Scandalous Heiress -Botrányos örökösnő - XIV.fejezet

A napok teltek, minden időmet, a vállat ügyeivel töltöttem. Igazából nem is volt olyan rossz, legalább eltereltem a figyelmem mindarról, ami az elmúlt hetekben történt. Leonáról azt hallottam bérelt magának egy lakást a belvárosban. Jobb is, hogy nem keresett, nem tudnék ránézni, azok után ahogy elbánt velem. Legtöbbször eszembe jut, anya mit szólna, ha még élne. Főleg, hogy a mindenük voltam, Leona pedig a kicsi húga. Az életét bízta volna rá, ahogy az enyémet is. Hihetetlen, hogy az emberek, akikben azt hisszük, hogy meg tudunk bízni, ennyire elárulnak. Úgy éreztem, hogy már minden megtörtént velem, ami egy ember életében megtörténhet. Árulás, halál, szerelem. Pedig az éveim száma eléggé kevés, ehhez képest. Egyedül Tessa és a barátaim maradtak nekem, de ez fontosabb bárminél.

Belle a hétvégén ünnepli a születésnapját, amire Jennel, már egy ideje szervezkedünk. Nehéz volt kitalálni mi is lenne a legjobb a számára, de végül döntöttünk és kibéreltünk egy helyet a városban, ahova a barátainkat is meghívtuk. Mióta hazajöttünk Ibizáról, Belle és Nick egyre többször találkoztak és szerintem kezd alakulni valami közöttük, így Nick-et is bevontam a szülinapba, aminek ő nagyon örült. Mindent megérdemel a legjobb barátnőm, így a legszebb szülinapot akartam neki. 

- Vic, szia. Régóta vársz? – ugrott ki az autójából Jen. Megbeszéltük, hogy megnézzük a helyet dekorációval is és egyeztetjük a rendelést. 

- Nem, nem – öleltem meg barátnőmet, majd besétáltunk. A The Mezz a város egyik legjobb helye, igazi szórakozóhely, ahol aztán tényleg élmény szülinapot ünnepelni, ezzel pedig Jennifer is egyetértett. Körbe sétáltunk, minden csodálatos volt. Tudtam, hogy Belle szereti a lila színt, ezért a felirat és a lufik is ilyen színből álltak. 

- Belle nagyon boldog lesz – mosolygott Jenny. – Szerintem egyáltalán nem sejt semmit. Biztosan óriási meglepetés lesz. Képzeld, Lucas is eljön. 

- Nahát – fordultam barátnőm felé, elég régóta nem beszélt róla. – Hogy hogy? 

- Tudod sokat gondolkodtam, azt hiszem ő is. Talán megpróbáljuk újra. 

- Örülök neki, ez nagyon jó hír – öleltem meg őt. – Reméltem, hogy végül így döntesz majd. Lucas jót tesz neked. Te is neki. Próbáljátok meg – mosolyogtam. 

- Köszi. Te hozol valakit? 

- Á, dehogy. A jó öreg egyedülléttel jövök, illetve a koktélom társaságában remekül leszek majd – tettettem a nevetést, de nem voltam túlzottan boldog. 

- Mi a helyzet Dylannel? 

- Nem tudom. A megemlékezés óta nem nagyon hallottam felőle. Biztosan Oliviaval építi a jövőjét. 

- Vicky – nézett rám komoly arccal. – Tisztáznotok kellene a helyzetet. Nem jó, hogy te szenvedsz és szerintem ő is. 

- Ugyan már Jen. Nem szenvedek. Ő meg pláne. 

- Ne akarj becsapni. Hiába mutatod kifelé, hogy milyen nagy főnök vagy és mennyire érzelemmentesen tudod mindezeket csinálni, tudom, hogy Dylannel más. Beleszerettél. 

- Hagyjuk ezt az egészet. Túlteszem magam rajta, idő kell hozzá. 

- Nézd, engem áltathatsz, de magad nem tudod. 

- Oké. Foglalkozhatnánk Belle bulijával? – tereltem el a témát, mert kezdett kínossá válni a dolog, főleg azért, mert igaza volt Jennynek. 

Késő estig az irodában dolgoztam, mert Mr. Petersonnal közös projektet dolgoztunk ki. Nagyon elszánt volt, de észrevehetően tetszett számára a munka és az, hogy úgy véli édesapám tulajdonságait örököltem. Mivel, ami nem tetszett rögtön kritizálni is kezdtem. Több apartman és ház építéséhez néztünk ki területeket, amiket Mr. Peterson is támogatott. Nagyon jól ment a közös munka, Tommal nagyon megkedveltük egymást. 

Délután Jenny írt, hogy ő majd valamilyen hazugsággal elhívja Belle-t, találkozzunk a Mezz előtt a hétvégén. 

Szombaton kedvetlenül készülődtem a szobámban, miközben egyik ruha sem volt olyan, amit szívesen felvettem volna. Aggódva dobáltam ki a darabokat, mire megakadt a szemem egy zöld kivágott ruhán. Gondoltam ez remek lesz, de az öltözködés alatt a telefonom hangjára lettem figyelmes. A gardróbból kiszaladva ugrottam érte, a kijelzőn pedig Dylan neve jelent meg. 

Dylan: Beszélnünk kell! Fontos! – nem értettem mit akarhat, hiszen egyenlőre azt hittem hanyagoljuk az egymással való beszélgetést. 

Én: Most nem érek rá, Belle születésnapjára készülök. – Nem telt bele fél percbe azonnal jött a válasz. 

Dylan: Oda megyek! Adj egy címet! 

Én: Kérlek ne! Később megbeszéljük. 

Dylan: Vicky, nem szórakoznék, ha nem lenne fontos! Életbevágó – hatalmasat sóhajtottam, nem hiányzott Dylan jelenléte. Épp kezdtem volna túllépni és elfelejteni, most ismét megjelenik. Kis idő múlva leírtam a címet, majd teljesen más hangulatban folytattam a készülődést. Azt hittem, hogy ez az este már nem lehet ennél rosszabb. Megkértem Jamest vigyen el a partira, majd jelzek, ha értem kell jönnie. A kiszűrődő hangok már jelezték, hogy a DJ hangol a bulira, majd megvártam a barátnőimet. Jen és Belle egy limuzinból szálltak ki, amelynek sofőrje nem más volt, mint Nick. Megöleltem Belle-t, aki azt hitte, hogy négyesben eltöltünk egy estét, de belementem a titkolózásba, hogy azt higgye, így telik majd az este. Amint beléptünk azonban a családja és a barátaink egybehangzóan kiáltották, hogy Boldog Születésnapot, barátnőm arcán pedig csak a meglepettséget lehetett leolvasni. Nagyon örült a vendégeknek, egyenként mindenkit szorosan átölelt, majd ahogy hozzám lépett, átadtam az ajándékát. Egy karkötő volt, amely a barátságot jelképezte, ez nagyon tetszett Belle-nek. 

- Hálás vagyok Vic. Köszönöm. Köszönök nektek mindent – ölelt át, de a távolban Nick jelent meg. 

- Mi van köztetek? – súgtam a fülébe. 

- Vicky… - nézett rám csillogó szemekkel. – Nagyon kedvelem. Olyan, akivel boldog lehetek. 

- Akkor menj! – mosolyodtam el. – Menj a lovagodhoz. – Belle így is tett, miközben Jenny is Lucasszal táncolt a DJ zenéire, én pedig belevetettem magam és megint a pultnál álldogálva figyeltem a tömeget. Jó volt így. Boldog voltam, hogy a barátnőm jól érzi magát, míg Jenny is ismét közel került a szerelméhez. A fények villóztak, én pedig egyre több italt fogyasztottam. 

- Szia Vic – lépett elém Dylan. Úgy meglepődtem, hogy majdnem félrenyeltem az italt. – Látom, unatkozol – nézett a poharamra. 

- Nem vagy humoros – vetettem oda. – Miért jöttél? 

- Van valami, amit tudnod kell. 

- Akkor. Hallgatlak. 

- Nem itt, ez olyan dolog, amit itt nem tudok elmagyarázni – fürkészte az arcom komolyan. Megijesztett, mert sosem láttam őt még ilyennek. Elkértük a kabátom, majd a hely elé mentünk, de Dylan inkább a sétát ajánlotta. 

- Mond el miről van szó? – Dylan nehezen találta a szavakat, ami kezdett aggasztani. 

- Nos, a megemlékezésen hallottam valamit. Azt hiszem, szóval azt gondolom, hogy … 

- Dylan! Kérlek mondd már! 

- Mr. Peterson nem őszinte veled – elképedt arccal néztem rá. – Nézd, Vic. Mr. Peterson és apád között megromlott a viszony, mielőtt meghalt. Amit kapott megbízást, a szüleid visszavonták. 

- Mire célzol? 

- Arra, hogy ez a férfi átver. Ne bízz meg benne, kérlek Vicky. Valamit eltitkol és rá kell jönnünk, hogy mit. – Hirtelen nem tudtam szóhoz jutni. Álltam és néztem, ahogy aggódva fürkészi az arcom és várja, hogy válaszoljak. Nem tudtam. Idegesen toporogtam egy helyben. 

- Eléggé divatos akkor az átverés. Meg tudok vele birkózni, volt tapasztalatom. 

- Most nem a mi ügyünkről van szó – vágott közbe. – Vicky, tudom, hogy haragszol és utálsz. Azt is, hogy rossz, amit tettem, de most azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. Kérlek… 

- Elég Dylan! El tudom dönteni, hogy kiben bízzak és kiben ne! Volt elég tapasztalatom, hogy rájöjjek. – Dylan megragadta a karom és mélyen a szemembe nézett.  

- Nem verlek át, aggódom és nem akarom, hogy bajba keveredj! 

- Akkor majd én teszek róla – ráztam le a kezét. – Most, ha nem baj, akkor visszamennék. 

- Kérlek hívj, ha segítség kell – kiáltott utánam, ahogy eltávolodtam. Nem értettem, hogy miért bukkant fel éppen most egy ilyen dologgal. Nem tudom elképzelni, hogy Mr. Peterson átverne, az édesapám barátja volt. Szerettem volna ezt az egészet elfelejteni és ünnepelni Belle-t, aki boldogan táncolt Nick-el. Bíztam abban, hogy talán kezd minden a helyére kerülni az életemben, a vállalat rendben működik, a barátaimmal jó a kapcsolatom, a férfiak terén pedig… Majd csak lesz valami. Jen és Lucas behozták a tortát, óriási tűzijátékkal a tetején. Belle szemei ragyogtak, majd felvágta a marcipános, gyümölcsös édességet, ami nagyon finom volt. 

- Vicky – lépett mellém Jen a pultnál. – Minden rendben? Láttam itt volt Dylan. Mit mondott? 

- Szóra sem érdemes Jen. A szokásos. 

- Látom, hogy megvisel, ha találkoztok – lehajtottam a fejem, majd a pohárért nyúltam, hogy igyak belőle. 

- Nem, egyáltalán nem. Megleszek, minden rendben – Jen megfogta a kezem, majd a másikkal átkarolt. 

- Victoria, drágám, nekem nem kell hazudnod. Magad alatt vagy. Érthető – a beszédétől már-már meghatódtam, de próbáltam tartani magam. 

- Minden oké Jenny. Köszönöm – mosolyodtam el, majd megöleltem.

Már késő éjjel volt, amikor hazaértem. Fáradtan, de boldog voltam, hogy a barátnőm bulija ilyen szuperül sikerült, leszámítva Dylan jelenlétét. Elkönyveltem, hogy nem foglalkozom azzal amit mondott, reggel mégis azzal a gondolattal ébredtem, hogy mi van akkor, ha igaza van? Felkaptam a köntösöm és lerohantam a földszintre, ahol Tessa épp a reggelit készítette. 

- Későn jöttél haza? – nézett rám meglepetten, amikor leültem a bárszékre. 

- Tessa, mit tudsz egy bizonyos Mr. Thomas Petersonról? 

- A szüleid egyik üzlettársa volt azt hiszem – válaszolta, miközben vagdosta a zöldségeket. – Édesapád nagyon kedvelte, gyakori vendég volt a házban, barátok voltak. 

- Szerinted átverte apát? – kaptam el a tányérról egy paradicsomot. 

- Mi ez a kérdezősködés Victoria? – csapott a kezem után, amikor beleettem a reggelibe. 

- Tegnap megjelent Dylan és nagyon érdekes dologgal állt elő erről az illetőről. Nem tudom Tessa kiben bízzak. 

- Addig úgysem nyugszol, amíg utána nem jársz. Nálam sajnos rossz helyen jársz, mert nem igazán ismerem ezt a férfit, de édesapád nagyon kedvelte őt. Biztos ezért is ő kapta meg a legtöbb megbízást. 

- Na ez az – mutattam felé egy salátával. – Mi van ha tényleg titkol valamit? – majd az pultra feküdtem. – Lehet túlreagálom és Dylan állít valótlant. Jaj Tessa, nem tudom mit tegyek. 

- Nehéz dolog, de ne ítélj elhamarkodottan – mondta a helyzethez illő kellő komolysággal. Persze igaza volt, de mégis bosszantott a helyzet. Lehet csak Dylan kitalációja, hiszen Mr. Thomas mért akar rosszat a családomnak, hiszen apa rengeteg megbízást adott neki. Igyekeztem hamar elhessegetni a gondolatot és a hétvégét nyugalmasan eltölteni. Próbáltam olvasni, zenét hallgatni, majd végül úgy döntöttem, hogy elmegyek vásárolni, beszerzek néhány ruhát, ami javíthat a kedvemen, de végül ugyanoda lyukadtam ki. Mi köze Petersonnak a szüleim halálához? Ezzel együtt minden olyan emlékem előjött, ami velük kapcsolatos. A közös nyaralások, a boldog pillanatok, amikor apa focizni tanított és az úszó versenyeken való támogatásuk. A sport nem mindig volt az erősségem, de az úszás apa szerint fontos egy fiatal életében. Ezért öt évig az ő kedvéért jártam, tudtam, hogy büszke és boldog, hogy láthat engem a versenyek alkalmával. Persze később ráuntam és más kezdett el érdekelni, de visszagondolva, bármit megadnék, ha újra láthatnám azt az örömöt az arcán, amit akkor. 

Ahogy hazaértem becsaptam magam mögött az ajtót a dolgozószobában, azonnal elkezdtem kutatni apa régi iratai között, amiből kideríthetnék valamit Mr. Petersonról. A csodálatosan megmunkált fa asztal fiókjában idegesen kapkodtam ki az iratokat, olvastam át a leveleket, de semmi sem bizonyította azt, hogy apát megvezette volna vagy, hogy elárulta a céget. Végül csak a szekrény ajtajait csapkodtam és a fejem fogtam, hogy nem találok semmit és talán ismét besétáltam Dylan csapdájába. Hittem neki, miközben kapaszkodhattam abba, hogy talán kiderül, mi történt a szüleimmel. Leültem a székre és elkeseredve az asztalra feküdtem. 

- Vicky – hallottam a hangot az ajtó felől, de nem volt kedvem felnézni. – Tessa engedett be, minden oké? 

- Persze – legyintettem, amint Belle beljebb sétált. 

- Eléggé rosszul nézel ki.  Mi a baj? – sóhajtottam egyet, de igazából magam sem tudom, mi van velem. 

- Van most egy kis gond a cégnél és Dylannel is beszéltem – Belle arca rögtön tükrözte azt, hogy egyáltalán nem meglepett. 

- Nem akarok beleszólni Vicky, de nem gondolod, hogy Dylannel le kellene ülnöd megbeszélni a dolgokat? Úgy értem talán túl kellene lépned az ármánykodáson és esetleg tiszta lappal indulni. 

- Félek Belle… - válaszoltam, de éreztem, ahogy szemeim kicsit elhomályosodnak a könnytől. Hamar megtörölgettem, hogy ne legyen feltűnő, miközben barátnőm leült velem szemben a fotelba. – Nem olyan egyszerű ez. 

- Dehogynem Vicky. Te magad tudod eldönteni, hogy fontos e számodra Dylan vagy nem. Azt viszont látom, hogy őrlődsz azóta, ahogy kiderültek a dolgok. 

- Megbántott. Átvert és ez épp elég volt ahhoz, hogy tudjam mennyire megbízhatatlan…

- Ugyan már. Azóta is téged keres. Látom rajtad, hogy teljesen odavagy érte, de annyira makacs vagy, hogy akármennyire is próbálkozhat és esedezhet, a bocsánatodért az egod nem engedi, hogy felülemelkedj ezen. 

- Kikérem magamnak! – ráncoltam össze a szemöldököm, ahogy ezt közölte velem.  – Az egom köszöni szépen jól van. 

- Komolyan Vic. Gondolkozz el ezen. 

- Miért jöttél egyébként? – érdeklődtem, hogy végre eltereljem magamról a figyelmet. Jó volt, hogy Belle elmondta a véleményét, de egyenlőre nem tudom, hogy Dylannel érdemes e folytatni, tekintve a múltat és, hogy mennyire nem kedvel a családja. Ami persze kölcsönös. 

- Az a helyzet – hebegett -, hogy Nick szeretné, ha elutaznék vele a szüleihez. 

- Tessék? – lepődtem meg. – Ez igen. Gyors volt. 

- Hidd el én sem számítottam rá, de annyira szeretné, ha megismernének – húzta mosolyra a száját, de a boldogság tükröződött az arcán. 

- Akkor menj Belle. Nem gondoltam volna, hogy Nick egyszer megállapodik, de lehet csak neked kellett a képbe kerülni. 

- Igazán kedves vagy Vic. 

- Kérsz valamit? – mutattam a bárszekrényre, mert tudtam, nekem jól esne egy ital, de Belle visszautasította, majd később el is indult, hogy össze tudjon pakolni az útra. Nem gondoltam volna, hogy Belle épp Nick barátnője lesz, de örülök a boldogságának. Késő éjjel még a dolgozóban olvasgattam, miközben előjöttek a fiókból gyerekkori emlékek is. Apának készített rajzaim, fényképek. Tulajdonképpen mióta meghaltak csak a nagy részét tettük el Leonával, azóta minden úgy néz ki, ahogy ő ott hagyta. Talán nem kellene így lennie, de nehéz megváltoztatni azt a helyet, ahol a legtöbb idejét töltötte. Aztán ahogy a képet néztem, amin egymást öleltük, boldogan, eszembe jutott Dylan. Utána akarok járni a dolgoknak.

Reggel korán keltem, hogy fussak egyet a környéken, kiszellőztessem a fejem, de ezután rögtön vettem egy forró zuhanyt. Úgy döntöttem meglátogatom Dylant, kizárólag munkaügyben. Felkötöttem a hajam, napszemüveget vettem fel, a kíváncsi tekintetek pont nem hiányoztak, majd beugrottam az autóba, hogy az Orange Ave-ra menjek. A liftben kissé remegni kezdett a gyomrom. Biztattam magam, hogy nem vagyok gyenge és tisztán tudok gondolkodni, de mire elhitettem magammal már Dylan ajtaja előtt álltam. Hosszas csengetés után nyitott csak ajtót, ahol meglepetten nézett végig rajtam. 

- Ne izgulj, nem maradok sokáig – közöltem vele hamar. 

- Nem zavarsz, nyugodtan maradj csak – csukta be az ajtót maga mögött, mire én idegesen álldogáltam a nappali közepén. 

- Fektessük le a szabályokat. Nem azért vagyok itt, mert megbocsátottam és mindent elfelejtettem, szigorúan a segítséged kell. 

- Oké… - figyelt komolyan. 

- Tény, hogy volt köztünk egy s más, nem tagadom, hogy jó volt – hebegtem -, de ez most nem is lényeges. Nem barátkozni jöttem és nem is akarom, hogy közöm legyen a McRay családhoz, de azt hiszem, hogy te segíthetsz. 

- Rendben. Miről van szó? – kérdezte, majd a konyhába ment. – Kérsz valamit? 

- Nem, köszi – majd arrébb pakoltam az újságjait a kanapéról, amik leginkább utazásokról szóltak. – Elutazol? – érdeklődtem, miközben töltött magának egy italt. 

- Nem, egyelőre nem. Bár valami különleges helyen szeretnék nyaralni – ült le mellém, amitől éreztem a szokásos bizsergést, de igyekeztem felülemelkedni. 

- Szóval, segítened kell leleplezni Mr. Petersont. Ha igaz amit mondtál, meg kell tudnunk mit titkol. 

- Nekünk? Dolgozzunk együtt? – kérdezte vigyorogva. – Hol a csapda? 

- Dylan – néztem rá mérgesen. – Nem értem, miért gondolod, hogy van csapda? Szívesség. 

- Victoria Anderson vagy, nem emlékszem, hogy te szoktál szívességet kérni. 

- Akkor azt hiszem rossz helyre jöttem. Te magad mondtad, hogy valami nincs rendben vele, nos talán hiszek neked, de akkor segítened kell kideríteni. 

- Meg vagyok lepve – kortyolt az italból. – Nem gondoltam, hogy eljössz, főleg azok után, hogy látni sem akarsz. 

- Mondtam. Szívesség. Egyszerű cégek közötti megállapodás. Szóval? Benne vagy? – kérdeztem, mialatt figyeltem Dylan reakcióját, de láttam rajta, hogy csak az időt húzza. 

- Jó, benne vagyok – majd felé nyújtottam a kezem. Ahogy összeért és kezet fogott velem, nehezen tudtam magam türtőztetni, hogy közelebb ne menjek hozzá. Még mindig annyira vonzó számomra, most pedig ahogy ott ült a sötét pólójában, farmerben, akár egy divatlap arca, azzal a mosollyal, amit mindig is kedveltem. Sok minden eszembe jutott abban a pillanatban, de tartanom kellett magam ahhoz, amit kitűztem és nem felejthettem el, azt, amit tett velem. 

- Akkor hamarosan jelentkezem, esetleg bejöhetnél valamikor az irodába – ugrottam fel. 

- Rendben… - mondta. – Vicky! – állított meg az ajtó előtt. – Szeretném, ha már nem is lesz köztünk semmi, de jóban lennénk. Ha össze akarunk dolgozni, akkor bíznunk kell egymásban. 

- Nagyon jól mondod. Megbízhatónak kell lenned. Nem akarok hazugságot, átverést. Elég volt. 

- Akkor sem akartam, eleinte talán, de megváltoztak a dolgok… 

- Szerintem Dylan hagyjuk most ezt – közöltem vele, de ahogy az arcát fürkésztem, láttam, komolyan gondolja, amit mond. Már-már kezdtem elgyengülni, de igyekeztem magam tartani a megállapodáshoz. – Ha van időd, ugorj be az irodába. 

- Úgy lesz – elbúcsúztam, de nehezen haladtam a lift felé. Dylan közelsége nagyon jól esett a számomra, de nem felejthettem el azt, amire megkértem és, hogy jobb, ha nem lesz közöttünk semmi.