben, itt a birtokon vagy a lovak között. Egyenként szedegettem elő ezeket, a darabokat, majd az ágyra hajítva, sírva roskadtam le a padlóra, úgy éreztem, hogy a mellkasom összeszorult a rám nehezedő teher alatt. Zokogtam, egyre hevesebben, a szobámba időközben belépő Klara se tudta enyhíteni. Megölelt, de tudtam, ezek az utolsó ölelések egyike, nem akartam elválni senkitől a házból. Klara aztán munkához látott, miközben a padlón ültem, s könnyeimet törölgettem. Egy ládát helyezett az ágyam elé, amelybe gondosan összehajtogatta a ruháimat, szoknyákat, továbbá ékszereket, majd a kis szekrényről leemelte a kedvenc könyvemet. Néztem, ahogy elteszi, majd arra gondoltam, milyen jó lesz valamivel elütni az időt. Halk kopogás hallatszott az ajtón. Édesanyám lépett be, de ahogy meglátott a padlón ülve, azonnal hozzám sietett, megölelt, majd igyekezett letörölni a könnyeimet. Bánatosan néztünk egymásra, Klara is lassabban tette a ruhákat a ládába.

II. fejezet.

Az istállóban álldogálva igyekeztem Olivernek segíteni a lovakat lecsutakolni, melyekkel aztán minden héten a városba megy, hogy a megtermelt zöldséget és gyümölcsöt eladja. Nagyapa hosszú ideje termeszt mindenféle növényt a birtokon, ezeknek termesztésében és a ház körüli munkákban több segítségre volt szüksége. Olivert már kiskora óta ismeri, erős, megbízható fiú, aki a lovak nyelvén is ért. Nagyapa több lovat tart, nagyon szereti őket, ahogy én is, már gyerekként megtanított lovagolni, szívesen töltöttem az időm a lovak közelében, nagyapa pedig gyakran járt vadászni.
 Miközben Oliver a lovakat rendezte, az egyik oszlopnál figyeltem őt, s igyekezett meggyőzni arról, hogy később lovagoljunk ki a birtok melletti mezőre. Gyakran tettünk így, szívesen tartottam vele. Édesanyám ezt ellenezte, legtöbbször nem engedte, hogy kilovagoljak, szerinte veszélyes, de én általában ragaszkodni szoktam az elhatározásaimhoz.

- Lizy odaadnád a vödröt? – nézett rám, amiből kizökkentett a gondolkodásomból.

- Persze.  – bólintottam, majd ahogy odanyújtottam neki, megsimogattam a lovat. Hirtelenjében egy furcsa érzés tört rám, mintha egy másik helyen és világban lettem volna. Szemeim előtt magas tornyok jelentek meg a zord felhők között, s ezt valami nyomasztó érzés követte. Úgy éreztem, mintha lebegnék, de Oliver hangja hozott vissza a látomásból.

I.fejezet

17 évvel később…

Az eső csendes, majd egyre erősödő kopogására ébredtem, amely az ablak párkányára hullott. Nehezen tudtam felébredni, az idő komorsága, s a kevés fény arra sarkallt, hogy minél tovább és tovább aludjak. Álmosan tekintettem körbe a szobámban, hogy ismét szemügyre vegyem minden a helyén, van. A nagyapám által szépen kifaragott szék még mindig az ágy előtt álldogált, rajta az este levetett fehér köntösömmel. Miután kimásztam a jó meleg paplan alól, az ablakhoz sétáltam, hogy megállapítsam, ma sem jobb az idő. Jó pár napja csak az eső esik, a felhők mögül ritkán bukkan elő a nap, ez pedig tovább rontott a kedvemen. A távolba révedve csak a zöldellő mezőt láttam, melyet az eső áztatott, de továbbra sem lehet kimozdulni a nagy sár miatt. Hátrafordulva a köntösömre nézve eszembe jutott az, ami miatt néhány napja alig alszom, gyorsan felkaptam a ruhadarabot, hogy a folyosón végig szaladva megálljak a vastag, díszesre faragott faajtó előtt. Klara a szobalány állított meg, kérlelt, hogy ne zavarjam a nagymamámat, éppen a doktorúr vizsgálja. Nehezemre esett megérteni, hiszen minden vágyam volt, hogy a pár hónapja beteges nagymamámat magamhoz öleljem.