.png)
Késésben voltam ezért csak kikaptam egy fehér inget és
egy fekete nadrágot a szekrényből, majd rohamtempóban csináltam meg a hajam is.
Mióta az üzleti életben dolgozom beszereztem olyan ruhadarabokat, amik igazán
üzletasszonnyá tesznek, így a fehér ing sem hiányozhatott a ruhatáramból. Tessa
a konyhában meglepetten figyelte, ahogy pillanatok alatt megittam a kávémat és
futva rohantam ki a kocsimhoz, hogy beérjek a vállalathoz. Az utóbbi időben a
hétfőt egy értekezlettel kezdem, amiben az elmúlt heti munkát értékeljük és
felkészülünk a jövőre. Most végül én leszek az, aki nem vesz részt, főleg ha el
is kések. Amikor végül beértem Pearl futva mondta el a fontosabb dolgokat,
miközben mindenki rám várt a tárgyalóban, köztük Mr. Peterson is. Megtorpantam,
ami Pearlnek is feltűnt, de igyekeztem leplezni idegességem. A ruhám igazgattam
és a papírokat szorongattam. Hallottam Pearlt beszélni, de a gondolataim teljesen
máshol jártak. Ott ült az a férfi akiben apa megbízott, a barátjának hitt.
- Victoria, minden rendben? – bökött oldalba Pearl, akivel az utóbbi időben
egyre jobban megkedveltük egymást, legalább benne bízhatok.
- Persze Pearl – majd közel hajoltam hozzá. – Mr. Petersont is meghívtuk?
- Nem – súgta oda -, de mivel neki adtad az egyik lakópark építésének
megbízását biztosan be akar számolni a jelenlegi helyzetről.
- Azt hiszem meg kell néznem a helyszínen is a munkákat. – Pearl beleegyezően bólintott, majd
elkezdtem az értekezletet. Úgy tűnt minden rendben megy, de Thomas is szót
kért, amiben elmondta, hogy mennyire elégedett, hogy az Anderson vállalat a
jövőben is számít rá, továbbá reméli, hogy több megbízást az ő cégének ajánlok.
Igyekeztem beleegyezően tekinteni rá, nem sejtheti meg, hogy szemmel tartom.
Elégedetten ült a székében, akár csak egy császár, aki azt gondolta, hogy
fölényben van. Az értekezlet után még néhányukkal a folyosón beszélgettem,
amikor megjelent Dylan. A szívem egyből a torkomban dobogott, ahogy egyre közelebb
ért. Lepleznem kellett izgatottságomat, de megnehezítette
az is, hogy mennyire jól nézett ki. Elegáns volt, öltönyben érkezett, zsebre
tett kézzel, amivel még lezserebb volt. Azt hiszem a hölgy munkatársaim rögtön
levette a lábukról. Megállt mellettem, mialatt én döbbenten néztem, amit
szerintem ő is észrevett, mert végül a haját is hátra tűrte, hogy hatásosabb
legyen a belépője.
- Jó reggelt! – mosolygott, én pedig szóhoz sem jutottam, Pearl és én is csak
néztük őt.
- Dylan – kerestem a szavakat -, mit keresel itt?
- Hívtál, én pedig jöttem. Remélem nem gond? – nézett rám, majd azokra, akikkel
épp beszélgettem. Megráztam a fejem.
- Igazából ráértél volna…
- Nocsak – lépett oda Thomas. – Mit keres itt egy McRay? Nem úgy volt, hogy
elkergettek a cégtől?
- Ugyan már – ráncolta össze a homlokát Dylan, miközben végig higgadt volt. –
Vicky és én azóta is jóban maradtunk, gondoltam megnézem, hogy mennek a dolgai.
- Érdekes, én nem így tudom. Remélem Victoria helyén lesz az eszed és nem
engeded be ezt a családot a vállalathoz…
- Nem kell aggódnia, tudok vigyázni.
- Hallotta Thomas, minden a legnagyobb rendben - kacsintott Dylan. Mr. Peterson
megrázta a fejét, majd két kollégájával távozott. Dylannel csak akkor kezdtünk
el nevetni, ahogy becsuktam az irodám ajtaját.
- Nem hittem volna, hogy így oda tudsz szúrni neki – közöltem vele és leültem a
székembe.
- Nem kell félteni Vicky. Megoldom az ilyen helyzeteket.
- Azt mindjárt gondoltam – mosolyodtam el. – Mivel kezdjük? – érdeklődtem, mire
Dylan szorosan mellém ült.
- A szüleid három, négy évvel ezelőtti megrendeléseit kellene átnéznünk, főképp
azokat a megbízásokat, amiket Petersonnak adtak.
- Mi lesz akkor, ha találunk valamit? – néztem szomorúan Dylanre, mire ő
megsimította a karom.
- Akkor meglesz a bizonyíték arról, ki tehet a szüleid haláláról – nyugtatott,
mire elkaptam a karom. Nem engedhettem el magam, mégis jól esett a közelsége.
- Azzal, hogy apa visszavonta a megbízást még nem bizonyítjuk, hogy köze van a
halálához.
- Vicky, tovább kell nyomoznunk. Kiderítjük. Ha igazam van, akkor minden itt
lesz az akták között, csak meg kell találnunk őket. Az édesapád biztosan
megsejtett valamit, reménykedjünk, hogy ezt le is írta. – Aggódva nyitottam meg
a fájlokat, amiket apa néhány évvel ezelőtt készített. Mindent átolvastunk, de
csak arra jutottunk, hogy egy másik cégnek adta át a megbízást, amit először
barátjának szánt. Órák óta keresgéltünk, rengeteg kávét elfogyasztottunk, de
nem jutottunk sokkal előbbre. Az elolvasott dokumentumokból semmi nem derült
ki, a visszavonás pedig teljesen jogosan történt. Dühösen feküdtem le az
asztalra. A szemeim sajogtak a hosszas keresgélés után, de Dylan úgy látszott
kitartóbb volt.
- Vicky, nem adhatjuk fel… - rázta meg a vállam.
- Dyl, mi van akkor, ha csak félreértettél valamit? – néztem fel, de csak a kék
szemeivel találtam szemben magam, amelyekkel mélyen az enyémbe nézett. Éreztem,
hogy elgyengülök, hirtelen elkaptam a tekintetem és tovább nyavalyogtam.
- Valami nincs rendben a férfi körül. Nem tisztességes és ahogy utána olvastam
voltak már problémák a cégével.
- Ha mindez igaz, akkor sem tudjuk bizonyítani.
- Valaminek akkor is lennie kell. Át kell néznünk a nyomtatványokat, volt
naplója édesapádnak?
- Azt hiszem. Talán volt – majd elgondolkodva felültem. – Azt apa gondosan
rejtegette a dolgozószobájában. Megkeresem – Dylan bólintott, amikor a
telefonja jelzett, ő pedig gyorsan előkapta. Pár másodperc után zavarba ejtően
nézett rám. – Valami gond van?
- Nincs, nincs. Minden rendben – hebegte. – Ha nem gond, el kellene most
mennem, hívj, ha valamit találtál.
- Úgy lesz – miközben kíváncsi voltam, hogy mitől lett ennyire ideges. S bár,
örültem volna, ha marad, most mégis jobban érdekelt, hogy megtaláljam apa
naplóját.
Este rögtön ahogy hazaértem a dolgozóban kezdtem el kutakodni, tudtam, hogy apa
olyan helyre rejthette a fontos papírokat, tárgyakat, ahol még én sem találom
meg. Felfordítottam az egész dolgozót, de semmit sem találtam. Még Tessa is
döbbenten állt az ajtóban, mialatt a papírok repkedtek.
- Minden rendben? – érdeklődött, mire én a fotelba dőltem.
- Igen – néztem rá, majd kifakadtam. – Semmi, semmi sincs rendben. Muszáj találnom
valamit.
- Mi a baj? – ráncolta a szemöldökét.
- Apa valamit elrejtett. Dylan szerint valami nincs rendben Mr. Peterson körül.
- Dylan szerint? – szólt rám. Tudtam, hogy ezzel azt akarja mondani, hogy már
megint a képben van a McRay család.
- Tessa, ne nehezítsd meg kérlek. Dylan segíteni akar.
- Ezért megvádol valakit, hogy átver téged? – kérdezte, miközben leült mellém
és megfogta a kezem. – Légy óvatos Victoria.
- Tudom. Az leszek, de értsd meg, tudnom kell mi történt a szüleimmel. Ha nem
baleset volt, azt tudnom kell.
- Megértelek – ölelt át. Tessa mindig annyira megnyugtató volt. Boldog vagyok,
hogy velem maradt és kitart mellettem. Azonban, ha a hiszek a megérzéseimnek,
Dylannek kivételesen igaza van és kiderülhet az igazság. Ahhoz pedig az kell,
hogy megtaláljam apa jegyzeteit. Tessa nem sokkal később magamra hagyott, én
pedig egész éjszaka olvasgattam, nézelődtem. A hajnalban kerültem ágyba, de nem
sokat tudtam aludni, mert folyamatosan gondolatok cikáztak a fejemben. Forgolódtam,
álmodtam, sírtam és emlékeket kerestem. A vége az lett, hogy teljesen
kialvatlanul ébredtem és a tükörben hosszasan igyekeztem helyre hozni az arcom.
A korrektor és alapozó hozta meg a hatást, de a kevés alváson a kávé sem
segített. Felkaptam a narancssárga pulcsimat, hozzá egy színben hasonló
szoknyát, de az ékszer kiválasztásakor a fiókban találtam egy karkötőt. Régen
nem hordtam, el is felejtettem, de még apától kaptam a tizenhatodik
születésnapomra. Egy gyönyörű arany karlánc, amelyen egy kis kulcs volt, apa
mindig azt mondta, hogy ez jelképez bennünket, a családot és, azt, hogy
mennyire szeret engem. Ahogy forgattam, nézegettem jó emlékek jutottak eszembe,
majd visszatettem a gyönyörűen megmunkált sötétbarna színű fadobozba. Ahogy
betoltam a fiókot, akkor esett le, hogy a kulcs talán nyithat valamit. Azonnal
kikaptam a karláncot és írtam egy üzenetet Dylannek.
Én: Találtam egy kulcsot. Át kell jönnöd!
Hamarosan érkezett is a válasz.
Dylan: Hamarosan ott vagyok!
Idegesen járkáltam fel alá, miközben arra gondoltam, hogy egész végig a szemem
előtt volt a válasz, miközben én minden mással foglalkoztam, ahelyett, hogy
figyeltem volna a jelekre. Talán apa el akart mondani nekem valamit vagy
biztosítani akarta a titkait. Lefutottam a lépcsőn, be a dolgozóba, hátha
találok valami olyat, amibe illik a kulcs. Már azon voltam, ha kell felforgatok
mindent és szétszedem a berendezést, de végül Tessa és Dylan állítottak le.
- Mi van veled? – néztek körül. Székek félredobva, a lámpa a földön. Dylan
megragadta a karom és maga felé fordított. – Vicky, nyugodj meg, meglesz. Át
kell gondolnod, tiszta fejjel.
- Én ebbe bele fogok őrülni – löktem el magamtól és a fejem fogtam. Forgott
velem a szoba.
- Dylan, semmit sem aludt az éjjel – hallottam Tessa hangját a hátam mögül.
- Vic. Vic, figyelj. Az lenne a legjobb, ha most lefeküdnél egy kicsit pihenni.
Kialszod magad és akkor átgondoljuk a dolgokat. Így viszont nem tudjuk.
- Ezt nem bírom. Talán nem is kellett volna mondanod Dylan. Semmit sem.
- Gyere, felkísérlek… - fogta meg a kezem és felmentünk a lépcsőn. Dylan
gondosan lefektetett az ágyra. – Próbálj meg aludni egy kicsit, később
megnézlek.
- Mi van, ha a szüleimet megölték? Hogy fogom feldolgozni?
- Megoldjuk. Minden rendben lesz. Pihenj – mondta, majd nagyon gyorsan
elaludtam.
Az óra kettőt mutatott, amikor felébredtem. Hirtelen
felugrottam és rájöttem, hogy mi történt délelőtt és mennyire magam alatt
voltam, azt, hogy Dylan is itt volt. Felhívtam Pearlt, hogy nem tudok bemenni,
megígérte, hogy kézben tartja a dolgokat, ne aggódjak. Eszembe jutott a karlánc
és az is, hogy teljes káoszt csináltam a dolgozószobából.
- Tessa! – kiáltottam, miután megláttam a rendet. Ahogy odaért mellém szorosan
megöleltem. Rettenetesen éreztem magam amiatt, ahogy viselkedtem. – Köszönöm Tessa.
Bocsáss meg ezért amit tettem.
- Ugyan már. Semmi gond – simította végig az arcom.
- Dylan?
- Itt volt egy darabig, aztán el kellett mennie, mert valami dolga akadt.
- Szóval azt akarod mondani, hogy itt várakozott? – Tessa bólintott. Hosszasan
sóhajtottam, de a karláncot szorongatva eszembe jutott még egy hely. – A hálószoba.
- Mi van a hálószobával? – kérdezte értetlenül Tessa.
- Miért nem jöttem rá hamarabb… - majd azonnal a szüleim szobájába rohantam.
Amióta meghaltak tulajdonképpen minden maradt ugyanúgy, a szobát nem engedtem,
hogy bárki is használja. A szokásos takarításon kívül tulajdonképpen minden úgy
volt, ahogy szokott, kivéve, hogy valószínű apa ott is tartott dolgokat.
Kinyitottam az ajtót. Izgatottan léptem be, majd keresni kezdtem azt, amihez
illik a kulcs. Végig néztem az összes szekrényt, majd az egyik komód
fiókját kinyitva egy faragott dobozt húztam ki. Le volt zárva, de ahogy a
kulcsot belepróbáltam, rögtön illett hozzá és ki is tudtam nyitni. A dobozban
volt egy bőrborítású napló, toll, némi részvény, papírok és kártyák. A
legaljában pedig egy fotó a szüleivel. Szomorúan ültem le a szőnyegre, ahogy
egyesével kiszedegettem a tárgyakat. Apa ezek szerint biztosította magát. A
napló gondosan át volt kötve, majd ahogy lapozgatni kezdtem, minden olyan dolog
le volt írva, ami a vállalattal és a vagyonunkkal kapcsolatos. A napló közepén
azonban egy érdekes bejegyzésre lettem figyelmes.
„ Mit tegyek? Napok óta cikáznak a
gondolatok a fejemben, mert olyan információ birtokába jutottam, ami tönkre
teheti a vállalatot, azt, amit apa felépített. Azonban nem helyes, amit Thomas
csinál, hiába vagyunk barátok hosszú évek óta, nem engedem, hogy veszélybe
sodorjon bárkit és a családomat sem.”
Azonnal felugrottam, bepattantam az autóba, hogy Dylanhez menjek. Fél
Orlandot átszeltem, de végre biztos voltam abban, hogy Dylannek igaza volt,
tudhattam volna, hogy Mr. Peterson átver. Miután leparkoltam a bejárat felé
indultam, de legnagyobb meglepetésemre Olivia jött velem szemben. Végig mért,
majd megszólított.
- Biztosan te vagy Victoria Anderson. Az örökösnő.
- Igen én. Te pedig Olivia – közöltem vele közönyösen.
- Pont jókor jöttél, Dylan épp itthon van.
- Köszi, csak üzleti dolog miatt jöttem…
- Tudom, amit tudok – váltott át flegmába. – Dylan végre kezd túl lenni rajtad,
erre megint megjelensz az életébe… Tudd meg, nem fogom hagyni.
- Nem tudom mi a bajod, de nem vagyok kíváncsi a magánéletedre.
- Jobb is, mert Dylannel nagyon jól szórakoztunk nélküled. Semmi jó nem
származik abból, ha te felbukkansz. Napok óta képtelen vagyok vele beszélni.
Remélem felfogtad! Nem akarom, hogy zaklasd!
- Most aztán megijedtem – néztem rá mérgesen. – Szerintem, ha már akart volna
valamit tőled, akkor most nem hazafelé tartanál.
- Nagyon menőnek érzed magad mi? Mindent megkaphatsz – majd közelebb lépett. –
Közlöm veled, hogy Dylannek eszébe sem jutottál, amikor mellettem feküdt.
- Húúú – méregettem. – Akkor biztos véletlen volt, hogy reggel rögtön nálam
termett, amikor hívtam. Bocsáss meg, nincs időm beszélgetni, van jobb dolgom
is. – Azzal ott hagytam, de rettentően felidegesített, amit mondott. Azonban
nem várhatom el Dylantől, hogy rám várjon, főleg, azok után, hogy közöltem
vele, hogy soha nem lehet köztünk semmi, viszont nem tudom elfelejteni.
Óvatosan bekopogtattam, mire Dylan ajtót nyitott, de csodálkozva vette
tudomásul, hogy én állok ott.
- Hát te? – kérdezte, majd beljebb engedett. – Nem számítottam rád.
- Azt elhiszem, tekintve, hogy összefutottam Oliviával.
- Megmagyarázom. Nincs köztünk semmi, tényleg…
- Nem kell semmit mondanod Dylan. Megértem, ha tovább lépsz. Azt is, ha alakul
valami.
- Vicky, tudod, hogy én… - de nem akartam megvárni, hogy befejezze,
átnyújtottam neki a naplót. – Ez meg mi?
- A dobozban találtam, amihez a kulcs tartozott. Igazad volt Dylan. Sajnálom,
ha nem hittem neked. Mr. Peterson tényleg titkol valamit, amivel apát is
veszélybe sodorhatta volna. A naplóban leírja.
- Vicky, én annyira sajnálom. Nem akartam, hogy igazam legyen – majd leültetett
a kanapéra.
- Ki kell derítenünk mi történt a szüleimmel. Miért kellett meghalniuk.
- Rendben, számíthatsz rám – fogta meg a kezem.Éreztem, hogy a könnyeimmel
küszködöm, az elmúlt időszak eseményei után, de próbáltam tartani magam, ám
Dylannek feltűnt mindez.
- Megölték őket, érted? Valami olyanért, amiről nem tehettek… - mondtam, de
zokogásban törtem ki. Dylan magához húzott, szorosan átölelt és próbált
csitítani. – Bizonyítanunk kell egy olyan dolgot, amit nem is tudunk, hogy Mr.
Peterson a börtönben legyen.
- Megoldjuk. Ne aggódj, rács mögé juttatjuk – ölelt tovább, ami nagyon jól esett.
Karjaiban biztonságban voltam, előjöttek azok az érzések, amiket a közelsége
okozott. Vágytam minden érintésére, az illata megrészegített, elfelejtette
velem a szomorúságot. Hihetetlen számomra, hogy én aki, szerettem a férfiak
között válogatni, most képtelen vagyok fékezni az érzéseim, ha Dylan a
közelemben van. Ami köztünk van, más, mint akikkel eddig dolgom volt. A
pulzusom megemelkedett, a szívem hevesebben vert és vágytam rá. Csendben ültünk a
kanapén, majd könnyes szemmel felnéztem. Dylan végig simított az arcomon,
letörölve a könnyeim, majd mélyen a szemembe nézett.
- Vicky én…
- Sss. Ne mondj semmit – tettem a kezem az ajkaira.
- Muszáj – húzta el a kezem a szájáról -, tudnod kell, hogy a legnagyobb hibát
követtem el akkor, amikor nem szóltam apám tervéről. Nem ismertelek. Nem
tudtam, hogy milyen vagy, csak amit az újságokból tudtam. Már látom, hogy
becsületes, jó és érzékeny vagy. Azt, hogy mivel lehet megnevettetni, hogy
imádod a tésztát, azt, hogy a családodért bármire képes vagy. Azt is, hogy
hittél bennem, amikor én sem hittem magamban.
- Dylan…
- Ne, ne, kérlek… Rettenetes dolgokat tettem. Olivia pedig csak felejtésre
kellett. Soha nem akartam többet, mert rád gondoltam végig. Elvártam tőled,
hogy elmond, mit érzel, én pedig sosem mondtam semmit.
- Miért, mit érzel? – kérdeztem egyre gyorsabban kapkodva a levegőt.
- Azt, hogy veled akarok lenni. Azért mert… szeretlek. Tessék, kimondtam.
Victoria Anderson, szeretlek, attól a naptól kezdve, ahogy felkeltem a
szobádban. Azóta, hogy láttam rajtad, hogy úgy nézel rám, mint még senki. –
Szóhoz sem jutottam a vallomás után. A könnyek továbbra is folytak a szememből,
de most nem csak a szomorúságtól, hanem attól, hogy Dylan megnyílt és elmondta
őszintén, ahogy érez. Megöleltem. Szorosan, miközben csillapítani kellett a
zokogásom. Aztán óvatosan felnéztem rá, mélyen a kék szemeibe, amik mindig
elvarázsoltak, amiktől sosem tudtam szabadulni, lágyan megcsókoltam, amit ő
rögtön viszonzott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése