Scandalous Heiress - Botrányos örökösnő - XVI. fejezet

Szorosan, egymáshoz bújva feküdtünk az ágyon. Nem akartunk semmi elhamarkodott dolgot tenni, örültünk annak, hogy együtt lehetünk, csendben, nyugodtan.  Dylan a hajam simogatta, míg én a mellkasán pihentem, miközben eltelt a délután és besötétedett. Nem igazán érdekelt minket, jó volt közel lenni egymáshoz, érezni őt, azt, hogy végre ármánykodás nélkül vagyunk együtt. Annyi esemény történt velem az utóbbi időben, mégis úgy tűnik, hogy a sors mindent úgy alakít, ahogy annak lennie kell. Ha végül Dylannel kell lennem, az biztosan úgy lesz. A mostani órák pedig biztosítottak róla, hogy ő szeretne velem lenni, elmondta azt, amit mindig úgy vártunk egymástól, de akármennyire is nehezen adtuk meg a másiknak, ő mégis legyőzte és elmondta, mit érez. Sosem hittem volna, hogy Dylan lesz az, fogalma sincs arról, mennyi érzelem dúlt bennem az utóbbi időben, főleg Melbourne Beach-en, de most minden a helyére került. 

- Min gondolkozol? – kérdezte az egyik pillanatban. 

- Semmin és mindenen. Rajtunk. – Felültem, hogy láthassam az arcát. Dylan elmosolyodott, amivel mindig le tudott venni a lábamról. A mellkasára tettem a kezem. 

- Mi az? – húzta össze a szemöldökét. 

- Tudod, nagyon fájt, amit tettél velem, de én sem tudtalak elfelejteni. Ibizán is mindenütt a te arcodat láttam, pedig mindent megtettem ez ellen. – Dylan is felkönyökölt. 

- Mit akarsz ezzel mondani? Ezek szerint nagyon megnyerő tudok lenni – vigyorgott, mire a vállára legyintettem. – Naaa. Tehát? A sármom téged is elvarázsolt igaz? 

- Dylan, ne poénkodj. ez most komoly dolog. 

- Oké, oké. Tehát odáig vagy értem és nem tudsz kiverni a fejedből igaz? – megragadtam az első párnát, hogy jól hozzávághassam. 

- Épp próbálok komoly dolgokról beszélni veled, de látom nem lehet – duzzogtam, mire maga mellé húzott az ágyon. Felnéztem rá. 

- Lehet komolyan beszélni, de úgyis tudom, hogy mit akarsz mondani. 

- Nagyon biztos vagy magadban – mosolyodtam el, mire ő az arcomhoz nyúlt a hajam pedig a fülem mögé simította. - Szóval? Azt akarod mondani, hogy ilyen jóképű férfival még nem találkoztál? 

- Bolond vagy… - nevettem. – Azt akarom mondani, hogy én is szeretlek. 

- Nahát, Vicky Anderson olyat mondott, amit még soha – szekálódott. 

- Komolyan Dylan. 

- Jó, jó – nézte az arcom hosszasan. Dylan végül megcsókolt, elvesztem a pillanatban, szinte nem is tudtam mi történik, hol vagyok, csak átadtam magam annak a boldogságnak, amit régen nem éreztem. Óvatosan feljebb húzta a pulóverem, majd ahogy keze a bőröm érintette mindenem bizseregni kezdett. A testem ösztönösen válaszolt minden egyes tapintására, miközben a levegőt is egyre szaporábban kapkodtam. A nyakam kezdte csókolni, amitől halk sóhajok hagyták el az ajkaim. A pólójába kapaszkodtam, hogy azzal a lendülettel lekaphassam róla, tudva, hogy ő is annyira vágyik rám, ahogy én rá. Felültem, hogy ő is megszabadítson a pulóveremtől, amit az ágy mellé hajított, de rögtön hevesen csókolóztunk tovább. A melltartóm csatjával babrált, végül az is az ágy mellett landolt. 

- Nem sietjük el? – kérdeztem hirtelen. Dylan döbbenve nézett rám, majd elnevette magát. 

- Ne viccelj, az irodai akció után, ez minden csak nem elsietés. 

- Igaz – közöltem komolyan, majd az ágyra döntöttem, hogy fölé kerüljek, és végre végig csókoljam a felső testét. Felgyorsítottam az eseményeket és levettem minden ruhát róla, majd húztam az agyát, miközben ő egyre inkább vágyakozott utánam. Csitítottam, próbáltam tartani, míg örömet okozok neki, de egyik pillanatban elkapta a karom. 

- Mire készülsz? – támaszkodott fel. 

- Sosem tudod meg – mosolyogtam rá, mire ő legnagyobb meglepetésemre hanyatt fektetett. 

- Az biztos – csókolt meg, hogy aztán lehúzhassa a szoknyám. – Nem bírom tovább… Teljesen megőrjítesz. – Végig simítja minden érzékeny pontomat, mire ő elégedetten rám vigyorog. 

- Ne mondj semmit! – szóltam rá, de mintha érdekelné, elkezdi csókolgatni, amitől csillagokat látok. A halk sóhajokat, egyre hangosabbak váltják fel és szinte a lepedő ad valami támaszt ebben az állapotban. Kezünk aztán szorosan összekulcsoljuk, miközben a szemeim csukva tartom, szinte extázisban voltam, míg lihegésemnek lágy puszija vetett véget. Belenéztem kék szemeibe, ami egyenlő volt azzal, hogy láttam az vágyat, de bizonyára ő is ezt láthatta rajtam. Először óvatosan hatolt belém, mire halk sikítás hagyta el a szám, de megnyugtatott. Egyre gyorsabban kezdett el mozogni, úgy lett hevesebb a sóhajunk is. Mindketten élveztük az együttlétet, hogy végre beteljesült a szerelmünk, hogy ketten vagyunk és úgy éreztem, most mindennel megküzdünk. Annyira kívántam őt, minden egyes pontját, a testét, a csókjait, hogy nem értem be eggyel, többet akartam. Az éjszaka többször egymásnak estünk, amit nem bánok, mert a fáradtságtól kimerülve aludtunk el.

Reggel végre hosszú idő után kipihenten ébredtem. Először ahogy körbe néztem nem igazán tudtam hol vagyok, de amint megfordultam Dylant láttam meg, ahogy békésen aludt. Elmosolyodtam, miközben hosszasan néztem őt, ahogy a mellkasa egyenletesen emelkedett. Mélyen aludt, de engem ez hatalmas boldogsággal töltött el, még alvás közben is jóképű. Kedvem lett volna végig csókolgatni, de tudtam azzal felébresztem, így figyeltem őt egy darabig, ahogy hanyatt fekve aludt. Olyan jó volt őt nézni, miközben felelevenítettem az éjszaka történteket, egész testem beleremegett minden érintésébe, minden más volt, mint azelőtt. Talán az, hogy tisztában vagyok azzal, hogy Dylan-nek is ugyanolyan fontos vagyok, mint ő nekem. Bár, soha sem kellett volna kételkednem benne, akármi is történt. Tény, hogy rettenetes amit művelt, de én sem voltam mindig makulátlan. Valószínű ezért is hozott minket össze a sors. Több álmatlan éjszaka után végre nyugodtan pihentem, biztonságban voltam. Óvatosan kibújtam a barna selyemtakaró alól, hogy észrevétlenül ki tudjak menni. Dylan egyik pólója épp a komód tetején volt, gyorsan felkaptam és lábujjhegyen a konyhába mentem. Az üvegasztalon megláttam a telefonom, rögtön megnéztem, de megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy elég korán van ahhoz, hogy tudjam, ráérek bemenni az irodába. Dylan lakása nagyon hangulatos volt, főleg, hogy a reggeli nap bevilágítja az egészet. A nappalit, a vele egybe nyitott konyhát. Minden natúr színekből állt, illetve fekete és fehér. Úgy tűnik, hogy az egyszerűséget kedveli, de rá lehet jönni arra is, hogy itt egy pasi lakik.  A konyhában hamar feltaláltam magam. Szükségem volt egy kis kávéra, ezért főztem magamnak, s amíg vártam addig a pulton lévő magazint lapozgattam. Egyszer csak lassú érintéssel Dylan karjai fonták át a derekam. Ajkai a nyakam érintették, amitől mindenem megremegett, majd jó szorosan magához húzott. 

- Nagyon jól áll ez a póló. Hogy aludtál? – kérdezte halkan, hogy újra a nyakam csókolhassa. 

- Jól, remek estém volt – húztam kajánul mosolyra a szám. – Készítettem kávét, kérsz? – Dylan maga felé fordított, csak egy melegítőnadrág volt rajta, felsőteste pedig azonnal elvonta a tekintetem. Türtőztetnem kellett magam, nehogy a kanapéra döntsem és végig ne csókoljam, de ellenálltam. 

- Nem volt olyan jó, hogy eltűntél mellőlem. Azt hittem elmentél. 

- Dehogy. Magad is láthatod, hogy itt vagyok – mutattam a kávéra. Előkaptam egy poharat és töltöttem neki is. – Hamarosan viszont be kell mennem az irodába, előtte érdemes lenne átöltöznöm. 

- Elviszlek! – vágta rá, mire megrázta a fejem. 

- Mi lesz az autómmal? – kérdeztem, amibe végül belenyugodott és tovább kortyolgatta a kávéját. 

- Akkor találkozzunk az irodában! – vetette fel ötletként. 

- Legyen. Akkor 10 órakor a vállalat előtt? – vigyorogtam, mire Dylan bólintott és magához húzva egy puszit nyomott a homlokomra. 

- Felöltözöm és elindulok… 

- Ne menj méééég… - kérlelt. – Esetleg segíthetek átöltözni… 

- Ne poénkodj! – szóltam rá, majd bementem és felkaptam a tegnapi ruháim. Mielőtt kimentem az ajtón visszanéztem az ágyra, ahol azokat a boldog perceket eltöltöttük, jó volt, hogy végre megbánás és baj nélkül együtt lehettünk. Dylan ott toporgott a nappaliban, de nem igazán akart elengedni. Megértettem vele, hogy jobban jár, ha nem húzza az időt, előbb tudunk találkozni. 

Amint hazaértem beálltam a zuhany alá, igyekeztem elkészülni, így sem voltam előző nap az irodában. Nem mintha bánnám, hiszen helyette egy csodás estét töltöttem el azzal a férfival, aki után hosszú ideje vágyakoztam. Semmi más nem volt a fejemben, csak az, hogy végre helyén van az életem és madarat lehetne fogatni velem. Minden egyes pillanatban csak az együtt töltött időre gondoltam és egyre jobban vártam, hogy újra lássam. Akkor jutott eszembe, hogy nem tudhat senki a mi szövetségünkről, nem biztos, hogy jó ötlet lenne, pont ilyenkor, amikor Mr. Peterson után nyomozunk. Nem vonhatja el a figyelmem a Dylannel való kapcsolatom. Gyors készülődés után beköszöntem Tessának, majd rohantam az irodába, féltem, hogy a feje tetején áll minden. Főképp, amiatt, nehogy reklamáció legyen, elég sok építkezésnek adtunk engedélyt. A vállalat parkolójában Dylan már ott állt az autójának támaszkodva. 

- Nem hittem volna, hogy ennyit kell rád várni – mondta karba font kézzel, miközben kivettem a táskám az autóm hátsó üléséről. 

- Most sajnálnom kellene téged? – vigyorogtam, majd közelebb mentem, hogy puszit nyomjak az arcára. Dylan közelebb húzott, mire kérdőn nézett rám. – Valami baj van? 

- Puszi? – ráncolta a szemöldökét. Engedelmeskedtem neki és megcsókoltam. Persze semmi bajom sem volt vele, de nem akartam feltűnő lenni. A lifttel aztán felmentünk az emeletre, ahol Pearl ugrott elénk, majd meglepetten vette tudomásul, hogy Dylan is velem van. 

- Victoria, jó, hogy itt vagy. Többen kerestek tárgyalás miatt, a neveket felírtam, kértek visszahívást. A Rio Grande építkezésen adódtak gondok, kértem őket, hogy délután telefonáljanak – a sok információra csak bólogatni tudtam.

- Van még valami? – kérdeztem, miközben sétáltam az iroda felé. 

- Igen… - de a mondatát nem tudta befejezni, mert az irodámban megláttam Leonát, amint a kanapén ült. Döbbenten megálltam az ajtóban, mire Leona hirtelen felugrott, majd miután megköszöntem Pearlnek az információt az asztalra pakoltam. 

- Miért jöttél Leona? – érdeklődtem, ahogy Dylan is beljebb lépett. 

- Látni akartalak. Tudni szeretném, hogy mennek a dolgaid? – jött közelebb, majd Dylanre nézett. 

- Láthatod. Minden a legnagyobb rendben. Megy a cég, képzeld, képes vagyok vezetni és ezt annak köszönhetem, hogy Pearl rengeteget segít. – Leona megértően nézett rám. 

- Ennek örülök. Nézd – mondta, míg Dylan próbált úgy tenni, mint aki nem hall semmit -, nagyon hiányzol Vicky. Jóvá akarom tenni, amit tettem és szeretnék tudni rólad. 

- Erre akkor kellett volna gondolnod, amikor összefeküdtél Charlesszal és úgy döntöttél, hogy elárulod a családod. – Megfogta a kezem és könyörgően fürkészte az arcom. Óvatosan Dylanre pillantottam, aki az ablaknál álldogált várva a végkifejletet. Az egyik részem szeretett volna megbocsátani Leonának, de másrészt a legnagyobb bizalmasomnak tartottam őt. A család a legfontosabb, az örökség, amit Leona eldobott volna. 

- Ne haragudj Leona, most sok dolgunk van. Egy másik időpontban beszélhetünk – Leona bólintott, majd hirtelen Dylanre nézett. 

- Valami baj van? – kérdezte aggódva, én pedig megráztam a fejem, nehogy valamit eláruljon. 

- Nincs, minden rendben.  – Lepleztem az idegességem, mert közben csak arra tudtam gondolni, hogy bizonyítékokat találjunk Mr. Peterson ellen. Amint Leona elbúcsúzott, megkértem Pearlt, hogy a legfontosabb telefonokat kapcsolja az irodába, Dylannel pedig rögtön belevetettük magunkat és az összes iratot kikerestük a szekrényből. A dossziék között rengeteg hivatalos irat volt, köztük, hogy apa terjeszkedni akart nyugatra. Találtunk Kaliforniai megrendeléseket is, amelyek végül a szüleim halála miatt elmaradtak. Az iroda pár órán belül papírhegyekben volt, de semmit nem találtunk a férfi ellen. Dühösen dobtam arrébb az utolsó mappát is, mire Dylan mellém ült és próbált megnyugtatni. 

- Nem fogunk találni semmit. Talán apának ideje sem volt, hogy bebizonyítsa mit talált. 

- Vicky, lennie kell valaminek, nem fogja megúszni…

- Mi van, ha mégis? – néztem fel rá, már-már könnyes szemekkel, mire magához ölelt. 

- Eszembe jutott valami. – kezdett bele komolyan. – Talán megkérdezhetnénk…

- Ne, ne. Eszedbe se jusson. Veled még szóba állok, de az, hogy az apádat bevonjuk a történetbe. Nem. Soha.

- Vicky, ezt a részét én megoldom. Neked nem kell beszélned vele. Megpróbálom kifaggatni és, ha ő sem tud, semmit folytatjuk az utána járást. 

- Nem tudom már kiben bízhatunk. Minél többen tudnak róla, Mr. Peterson rájön, hogy nyomozunk utána. Mi lehetett az, amire apa rájött? – ekkor jutott eszembe egy terv. Dylan valószínűleg észrevehette, hogy elgondolkodtam, mert hosszasan magam elé néztem. 

- Vic. Vic, minden rendben? 

- Óh Dylan. Időpazarlás volt, amit csináltam egész eddig. Meg kell tudnunk kik dolgoztak akkoriban Thomas-szal és ki kell őket kérdeznünk… - Dylan szemei felcsillantak. 

- Kicsit megszorongathatnánk őket. Te egy zseni vagy – csókolt meg örömében, amire most én is büszke vagyok. – Azt hiszem láttam valahol egy dolgozói listát pár építkezésről. Megnézzük és valakit felkeresünk. 

- Beszélni fognak! – jelentettem ki, majd keresni kezdtük a listát abból az időből. Dylan hamarosan ki is nyomtatta, majd megpróbáltuk őket lenyomozni, ebből egyikük még mindig Mr. Peterson cégénél dolgozik. Tudtam, mihamarabb fel kell keresnem ahhoz, hogy kiderítsem az igazságot. Nem hittem volna, hogy mire a szüleim halálát megemésztem, kiderül egy súlyos titok, amiről talán még anya sem tudott. Pont arról az emberről, akiben apa vakon megbízott. A világ egyáltalán nem egyszerű hely, akadályok mindig vannak, de nem is képzeltem, hogy ilyen nagyot gördít elém a sors. Járjak utána egy olyan dolognak, ami életem egyik legfájdalmasabb időszakát hozza vissza. Hosszasan bámultam a neveket, ami a fehér papírlapon volt, de egyáltalán nem láttam a végét annak, hogy mit fogok megtudni a szüleim haláláról. Féltem, rettegtem attól, hogy mi fog történni, ha kiderül mindaz, ami velük történt akkor.

Dylan késő délután úgy döntött, hogy beugrik az cégükhöz és megpróbálja kifaggatni az apját. Kértem, hogy legyen óvatos, senki nem jöhet rá mit tervezünk, nehogy elijesszük Thomast és eltűnjön. Dylan megígérte és biztosított arról is, hogy este eljön hozzám. Ennek különösen örültem, mert szükségem volt valakire ezekben a nehéz pillanatokban. Dylan támogatása pedig jólesett, továbbá úgy érzem, hogy egy percet sem akarok nélküle tölteni. Az elmúlt napok ráébresztettek, hogy nem engedhetem el, szeret és én is így vagyok ezzel. Lehet, hogy néha gyerekesen viselkedtem, de a makacsságom nagyobb, mintsem bevalljam a tévedésem. A fárasztó nap után jó érzés volt otthon a kádban elfeküdni, de ahelyett, hogy megpróbáltam volna pihenni, folyamatosan a nevek villóztak a fejemben. A kis asztalon lévő pohárba töltöttem bort, hátha el tud lazítani, de amíg nem sikerült az üvegben lévő ital egyre csak fogyott. Amikor a forró víz és a bor megtette a hatását, kitántorogtam a kádból, épp, hogy megtudtam kapaszkodni a mosdóban, majd a lehető legborzasztóbb módon törölköztem. Belenéztem a tükörbe, de olyan kusza volt a látásom, hogy úgy gondoltam teljesen tökéletesen nézek ki. Abban a pillanatban hallottam, hogy csengettek. Felkaptam a köntösöm és minden erőmet összeszedve lesétáltam a lépcsőn, de arra Tessa már beengedte Dylant. Mindketten meglepetten néztek végig rajtam az ajtóban állva, míg én próbáltam leplezni, hogy szinte egy üveg bort elfogyasztottam. Tessa kikerekedett szemmel figyelte, ahogy igyekszem közeledni feléjük, majd jobbnak látta, ha Dylan átveszi az irányítást és inkább visszasétált a konyhába. 

- Mi van veled? – mosolygott édesen Dylan, mire éppen csak orra nem buktam, de elkapott és próbált megtartani. 

- Jól va-gyok… - makogtam, mialatt felnéztem a csodás kék szemeibe, amik mindig ragyogtak. Hogy lehet valakinek ilyen szép kék szeme? 

- Mennyit ittál? – érdeklődött, ahogy karjaiban tartott. Próbáltam elmondani, de egy szó sem jött ki a számon. – Gyere, felviszlek – vigyorgott. A lépcsőn felfele haladás ugyanolyan nehezen ment, mint ahogy lefele jöttem. Dylan kinyitotta a szoba ajtaját, felkapcsolta a lámpát, majd az ágyra fektetett. 

- Túl jó vagy – hebegtem, ahogy oldalra fordultam. Dylan mellém feküdt, majd betakart. – Azt hittem, hogy a pihenés feledteti velem a szörnyűséget, amivel hamarosan szembe kell néznem, de csak a szoba forog velem. Te vagy az egyetlen biztos pont… Azt hiszem. 

- Semmi baj – mosolygott, majd a kezét végig simította az arcomon. – Pihenj egy keveset. 

- Nem akarok pihenni! – közöltem, majd a fekete ingét kezdtem gombolni, amit a farmerkabát alatt viselt. Egyszer csak elkapta a csuklóm. 

- Nem hiszem, hogy ez a legjobb alkalom most. Úgy értem, hogy… 

- Szerintem pedig ez egy remek alkalom – majd elhúztam a kezem, hogy folytassam amit elkezdtem. 

- Victoria, kérlek – mondta, mialatt a nyakát kezdtem el csókolgatni. – Vicky, elég, elég – de nem álltam le. Óvatosan lehúztam az inget róla, miközben ő sem tudott ellenállni és végül visszacsókolt. A felfokozott állapotban egyre hevesebben próbáltam elérni a célom. Szinte vetkőztetnie sem kellett, mindent letéptem magamról, majd szorosan átkaroltam a nyakát. A világ forogni kezdett velem, szédültem és úgy éreztem, mintha egy teljesen más univerzumban lennék. 

- Minden rendben? – kérdezte aggódva, de alig bírtam nyitva tartani a szemeim. 

- Aha. Jól, jól vagyok – válaszoltam, miközben a szavakat is nehezen tudtam kimondani. – Nem akarom abba hagyni – jelentettem ki, de továbbra sem voltam jól. 

- Vicky – ragadta meg a karom Dylan, majd lefektetett maga mellé. – Pihenj kérlek. – Magához húzott, gondosan betakart, én pedig felnéztem rá. Büszke voltam, de elveszett is. Dylan közelsége azonban megnyugtatott és elnyomott az álom.