Scripts from Esther

regények Esther tollából..

2019. április 28., vasárnap

,

Scandalous Heiress - Botrányos örökösnő - XII. fejezet

Scandalous Heiress - Botrányos örökösnő , Scandalous Heiress - Botrányos örökösnő - XII.fejezet 0 Comments



Halk kopogás hallatszott az ajtón, ami addig fel sem tűnt, amíg be nem nyitottak rajta. A folyosóról beszűrődő fény zavart, de csak egy árnyékot láttam belépni rajta. Próbáltam megfigyelni ki az, de valószínűleg az egész éjszakai sírás miatt teljesen bedagadtak a szemeim. 
- Victoria! – érintette meg a vállam Tessa, akit csak a hangja alapján ismertem meg. – Nem szeretnél felkelni? 
- Nem – vágtam rá, mire figyelmeztetett a cégre. – Tessa, csak szeretnék itt elbújni, kitörlődni az emberek emlékezetéből. 
- Ugyan, lányom. Elég ebből az önsajnálkozásból! – húzta szét a függönyt, mire bebugyoláltam magam a takaróba. – Meg kell mutatnod, hogy egy erős, talpraesett lány vagy…
- Nem akarom – közöltem a takaró alól. – Meguntam Tessa. Mindenki hagyjon békén.  
- Vicky, nem teheted meg, hogy cserbenhagyod a vállalatot. A dolgozók számítanak rád. 
- Minden amiatt az átkozott cég miatt van! 
- Azonban még mindig te vagy a vezetője! – rántotta le rólam a takarót és szigorú szemekkel nézett rám. – Nem veszíthetitek el a pályázatokat. Kifelé az ágyból!! – szólt rám, erélyesen. 
- Nahát Tessa – lepődtem meg, nem szokott ő ennyire kemény lenni velem. Rávett, hogy reggelizzem, közben elmesélte, hogy Leona még előző este elhagyta a házat. Nem igazán tudott érdekelni, benne csalódtam a legnagyobbat. Ilyen nagynéni nem szükséges az ember életébe, aki inkább becsapja, mint, hogy segítené. Leona jó volt hozzám, ahogy a szüleim meghaltak, de ezzel a húzásával őket is elárulta. 


Az irodában meglepődve könyvelték el, hogy innentől kezdve csak én irányítok, persze a történteket nem mondtam el. Pearl-el belekezdtünk az évforduló szervezésébe, szerencsém van vele, mert több mindennek utána nézett, de hamar eldöntöttük, hogy a vállalat nagytermében fogjuk tartani a partit. Pearl a meghívó tervezetét is elkészítette, amit letett az asztalra, illetve egy listát, kiket kellene várnunk. 
- A McRay családot nem akarom, hogy jelen legyenek – kötöttem ki, mire Pearl meglepődött. 
- Victoria, azt hiszem ezt be kellene vállalnia, mert minden neves vállalkozót illik meghívni. 
- Őket nem akarom! Jelentéktelenek… 
- Rendben – fogta meg a tollát, hogy a papíron kihúzza. 
- Tudod mit. Jöjjenek csak el… Ne lássák, hogy alkalmatlan vagyok. – Pearl biztatóan tekintett rám, mire összeírtuk a jelenlévőket ő pedig elkészítette a végleges meghívót. 
A munka alatt aztán folyton a tegnapi emlékek hasítottak belém, pláne, hogy az iroda is csak Dylanre emlékeztetett. Ezért feltett szándékom volt, hogy bútorokat cserélek, hogy semmi se zavarjon ebben a helyben. A fiókban kutatva aztán megtaláltam apa magángépének prospektusát és egy nagyon jó ötlet jutott az eszembe. Azonnal tárcsáztam Jennyt és Belle-t, hogy elmondjam nekik mire gondoltam. 
- Lányok! Van kedvetek elmenni a hétvégén Ibizára? – hirtelen csak a csend válaszolt a telefon másik végéről. – Hahó? 
- Persze! Mehetünk – szólt bele Belle. – Mi az utazás oka? 
- Szóval… 
- Vic… Miért érzem azt, hogy a McRay srác van a dologban? 
- Nézzétek lányok, sajnálom, hogy nem jelentkeztem az elmúlt időben, nagyon sok minden összejött. Dylannel egész jól alakultak a dolgok, aztán… 
- Mi történt? – vágott közbe Belle. 
-  A McRay család rávette Leonát, hogy beszéljen rá, hogy adjam el a céget – csend. 
- Hogy mi?? – kiáltott bele egyszer csak a telefonba Jen. 
- Ehhez az egészhez társult Dylan is. Mindennek a kitalálója pedig az apja. Leonával évek óta kavartak. 
- Úristen Vic. Ez borzasztó. Nem is jutok szóhoz – mondta Belle. 
- Ne haragudjatok rám, hogy mostanában nem beszéltünk, de… csak ti maradtatok nekem – csuklott el a hangom. 
- Jaj Vic. A barátaid vagyunk, bármi is legyen. Megyünk, és egy óriásit bulizunk Ibizán! – biztatott Jenny. 
Boldog voltam, mert tényleg ők azok, akikre bármikor támaszkodhatok. Most sem volt ez másképp. Gyorsan felhívtam a helyet, ahol apa tartja a repülőt, hogy jelezzem, hétvégén szükségem lenne rá. Ehhez ki kellett töltenem egy papírt, majd visszaküldeni nekik, hogy biztosan én akarom igénybe venni, bár bíztam benne, hogy senki nem használja rajtam kívül. Késő délután volt, amikor hazafele készülődtem, azt terveztem, hogy elmegyek futni, kicsit kiszellőztessem a fejem. Ez tényleg mindig bevált. 
- Vic – kopogott az ajtón Leona. – Beszélhetünk. 
- Mit akarsz? Nem hiszem, hogy itt szívesen látott vendég vagy – pakoltam tovább. – Főleg, ha tudnák, hogy egy közönséges áruló vagy! 
- Kérlek – lépett közelebb. – Annyira sajnálom. Belátom, borzasztó, amit tettem és nem tudom, mit mondhatnék azon kívül, hogy bocsáss meg nekem. 
- Szánalmas, amit művelsz Leona. Évek óta kavarsz ezzel a féreggel, megjátszottad magad. Gondolom a New York-i út is része volt a tervednek – Leona nem szólalt meg, de láttam rajta, hogy fején találtam a szöget. Leesett. – Akkor Charles sem volt a városban – jöttem rá. – Együtt enyelegtetek, abban bízva, hogy Dylan elvégzi a munkát helyettetek? Te jó ég. Hogy voltál képes ilyen aljasságra?
- Vicky – hebegte lassan. – Annyira, de annyira sajnálom. Nem gondoltam át! Charles szerint nem lett volna jó kezekben a vállalat, tekintve, hogy…
- Tekintve, hogy? Féktelen voltam? Élveztem az életet? Elveszett voltam Leona. Nem maradt senkim rajtad kívül. Mit kellene éreznie annak, aki elvesztette a családját? A segítség kellett csak, a figyelem. 
- Ne haragudj, hogy nem bíztam benned. 
- Most már teljesen mindegy. Leszerepeltél.  
- Vicky, a nagynénéd vagyok… 
- Te? – emeltem fel a hangom. – Ne nevezd magad a nagynénémnek! – kiabáltam, mire az irodában maradt néhány dolgozó meglepetten nézett be az ajtón. – Elárultál engem – vettem vissza -, de legfőképpen a szüleimet. Ez pedig mindennél rosszabb. Most pedig jobb, ha elmész. Látni sem bírlak Leona – mire ő sarkon fordult és kiviharzott. Semmi szükség nem volt arra, hogy ismét vitába kezdjünk, az iroda pedig ettől zengjen. Ahogy ment le a nap Orlandoban én pedig hazafele készülődtem, végignéztem az irodában, ahol Dylannel oly sok percet együtt töltöttünk, az emlék jó volt. Aztán újra belém hasított mindaz, amit tett, hogy olyan buta voltam, hogy hittem neki, hogy szinte bevallottam az érzéseimet, megnyíltam. Annak az embernek, aki megjátszotta, hogy velem akar lenni. Ki kell őt vernem a fejemből. Elűzni ezt a borzasztó fájdalmat. Elfelejteni Dylan McRayt, mindegy milyen áron. 
Egész héten arra vártam, hogy végre a repülőn ülhessek Ibiza felé. Már csütörtökön bepakoltam a bőröndbe, minden olyat, amit nem szégyellek és péntek délután felvettem a lányokat a házuknál. Mr. Morgan, a pilóta már várt bennünket, de elmagyarázta, hogy az apám nem ilyen kiruccanásokra használta a gépet. Megnyugtattam, hogy ez egy különleges alkalom, de azért felvilágosítottam, hogy én vagyok a főnök. A gép gyönyörű volt, hatalmas betűkkel jelezve az Anderson vezetéknevet, amiből mindenki tudhatja, hogy kié. Amint beszálltunk Belle és Jen teljesen elámultak, mert mindennel felszerelt magángépről volt szó. Kényelmes bőr fotel, kanapé, fa asztal, bárszekrény, televízió. Minden, ami egy ilyen luxusba szükséges. 
- Nem volt rossz ötlet veled jönni Vic – jelentette kis Belle, majd lehuppant a kanapéra. 
- Mondtam én. Van étel, ital. Mire Ibizára érünk, pont jól fogjuk magunkat érezni, úgyis elég hosszú lesz az út. – A lányok azonnal kényelembe helyezték magukat, majd elindultunk. A több mint tíz órás út alatt, aztán mindenféle alkoholt megkóstoltunk, ettünk, beszélgettünk. Előkerült Dylan és az ő játszmája, hogy milyen napokat töltöttünk el Melbourne Beach-en, milyen volt vele együtt lenni. Azonban hamar eltereltem a témát, mert közben az egyik felem sóvárgott azokért a napokért, a másik gyűlölte. Jenny elmesélte, hogy mi van vele és Lucas-szal, ami továbbra is kérdőjel, viszont gyakran töltik együtt az estét. 
- Akkor tehát összejártok? – nevettem pezsgővel a kezemben. 
- Mondhatjuk úgyis. Jaj… ne legyetek álszentek, ami jó az jó. A kapcsolat részével van a gond. 
- Jen, tudom miről beszélsz. Azonban most felejteni jöttünk, én legalábbis, úgyhogy Dylan McRay neve fel se merülhet az elkövetkezendő napokban. Az a szemét – hadartam. 
- Nézd a jó oldalát Vic. Nem rossz pasi, kipróbáltad milyen az ágyban, majd arrébb söpörted. 
- Lényegében igaz, de ő is elsöpört. Elég rendesen. Ez a szerelem nem nekem való – állapítottam meg, mikor már többet ittam a kelleténél. – A szerelem egy oltári nagy szívás. 
- Na, ebben egyetértünk. 
Valószínűleg elaludhattunk mert világosban érkeztünk meg. Csodálatos kilátásban szálltunk le Ibizán, ahol délelőtt tíz óra volt. A keleti részébe mentünk, itt van a legtöbb szórakozóhely, továbbá egy csodálatos szálloda is. 
- Vicky – szólalt meg a szemét dörzsölve Belle. 
- Itt vagyunk, ébredjetek – szólaltam meg nagy örömmel, majd azonnal lőttem egy képet, hogy azt feltölthessem az oldalaimra. 
- Hölgyeim megérkeztünk – mosolygott Nick, a pilóta. 
- Köszi Nick – vigyorogtam. Apa jó néhány éve vette fel, Mr. Morgan mellé, aki szigorú pillantásokkal nézett ki a fülkéből. 
- Hova megyünk? – érdeklődött Jen. 
- A Gran Hotelbe – jelentettem ki, majd az autó már ott várt bennünket a reptéren. – Nick – néztem rá kérlelő arccal -, elvinnél bennünket a hotelbe? – Édesen mosolygott, cuki gödröcskék jelentek meg az arcán, ami úgy láttam Bellenek is bejött. 
- Persze, gyertek! – A pilóták is a szállodában is alszanak, ennyit megérdemelnek, ha már elkísértek bennünket erre a féktelen szórakozásra és felejtésre.
- Vic, jól emlékszem, hogy Nick és te…?- súgta a fülembe Belle. 
- A repülőn? – vigyorogtam. – Jól emlékszel. – Nick néha figyelte milyen nevetésekben törünk ki, majd minden érdekes helyet megfigyeltünk a lányokkal, ahol az utunk vezetett. A látvány magáért beszélt, amint a tenger mellett haladtunk, távolban pedig hegyek magaslottak. Boldogság töltött el, ahogy az autó ablakát lehúzva érezhettem a szellővel jövő illatot. Az épületek rengetegében eltűnve, olyan volt, mintha valami nyugalom szigetére kerültem volna, ahol végre elengedhetek minden bánatot és csak élvezem a perceket. Nick egy óriási szálloda előtt parkolt le.
- Itt is vagyunk – mutattam a hotelre, ahogy kiszálltam a kocsiból. Nick fekete pilóta szemüvegben nézett végig, bár tudom, hogy járt már erre. Azonnal egy londiner elkérte a kulcsokat, a csomagjainkért pedig többen ugrottak. 
- Ez egy szuper hotel Vicky. Hogy tudtad ilyen hamar lefoglalni? – kíváncsiskodott Belle. 
- Sok ismerősöm van – kacsintottam, majd a recepciónál elkértem a lakosztályok kulcsait. Fehér márványpadlón vezetett az utunk, hatalmas oszlopok között, ahol vendégek várakoztak vagy épp a kávéjukat fogyasztották. Egy emeleten kértem a szobákat, így szinte egymás mellett leszünk. Ahogy kinyitottam a lakosztály ajtaját csodálatos látvány fogadott, panorámával a tengerre. Boldogan könyveltem el a vállalat adta lehetőségeimet, amit most úgy döntöttem ki is használok. A bőröndömet a kanapé mellé hajítottam, aztán a teraszra siettem, hogy gyönyörködhessek a fényekben és a tengerben. Nem sokáig tartott, mert felfedeztem a berendezést is, ami tartogatott meglepetéseket, kifejezetten a pezsgőfürdő tetszett a leginkább és a hatalmas tükör. Kipakoltam, majd kérettem a szobámba pár üveg pezsgőt, eperrel, hogy megünnepelhessem új életem kezdetét. 
- Gyerünk lányok! – tereltem be őket a szobámba, rögtön pezsgőt bontottam. – Igyunk arra, hogy Victoria Anderson új életet kezd és leszámol az összes McRay-el, kifejezetten Dylannel!  Éljük meg a pillanatot itt, az egyik legjobb szórakozóparadicsomban! 
- Úgy legyen! – emelte poharát Belle, majd őt követte Jen. 
- Irány a buli! – mondtam, majd együtt lementünk a fürödni, ahol mindent megörökítettem. A lányok élvezték a medencéket, igyekeztünk mindent kipróbálni, a thai masszázs különösen tetszett, bár akkor már nagyon fogyott a pezsgő. Belle is kezdte elengedni magát, pedig általában mindig odafigyel magára. A végén már egymást szórakoztattuk a medencében, nem kis feltűnést keltve. 
- Dylan azóta nem is keresett? – érdeklődött Jen, felfele menet a liftben. 
- Nem akarok róla hallani, egyébként letiltottam a telefonszámát, úgyhogy nem okoz több gondot – vigyorogtam. Aztán eszembe jutott, hogy a közösségi oldalon mindenütt ott vagyok, ami arra enged következtetni, hogy mindent láthatott. Gyorsan előkotortam a telefonom.
- Valami gond van Vic? 
- A facebook, instagram… ó mindenütt ott vagyok – ahol Dylan az összes képemet végig nézte, majd egy szép üzenet is várt. 
Dylan: Látom jól érzed magad, de beszélnünk kell… 
- Vic? 
- Dylan beszélni akar velem, gondolom, mindent látott - aggódtam. - Kit érdekel? – dobtam félre a telefonom, majd készülődni kezdtünk, hiszen Ibizán épp téli fesztivál van, úgyhogy este egy hatalmas bulival fogom elbúcsúztatni a régi önmagam. 
Egy vörös vékony pántos rövid selyemruhát vettem elő, hozzá pedig egy fekete fűzős csizmát választottam. Kicsit behullámosítottam szőke tincseimet, a sminkemre is nagyobb hangsúlyt fektettem. A lányok is kitettek magukért. Belle egy fehér szoknyában és fekete csipkés felsőben érkezett, míg Jen egy halvány rózsaszín topban és hozzá illő miniszoknyában jött át a szobámba. Mindenkinek töltöttem italt, amit hamar elfogyasztottunk, majd felkaptam a bőrkabátom. A szórakozóhelyre indulva Nickkel találkoztunk a hotel aulájában. 
- Készülsz valahova? – érdeklődtem. 
- Gondoltam benézek az Amnesiába. 
- Milyen véletlen. Mi is épp oda indulunk – belekaroltam, majd intettem a csajoknak, hogy mehetünk. A hely negyedórányira volt a hoteltől, de addig végig nevettük az utat. Nick kész felüdülés, hogy velünk tartott, mert szórakoztatott minket. Mellesleg nagyon jól nézett ki a fekete pólójában, és a zöldes koptatott szakadt farmerében. Mi több, rengeteg tetoválása volt, ami mindig vonzóvá tette őt. Ahogy odaértem jeleztem a biztonságiaknak ki vagyok és rögtön be is engedtek. Mindenki megdöbbenve figyelt, de nem tulajdonítottam neki nagy dolgot, majd a VIP részlegbe mentünk. 
-  Annyira hihetetlen, hogy itt vagyunk – mondta vidáman Belle, azonnal mozogni kezdett a zenére. – Vicky! Ma a The Chainsmokers és Zedd is fellép. Te jó ég! 
- Jó kis este lesz. 
- Kértek valamit? – érdeklődött Nick. 
- Minden jöhet, ugye lányok? – akik egyöntetűen bólintottak. – Nick az Anderson vállalat áll mindent – kacsintottam, mire ő bólintott és kikérte a koktéljainkat. 
Elsőként a The Chainsmokers lépett fel. Imádom a dalaikat, egy élmény volt őket élőben is hallani. Belle és Jenny is jól érezték magukat, végig táncoltunk.  
- Belle egész jól el van Nick-el – súgta oda Jenny, miközben láttam, hogy szorosan egymás mellett társalognak. Nem tulajdonítottam neki nagy dolgot, bár egyik tervem Nick volt az estére. Mindenesetre láttam, hogy barátnőmnek szimpatikus, ezért nem zavartam őket. 
- Jen, ott mennek a srácok! Kérjünk tőlük fotót – szóltam barátnőmnek, látva a zenekar tagjait. Igyekeztünk utánuk, akik kedvesen megálltak, amikor kértünk tőlük egy fotót.
- Nagyon jók voltatok – hebegtem, ahogy ott álltam mellettük.
 - Köszönjük.  Kinek írhatom az autógrammot? – kérdezte Andrew. 
- Vicky és Jenny – mosolyogtam. 
- Oké – nézett rám barna szemeivel. – Honnan jöttetek? – érdeklődött, miközben kitöltötte a kártyákat. 
- Orlandoból. Ott van egy vállalatom, eljöttünk pihenni. 
- Ilyen fiatalon nem lehet könnyű főnöknek lenni… 
- Megoldható – vettem el a kártyát, közben Jenny Alex-el készített képet. 
- Nincs kedved meginni valamit? – kérdezte. Azonnal beleegyeztem, nem mindennap iszogathatok együtt egy énekessel. A külön részlegükbe mentünk, ahol a pincérek azonnal készítettek egy koktélt, amiben whisky és gyömbér is volt, mindenféle finomságokkal kiegészítve. 
- Hmm, ez finom – néztem rá, mire ő elégedetten mosolygott. 
- Az egyik kedvencem, ha itt vagyunk Ibizán mindig ezt kérem. Örülök, hogy ízlik. – Ezt az egyet még pár pohár követett, amikor már csak annak örültem, ha állva tudtam maradni.  
- Talán jobb lenne, ha visszamennék. Itt van a mi részlegünk egy kicsivel arrébb – de ahogy indultam volna, megbotlottam egy szék lábában. 
- Visszakísérlek, nehogy valami baj legyen – megfogta a kezem, együtt visszamentünk. Jenny és Alex is követtek minket. 
Andrew megbizonyosodott, hogy minden oké, elköszöntek és visszamentek, én pedig rávettem a lányokat, hogy táncoljunk lenn, ha már eljöttünk Ibizára élvezzük. Nick is velünk tartott, s ahogy a Zedd keverte a zenét, Belle-el úgy kerültek egyre közelebb egymáshoz. A pultnál aztán kértem egy gint, amit hamar le is húztam, Jennyvel pedig folytattuk a táncot, miközben a távolban Andrewt láttam meg felénk közeledni. Próbáltam nem figyelni rá, de feltűnően engem nézett, miközben a tömegből egy-egy rajongó megállította, hogy képet csinálhasson vele. Közelebb érve megérintette a karom, hogy közelebb húzzon magához, Alex pedig Jennyt kérte fel táncolni. 
- Gondoltam táncolhatnánk – fogta át a derekam. 
- Meg sem kérdeztél Andrew…
- Drew, inkább csak Drew. Szerintem kérdés nélkül beleegyeztél volna – mozogtunk együtt a dallamra. 
- Ne légy olyan biztos benne – mosolyogtam, majd Jen felé fordultam, de nem hagyta, hogy közelebb menjek. Újra átkarolt, szőke hajam a fülem mögé tűrte, ajkait már a nyakamnál éreztem. Hosszasan mozogtunk így, miközben láttam, barátnőim is jókedvűek és élvezik az estét. A zene lüktetett, teljesen elveszítettem az időérzékem, átadtam magam a pillanatnak, végre valakivel jól érzem magam. Drew maga felé fordított, de egy rossz emlék rögtön belém hasított. Dylan arca jelent meg előttem, a tekintetével. Megijedtem. A pulthoz rohantam, hogy kérjek valami erőset, hogy ezt elfelejthessem. 
- Mi történt veled Victoria? – lépett mellém Jen. 
- Nem fontos. Egyáltalán nem fontos… - kértem ki a következő italt. 
- Ne tedd! Ez nem oldja meg… 
- Valameddig igen – néztem barátnőmre, majd látva Drew döbbent arcát a tánctéren, visszamentem hozzá, majd óvatos csókot nyomtam ajkaira. Meglepődött, de visszacsókolt. Megfogta a kezem, aztán felsétáltunk a részlegükbe. Drew megcsókolt, hevesen, aminek nem tudtam ellenállni. A falnak tolt, ahol szinte levegőért kapkodtam, de mégis jól estek az érintései, ahogy a combomon egyre feljebb csúsztatta a kezét. 
- Állj, kérlek… - lihegtem. – Drew. 
- Valami baj van? – kérdezte, majd a nyakam csókolta, ami újra felkeltette bennem a tüzet. 
- Nem megy. Ez nekem most nem fog menni – toltam el magamtól. 
- Azt hittem te is akarod – mondta elkeseredetten. 
- Szuper srác vagy, de most ez… Ha máskor, más helyzetben találkozunk, akkor bármikor. Most viszont nem lehet. 
- Kár… Sajnálom. 
- Kérlek, ne haragudj rám. Én… 
- Ne, ne mondj semmit -tette ujjait az számra. - Bármikor ráérsz, keress meg – majd egy puszit nyomott az arcomra. 
- Úgy lesz – válaszoltam, majd átmentem a saját VIP helyünkre. Elkeseredetten leültem a kanapéra, hogy képtelen vagyok kiverni a fejemből Dylant, a pasizás sem megy, hogy folyton ő jelenik meg a gondolataimban. Meg kell szabadulnom az emlékétől, tőle, mindentől, ami vele kapcsolatos.  Elképzelni sem tudom, hogy engedtem, hogy ennyire beférkőzzön a gondolataimba, átvegye az uralmat felettem. Arcom a kezeimbe temettem, mialatt a zene egyre hangosabban lüktetett a fejemben, a fények villóztak, én pedig dühös voltam, hogy egy ilyen srácot, mint Drew elutasítottam. Mi történik velem? Miért nem bírom kiverni a fejemből? Jen aztán megtalált a kanapén mérgelődve, mindent megtett, hogy jobb kedvre derítsen, ami eleinte nehezen ment, végül néhány pohár társaságában már elég jól éreztem magam. Kikapcsoltam és csak mozogtam a tánctéren, nem gondoltam végül semmire. 

Hangok. Egyre erősödő hangok, amik nem tudtam honnan jöttek, csak akkor, amikor kinyitottam a szemeim. 
- Vicky! Vicky! – hallottam Jenny hangját. – Vicky, ha ébren vagy nyisd ki az ajtót! – dörömbölt továbbra is. Lassan kimásztam az ágyból, amikor észrevettem, hogy a buliban viselt ruhám van még rajtam. 
- Mi a gond Jen? – támasztottam az ajtót, mire ő besietett rajta és lobogtatni kezdte a kezében lévő újságot. 
- Vic, ezt látnod kell! Épp kávéért indultam, amikor az étteremben megláttam a napi újságot, de az internet is tele van. 
- Mégis mivel? – érdeklődtem kíváncsian, majd a kezembe nyomta a lapot. Nagy betűkkel egyértelműen olvasható volt a cím: A Chainmokers énekesével látták Orlando örökösnőjét.  
- Lehetett fotós is a buliban Vicky. 
- Ez nem lehet igaz – ültem le a kanapéra hitetlenkedve, miközben a fotót nézegettem, amin egyértelműen látszunk. – Ha viszont másképp állok a dolgokhoz, talán jobb is, ha Dylan látja, hogy túl vagyok rajta…
- De nem vagy… 
- Az legyen az én bajom. Kiverem őt a fejemből – mondtam határozottan, de belül éreztem, hogy nem igaz, amit mondok. Jen visszatért a szobájába, én pedig összepakoltam a ruháimat, hogy haza tudjunk indulni, de Belle sehol sem volt. Írtam egy üzenetet, mire azt válaszolta, hogy tíz perc és a hallban találkozunk. Ám arra a meglepetésre senki sem számított, hogy Belle a pilótával száll ki a liftből. Tátott szájjal figyeltük az enyelgést, amire sem én sem Jen nem számított. 
- Most mi van? – sétált el mellettünk, majd Nick-el együtt beültek az autóba, mi pedig továbbra is döbbenten követtük őket. Mindhárman álmosan, fáradtan ültünk a repülőn hazafelé tartva. A féktelen, egész éjszakán át tartó bulizás minden energiám elnyelte, ezért csak a felhőket bámultam és olvasgattam a rólam szóló cikkeket. 
Késő este értem haza, de a ház elé érve észrevettem, hogy egy fekete autó áll a ház előtt. Ahogy leparkoltam Dylan karba tett kézzel támaszkodott, nem volt túl boldog, de ez engem egy cseppet sem érdekelt. 
- Remélem, órák óta itt álldogálsz… – fogtam a csomagjaim a kezemben. 
- Képzeld, rengeteg ismerősöm van. A privát reptéren is. 
- Mit akarsz? 
- Nevetséges, amit csinálsz Vic. Drew Taggart? Komolyan? – vigyorgott gúnyosan. 
- Semmi közöd hozzá – haladtam a bejárati ajtó felé, mire hallottam a lépteket a hátam mögött. 
- Legalább jó volt? – kérdezte. Türtőztetnem kellett magam, de végül megfordultam, hogy szemébe mondhassam, amit gondolok. 
- Szavak nincsenek rá. Ő legalább nem hazudozik.
- Hazudsz, ám legyen, ha te ezt akarod – sétált közelebb.  – Hidd el, tudom, hogy rólam ábrándozol. Minden pillanatban rám gondolsz. – Megérintette a kezem, ami kis időbe telt, mire megéreztem. Abban a pillanatban elkaptam, ő pedig elégedett arccal nézett rám. 
- Ne reménykedj! Soha többé egy percre sem férkőzhetsz az agyamba, mert gyűlöllek. 
- Az jó! 
- Fogalmad sincs mit jelent ez. Tönkre foglak tenni, megtudják az emberek, milyen kétszínű család vagytok! Nem ismered még a bosszúálló énem, de meg fogod tudni. 
- Ugyan Victoria… 
- Miss Anderson! Ezentúl.. – majd kitártam az ajtót és Dylan döbbent arca előtt csaptam be.  


By dátum: Nincsenek megjegyzések:
Címkék: ,

2019. április 22., hétfő

,

Scandalous Heiress- Botrányos örökösnő - XI.fejezet

Scandalous Heiress - Botrányos örökösnő , Scandalous Heiress - Botrányos örökösnő - XI. fejezet 0 Comments



A nap sugarai árasztották el a szobát, olyan fényesség volt, hogy zavarta a szemem. Hirtelen megfordultam, mire feltűnt, hogy az ágy üres és egyedül vagyok a szobában, de ez sem vette el a kedvem. Elégedetten nyújtózkodtam ki, majd felvettem a fekete köntösöm, hogy megnézhessem az óceánt. Az erkélyre lépve boldogan napfürdőztem, miközben észrevettem, hogy Dylan fut a ház felé. Egy fehér trikót és egy sötét melegítőt viselt, a látvány még az óceánnál is jobb volt. Úgy éreztem, hogy most valami maradandó változás történt, hiszen nem minden nap hozza el magával Dylan McRay a lányokat a hétvégi házukba. Velem azonban kivételt tett és ez valamire utalhat. Elmerülve a látványban, Dylan is meglátott, majd felintegetett. Gyorsan leszaladtam a földszintre, hogy a nyakába ugorhassak. 
- Mi ez a fogadtatás? – lepődött meg, de én szorosabban öleltem. 
- Örülnöd kellene, hogy ilyen fogadtatásban részesülsz, ha már egyedül ébredtem reggel. 
- Ne haragudj – nyomott egy puszit a homlokomra. – Kiengesztelésképp egy reggeli? 
- Megegyeztünk – mosolyogtam, majd megvártam, hogy lezuhanyozzon, addig készítettem egy kávét. Csodaszép időben és kilátásban, minden jó érzés volt, a kanapén ülve elmerülhettem a kék óceán és a nap fényeiben. Dylan átöltözve a konyhában tevékenykedett, hihetetlennek tűnik számomra még mindig, hogy ez a pasi még főzni is tud. 
- Remélem hoztál fürdőruhát – nézett rám az asztal másik végéből. 
- Miért? – érdeklődtem. 
- Arra gondoltam, hogy megnézhetnénk az óceánt közelebbről – kacsintott, mire ijedten néztem vissza rá. Dylan eltökélt volt, mert a reggeli után már a bőröndben keresgélt, engem pedig kötelezett, hogy öltözzek, mert mindenképpen fürödni fogunk. Vicces volt, mert én nem erre számítottam és csak egy fehér kötős fürdőruhát pakoltam el, a biztonság kedvéért. Persze Dylan dicsért, ahogy azt egy férfitól elvárható, én mégsem voltam elégedett. Kivonultunk a partra, leterítettünk egy plédet, majd Dylan elrohant és azonnal a vízbe vetette magát. Nevetve feküdtem le napszemüvegben és kalapban. Jó volt, hogy senki sem zavart bennünket, így azt csinálhattunk, amit akartunk, Dylan szinte ki sem akart jönni a vízből, én pedig csináltam a képeket, olvasgattam. 
- Ebből elég! – fröcskölt le, mire én felkiáltottam. – Nem azért jöttünk, hogy te itt ülj és a divat magazint olvasgasd – lejjebb húztam a szemüvegem. 
- Nagyon jó kis magazin… 
- Nem érdekel – fogta meg a karom, majd felhúzott a plédről. – Gyerünk! – vette le a kalapom és a földre dobta, amit én kétségbeesetten néztem, mert a kedvenc kalapom volt. Az enyhén meleg víz selymesen simogatta a lábam, ahogy pedig egyre jobban beljebb mentünk, úgy lett hidegebb, de a bőröm egyre jobban hozzászokott a hőmérséklethez. Dylan végig fogta a kezem, majd egy idő után, mikor már épp, hogy leért a lábam, karjai a derekam köré fonódtak, és együtt lebegtünk a vízen. Az úszással sosem volt gondom, mégis az óceán olyan félelmeket ébresztett bennem, amit magam sem gondoltam. Ahogy Dylan biztonságban tartott, ezek a rossz érzések hamar elmúltak és csak élveztem, ahogy a víz tükrén a napfény táncot jár és melegíti az arcom. 
- Annyira jó itt …  - suttogtam, ahogy átkaroltam a nyakát. – Örülök, hogy elhoztál. 
- Reméltem, hogy tetszeni fog – mosolygott, majd a víz alá húzott, ami hirtelen nagyon meglepett, de nevetve néztem fel rá, ahogy előbukkantunk. – Ugye, mondtam, nincs mitől félned. 
- Dyl – csókoltam meg vizes ajkait, majd lefröcsköltem, amire revansot akart, de én nem hagytam magam. Dylan eltűnt az óceánban, de nem tartott sokáig, mert azonnal mögöttem termett, hogy visszaadja a percekkel előbb történteket. A nyakába kapott, amin annyira nevettünk, hogy végül a vízbe estem, de egyáltalán nem érdekelt a dolog, mert nagyon jól éreztem magam. 
- Mi lesz velünk? – néztem rá, ahogy hason feküdtem a pléden, ő pedig mellettem figyelte a sirályokat. – Tudod Dylan – folytattam -, akárhogy nézzük, valami van, amit még én sem tudok megmagyarázni. 
- Kedveljük egymást Vic – fordult felém -, nem tudom mi lesz. Ne kérd tőlem, hogy most azonnal lássam a jövőnket, mert nem tudom. Szerintem minden alakuljon a maga útján. Nem? 
- De, igazad van. Úgy érzem ez a hétvége most valamit megváltoztatott bennem. 
- Hűha. A jégkirálynő érzelmekről beszél? – vigyorgott és úgy tűnt egyre inkább kezdi érdekelni a dolog. – Folytasd kérlek – nézett rám kíváncsian, a hamis mosolyával, amiről arra következtettem, hogy élvezi, hogy lassan teljesen feltárom magam neki. 
- Eszemben sincs – közöltem vele -, mégiscsak te vagy a férfi. 
- Attól még kíváncsi vagyok, hogy mi az ami megváltozott. Talán az elragadó személyiségem vonzz? Esetleg a főzőtudományom? 
- Ne nevettess – nyitottam ki a magazint, miközben egyre több felhő gyülekezett felettünk. 
- Naaaaaaa – könyörgött, még az újságot is kivette a kezemből. 
- Add vissza! – mire Dylan megrázta a fejét és felugrott. – Dylan ne szórakozz velem, kérem vissza a magazinom! 
- Nem, nem. Épp fontos dolgot kell megbeszélnünk, nincs értelme magazint lapozgatni – lebegtette előttem. Dühös lettem és az újság után nyúltam, de ő elhúzta a kezét. Ezzel még jobban felidegesített, ő pedig élvezte ezt. Utána szaladtam, de biztos voltam benne, hogy sosem fogom utol érni. 
- Dylan! Elég legyen, állj meg!  
- Akkor megmondod, hogy mi változott? – kiabált felém pár méterről, mire csípőre tett kézzel megálltam vele szemben. Azt viszont nem vette egyikünk sem észre, hogy az idő kezdett egyre rosszabbra fordulni és esőcseppek hullottak a vállamra. Megfordultam, hogy gyorsan pakolni kezdjek, de Dylan továbbra is a távolból figyelt. A lágy esőt most már felváltotta a szél és nagyobb cseppek, mire Dylan kikapta a kezemből a plédet. Az eső szakadni kezdett, teste és haja teljesen elázott, akárcsak én, a kalapom sem óvott meg a vihartól. 
- Gyere, siessünk – terítette fölénk a plédet, majd átkarolva futottunk a ház felé, de csurom vizesen léptünk be az üvegajtón. Nevetésben törtünk ki, hogy még egy átlagos strandolós napunkat is elronthatja egy zivatar. Nevettünk saját magunkon, azon, hogy mennyire vicces a szituáció amibe kerültünk. Hirtelen aztán mindketten komolyan néztünk a másikra, mire Dylan mindent eldobott, hogy felemelhessen, aztán a falnak tolt. Lábammal szorosan átkulcsoltam a derekát, de közben olyan hevesen csókolt, hogy képtelen voltam ellent mondani neki. Olyan szexi volt, vizesen, kezem egyre lejjebb csúszott a hátán. 
- Vic én… - szakítja meg a vad és heves csókunkat. 
- Igen – lihegtem, még többet kérve belőle. 
- Tudnom kell, mit érzel – nézett rám kék szemeivel vágyakozóan. Óvatosan a haját kezdem el simítani, de fogalmam sem volt ebben a felfokozott állapotban, mit kellene mondanom. Ha kimondom azt, amire kíváncsi, sebezhető leszek és nem lehet. Erősnek kell maradnom, még ha legszívesebben azt mondanám, hogy odavagyok érte és egész nap csak ezeket a ragyogó kék szemeit nézném. 
- Nagyon kedvellek, te is tudod – suttogtam, mire az arcát kezdtem el puszilni, de elhúzta magát. – Kérlek, ne kérdezz – néztem fel rá.  – Annyira jó itt, csak te és én. Ne rontsuk el a pillanatot – simogattam meg az arcát, az ujjam végül az ajkain pihentek. Dylan nagyot nyelt, miközben még mindig a combom fogva a falnál állt. Mélyen a szemembe nézett, ami teljesen végig járta az egész testem, borzongás fogott el, amitől még jobban kívántam. 
- Tudnod kell, hogy, ha bármi történne, én túlságosan megkedveltelek ahhoz, hogy megbántsalak. Vonzzuk egymást, hiába akarunk tenni ellene – mondta komolyan, ami számomra felért egy vallomással is. Megcsókoltam, tudatva vele, hogy én is így gondolom. Nehéz volt eldönteni, hogy pontosan mi az ami a fejében jár, de nem érdekelt. Ajkai szorosan az enyémre tapadtak, megszűnt közöttünk a beszéd, helyette hevesebb csókok következtek, amivel nem akartam leállni. Óvatosan leengedett, hogy arcom a kezei közé foghassa és együtt felsétálhassunk a lépcsőn. Kinyitotta az ajtót, amin szinte beestünk, fel sem fogtam, hogy mi történik, átadtam teljesen magam neki, miközben a bikinim felső részét bontotta szét. Az ágyra fektetett, végig csókolva az egész felső testem, amitől megremegtem. Kezeit mellém téve megtámasztotta magát, hogy végig tudjon rajtam nézni. 
- Te remegsz – húzta mosolyra a száját, haja a szemébe hullott, ahogy száradni kezdett. 
- Nem, nem – hebegtem, miközben a kezem végig simítottam az oldalán. 
- Odavagy értem ugye? 
- Teljesen – suttogtam, mire észbe kaptam mit is válaszoltam. Dylan elégedetten tekintett rám, de nem akartam, hogy tovább beszélgessünk, mert minden amit nem akartam teljesen visszafelé sült el. Szinte szerelmet vallottam annak az embernek, akit még néhány hete gyűlöltem, most pedig itt fekszem vele egy ágyon, hogy ismét átadhassam neki magam. Dylan hosszan megcsókolt, forró ajkai után sóvárogtam, szinte teljesen összeforrtunk, ahogy végül karjával szorította a derekam. Teljesen levetkőztetett, ahogy tettem én is, majd magunkra húztuk a takarót. Dylan magára vont, de élveztem, hogy én lehetek felül, miközben teljesen felajzva vártam a pillanatot, hogy egyek lehessünk. 
- Ezt élvezed mi ? 
- Mit? – értetlenkedtem. 
- Amikor te irányítasz. Amikor minden a te kezedben van. 
- Tény, nagyon tetszik ez a helyzet. Most biztos nagyon meglepődtél – tettem a kezem a mellkasára. Dylan megfogta a csuklóim, hogy aztán magára húzzon szorosan, hogy végre belém hatoljon. 
- Kívánlak. Téged, csak téged – súgta a fülembe, ahogy egyre gyorsabban kezdett el mozogni. Egy ideig csak halkabb nyögések hagyták el a szám, majd kiáltások, miközben Dylan ujjait éreztem végig simítani a hátamon. Átkaroltam a nyakát, de aztán szenvedélyessé akartam tenni a pillanatot, ameddig még lehetett. Így én vettem át az irányítást, ami különösen tetszett neki. Ajkába harapott, miközben a kezeit a derekamra tette, hogy ő is segítsen, végül azokat az ágy támlájának nyomtam, mire a feje alá húzta, elégedetten figyelt. Dylan azonban hamar megelégelte, felült, hogy magához ölelhessen, mellkasunk szorosan összeért, érezve forró testét, amitől újra hevesebben kezdett verni a szívem. Minden érintése felért azzal, hogy szaporábban kapkodtam a levegőt. Végig csókolta a nyakam, mire ismét az ágyra fektetett, hogy ő diktálja a tempót. Az ajkamba harapott, ami egyáltalán nem zavart, mert annyira féktelen volt, hogy nem akartam leállítani. Végig nyaltam a szám, megakadtak a szemei rajtam és ujjaival megérintette. Egy utolsó gyors menet következett, miközben végig hozzám simult és a csuklóm szorította. Kifáradva, lihegve és izzadtan feküdt le mellém az ágyra, én pedig elmosolyodva fordultam felé. 
- A futás ehhez képest séta – nézett rám, miközben a kezét a feje alá tette. Még mindig levegőért kapkodott, mellkasa gyorsan mozgott. Ujjaimat a szegycsontján húztam végig, mire elkapta a csuklóm.  – Ne! – felnéztem rá, amire elmosolyodtam, de ő aggódva fürkészte az arcom. 
- Mi a baj? 
- A szád. Vérzik. – Észre sem vettem, hogy ennyire megharapta. – Ne haragudj! – nézett rám bocsánat kérően, de megnyugtattam, minden rendben. A fiókba nyúlt, hogy adjon egy zsebkendőt. 
- Minden oké Dyl. Ne aggódj. 
- Elvesztettem a fejem, teljesen megőrjítesz – a fejem a mellkasára tettem, ő pedig a hajammal játszott. – Egyébként, emlékszel mit mondtál? – pillantott le rám komoly arccal. 
- Nem értem miről beszélsz  - tettettem magam, de tudtam, ha ebbe még jobban belebonyolódunk nem fogok tudni kijönni belőle, Dylan pedig nem száll le erről a témáról. 
- Szerintem nem is kell mondanod semmit. Tudom amit tudok. Azt is, hogy elvégre ellenségek vagyunk, most mégis itt fekszel velem egy ágyban, holott a születésnapodon még elátkoztad az egész családom – vigyorgott. 
- Ahogy te is engem. Bébiszitterkedned kellett, amit te ugye gyűlöltél. 
- Ezt csak te mondtad. Ezt én nem gondoltam – csiklandozta a vállam. – Te ellenkeztél, nekem mindegy volt, hogy hol vagyok. A lehengerlő stílusomnak azért te sem tudtál ellenállni. 
- Nem vagy te kicsit beképzelt? – szúrtam oda, de már –már nevetnem kellett az önelégült kijelentésén. Dylan megrázta a fejét. 
- A jégkirálynő hamar megmutatta, hogy nem is olyan hideg a szíve…
- Ha arra célzol, ami az irodában történt, közlöm, az csak egy véletlen volt.
- Ahogy ez is? – vágott a szavamba. 
- Dylan – ültem fel. – Te mondtad akkor, hogy ne képzeljünk bele semmit, most mégis elhoztál ide. Azt hiszem, hogy feltehetjük a kérdést, hogy ki kiért van oda. 
- Ki akartam kapcsolni – válaszolt röviden, de tudtam többről van szó, amiről ő biztosan nem fog beszélni. 
- Épp velem? Minden ujjadra jutna egy csaj. Például akivel lefényképeztek. 
- Már megint féltékeny vagy? 
- Rád? Ne viccelj. Nem vagyok féltékeny csak közlöm a tényeket. Hozhattad volna őt is a luxus villádba, nem engem. A jégkirálynőt. – Felnevetett. Imádom, ahogy változik az arca, a szemei ugyanúgy felcsillannak. Ilyenkor látszik igazán boldognak és felszabadultnak.  Dylan is felült és megcsókolt, majd lefeküdtünk, hallgatva az esőcseppek kopogását az ablakon. Fel sem tűnt, hogy milyen sötétség lett, ahogy elérte a vihar Melbourne Beach-et, és az ég eggyé vált az óceánnal. 
Egész délután az ágyban feküdtünk. Nem volt kedvünk enni, felöltözni csak simogattuk és öleltük egymást, miközben mindkettőnk izzott a vágytól, tudván, hogy lassan ennek a szép hétvégének vége szakad. Gyorsan elhessegettem a gondolatokat, mert még volt időnk, együtt. Csak mi ketten. Dylan egyszer csak kiugrott az ágyból és a távolabbi komódhoz ment, kihúzva azt elővett egy kis dobozt. 
- Mi ez? – kérdeztem, ahogy letette az ágyra és visszabújt a takaró alá. 
- Egy kis ajándék. Nyisd ki – biztatott. A fekete masnit kibontva, felnyitottam a fehér dobozt, amiben egy karkötő volt. Ahogy kivettem egy kis medál lógott rajta. Megérintettem, hogy elolvassam, mi van ráírva: The Boss – a főnök. 
- Dylan – mosolyogtam rá.
- Tetszik? – kérdezte kíváncsian, mire bólintottam, ő pedig segített feltenni. 
- Miért kaptam? – érdeklődtem. Egyáltalán nem számítottam ajándékra, főleg egy ilyenre. 
- Azért, hogy mindig bízz magadban, még ha én nem is vagyok melletted – nézett mélyen a szemembe. Szavai úgy hasítottak belém, többet értek bármilyen más gondolatnál. 
- Köszönöm – öleltem át szorosan. – Tényleg szép. 


Este Dylan elővett mindent a hűtőből, hogy az ágyban vacsorázhassunk. Az idő mit sem változott, ugyanolyan vihar volt, mint délután, így bekuckóztunk az ágyba és ott fogyasztottuk el a vacsorát. Néha ő kínált meg egy-egy falattal, néha pedig én, majd utána együtt mentünk a zuhanyzóba. Minden annyira tökéletes volt. Úgy éreztem végre rendeződni látszik minden, most már felvállalhatnánk azt is, hogy együtt vagyunk, Charles ide vagy oda, mert legkevésbé érdekel az, hogy Mr. McRay mi szól majd. Együtt akarunk lenni, akkor pedig így is lesz. Végre van egy olyan ember az életembe, aki elfogad olyannak, amilyen én magam vagyok, a hibáimmal és az erősségeimmel. Biztat, mi több fontos számára, hogy a későbbiekben is sikeresen vezessem a céget. Ezt bizonyítja az ajándék, ami olyannyira meglepett. Nem vártam, de gondolt rá, rám. Ennél több nem is kell. 
Reggel Dylannel igyekeztünk mindent úgy hagyni, ahogy volt, nehogy az apja kiakadjon a légyottunkon. Nehéz volt kilépni abból a házból, ami mindent megváltoztatott és ahol tényleg boldogok voltunk, bár Dylan szerint ezentúl sem változik semmi. Annyira szomorú voltam, ezt pedig ő is észrevette és próbált nyugtatni. Kihozta a csomagjainkat és betette a kocsiba. Nehezen szálltam be, újra és újra visszanéztem. Az út nyugodtan telt, jó volt együtt autózni, miközben a rádióban a legújabb slágerek mentek, én pedig a kedvenceim végig énekeltem. Dylan sokszor mosolyogva nézett rám, de szemeit a napszemüveg miatt nem láttam. Azt hiszem azért tetszett neki az előadásom. Drake dala különösen, főleg ahogy elénekeltem. Hazaérve a ház elé bekanyarodva egy Rolls-Royce állt, amire Dylan is forgatta a szemeit.  
- Ez az apám autója – közölte döbbenten, ami engem is meglepett. Leona általában az üzleti dolgait a cégnél intézi, de az még furcsább volt, hogy Mr. McRay vasárnap mit keres a házunknál. 
- Biztosan valami üzleti dolog – nyugtáztam, majd kinyitottam az ajtót, ahol James állt meg velem szemben. – Jó napot James. Leona a dolgozóban van? 
- Victoria, igen, de most nem alkalmas – mondta, de nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, Dylan pedig követett. Kinyitottam az ajtót, ahol megdöbbenésünkre Leona és Charles épp csókolóztak. Hamar szétrebbentek, ahogy meghallották, hogy kinyílt az ajtó. 
- Apa! – szólalt meg elképedve Dylan.
- Leona… mi a fene? 
- Vicky, Dylan. Ti meg? – hebegett Leona, miközben begombolta az ingét. 
- Az most nem számít. Mi a fenét csináltok ti itt? Te és Charles? 
- Ne legyél már ennyire maradi kislányom – válaszolt nagynéném helyett Charles. Dylan csodálkozva figyelt, szerintem nem fogta fel, mi történt. Én pedig nem láttam a dühtől. 
- Mit képzelsz magadról Leona… Mióta tart ez az egész? – Nagynéném aztán Charlesra nézett, de feltűnt, őt egyáltalán nem érdekli, hogy lebuktak. 
- Körülbelül két éve – válaszolt Charles vigyorogva.
- Tessék? – kiáltott fel Dylan, mire én próbáltam nyugtatni. 
- Jaj, ne legyél már ilyen álszent fiam. Te is ugyanúgy benne voltál ebben az egészben. – Dylan felé fordultam, mire ő kerülte a tekintetem. Charles elégedetten figyelte a történéseket, miközben a pulzusom az egekbe szökött. 
- Mire céloz Dylan? Miben voltál benne? – kérdezősködtem, de Dylan hallgatott. 
- Akkor, ha már így alakult elmondom – mondta közönyösen Charles. – Amióta apád meghalt, nagyon érdekelt a vállalat és Leona csinos nő, okos, tudta, hogy nem fogod tudni irányítani a céget, én pedig szívesen megvettem volna. Ezért az volt a tervünk, hogy ahogy betöltöd a huszonegyedik életéved és megkapod az örökséged, rábeszélünk, hogy add el. Leona nem tudott rávenni, ezért vetettem be Dylant. Helyes gyerek, tudtam, hogy egy ilyen botrányhősnő sem tud neki ellenállni. Dylannek kellett volna rávennie, hogy add el a céget – tette szét a kezét -, de nem sikerült neki. Vagy igen? – kérdezte. Dylanre pillantottam, miközben a sírás kerülgetett. 
- Ugye nem igaz, amit az apád mond? Mond, hogy nem igaz? – álltam Dylan elé, aki az utóbbi két napban a világot jelentette számomra. Vele minden eltöltött pert maga volt a mennyország, ehhez képest a jelenlegi érzéseim hozzá nem foghatók. Továbbra is csak kétségbeesett arccal tekintett az apjára. 
- Belerondítottam az idillbe? – kérdezte az asztalnak támaszkodva, mire én sem hagytam ezt annyiban. 
- Mit képzel? – emeltem fel a hangom. – A saját házamban velem így senki sem beszélhet!  Akkor most felvilágosítom, ha eddig nem értette volna meg, de ez Leonára és Dylanre is vonatkozik. A vállalat az enyém. Eszem ágában sincs eladni, azt a céget, amit családom hagyott rám, még ha nem is értek hozzá, mint más. Az enyém! Én döntök! – kiabáltam. 
- Vegyél vissza Victoria! – szólt rám Charles, majd beljebb léptem a dolgozóba. 
- Akkor újra megismétlem magam. Ez az én házam, ha kiabálni akarok, akkor kiabálok, de itt a McRay családnak még megszólalni sincs joga! Úgyhogy megkérek mindenkit, hogy kifelé! Takarodjanak a házamból és felejtsék el azt is, hogy létezem. Kifelé! – ordítottam. 
- Vicky – kapta el a karom Dylan, mire dühösen rá néztem. Olyan indulatok szabadultak fel bennem, hogy ha az arcom láttán nem engedi el a karom, valószínűleg felpofoztam volna. 
- Kifelé, amíg szépen mondom! – mondtam és kinyitottam a bejárati ajtót. 
- Vic, kérlek beszéljük meg – fordult vissza a lépcsőn szomorúan. 
- Nem akarok veled semmit megbeszélni és vidd az ajándékodat is – vettem le a csuklómról a karkötőt és utána dobtam. Az ajtót bevágva James és Tessa állt velem szemben, de Leona is kijött a dolgozószobából. 
- Kérlek hallgass meg! – kérte Leona, miközben a lépcső felé vettem az irányt. 
- Benned csalódtam a legnagyobbat Leona. A nagynéném vagy, családtag. Anya szeretett téged, ahogy én is. Megbíztunk benned te meg összeállsz egy McRay-el? Hogy tehetted ezt velem? 
- Annyira sajnálom Vicky. Megoldjuk, biztos vagyok benne – közelebb léptem hozzá. 
- Abban én is. A szüleim pénzén éltél, ebben a házban lakhattál, mindened megvolt, amiért te egyáltalán nem dolgoztál meg és elárultad őket. Szedd össze a cuccod és takarodj a házamból! Soha többé nem akarlak látni. – Leona meglepetten, kétségbeesett arccal nézett rám, de eltökélt voltam.  – Van egy órád, hogy eltűnj. 
- Gyermekem – fogta meg a kezem Tessa. – Ne légy ilyen szigorú vele, kérlek. 
- Ebbe ne szólj bele Tessa. Te túl jószívű vagy, de ezt sosem bocsátom meg neki – berontottam a dolgozóba, majd a fiókból előkaptam a csekkfüzetet, hogy kiállítsak egy számlát, amivel néhány napig ellehet valahol. Olyan feldúlt voltam, hogy a kezem annyira remegett, alig tudtam leírni az összeget. Hamar a nappaliba mentem, hogy levágjam elé a papírdarabot. 
- Vicky, kérlek. Annyira sajnálom, hidd el neked akartam csak jót. Megkímélni ettől a mocskos világtól. 
- Ne hazudnál még mindig. Milyen ember vagy te? Összefekszel egy nős, családos férfival, mi több elárulod az unokahúgod? Nem érdekel, kivel kavarsz, de a szüleimet is elárultad. Látni sem bírlak. – Felmentem a szobámba, becsapva magam mögött az ajtót, aminek neki dőlve, csak a sírás volt az egyetlen, ami ebben a helyzetben meg tudott nyugtatni. Csend vett körül és a mérhetetlen nagy bánat, a fájdalom, ami annyira végig nyilallt a szívemen, amitől képtelen voltam szabadulni. Fájt. Sajgott az egész testem, az átveréstől, hogy engedtem magam becsapni, hogy elhittem, valaki úgy szerethet, ahogy vagyok, minden rossz és jó tulajdonságommal együtt. Minden hazugság lett volna? Érzelmek nélküli. Pedig biztos voltam benne, hogy Dylan nem csak játszik velem, a tekintete, az érintése mindent elárult, mégis rettenetes, hogy ennyire irányítani tudott. Sosem engedtem másnak át, mindig én voltam az, aki döntött, most viszont engedtem a szívemnek, ami most teljesen csődöt mondott. Dylan elvette az eszem, ezért is kerít hatalmába a kín. Apa mindig azt mondta és arra tanított, hogy erős legyek, ne lássam, ha megtörnek, mindig felül kell emelkednem, de most nem ment. Megbetegített. Ostoba voltam, hogy minden szónak bedőltem, minden tekintetnél megremegett a lábam, de legfőképpen, hogy odaadtam magam egy olyan embernek, aki nem engem akart.



By dátum: Nincsenek megjegyzések:
Címkék: ,
,

Scandalous Heiress - Botrányos örökösnő - X. fejezet

Scandalous Heiress - Botrányos örökösnő , Scandalous Heiress - Botrányos örökösnő - X.fejezet 0 Comments



Fekete kabát, fekete kalap és napszemüveg éppen megteszi, hogy elmenjek Dylan lakására és elkérjem az irodám kulcsait. Rájöttem, hogy semmit sem kértem vissza pénteken csak elrohantam, az egészben csak az a vicces, hogy előző este csúnyán összevesztünk és nem igazán volt ínyemre, hogy most kissé másnaposan a lakásánál csengessek. Jobb is, hogy senki sem ismer fel, legalább nem kell látniuk a tegnap este alaposan kisírt szememet. Leona nénikém laptopja pedig nagy segítségemre szolgált, hogy kiderítsem, hol lakik Dylan, már-már azt hittem anyuci szoknyáját fogva otthon tengeti napjait, de a belvárosban is van egy lakása. Idegesen toporogtam az ajtó előtt, miközben körbe nézve megjegyeztem, hogy jobb környéket nem is választhatott volna, de legalább nem adott lejjebb. Bekopogtattam a fehér ajtón, ami nem sokkal később kinyílt. Dylan egy fekete melegítőnadrágban nyitott ajtót, felül pedig semmi sem volt rajta. 
- Vic, te vagy az? – kérdezte meglepetten, én pedig arrébb löktem a kezét, hogy beljebb menjek. – Csak tessék… - suttogta mögöttem. 
- Felvehettél volna valamit – jegyeztem meg. – Egész jó ez a lakás – néztem körül.
- Nem vártam vendéget, meg azért szólhattál volna, épp a zuhanyzóból ugrottam ki. 
- Bocs, hirtelen ötlet volt. Azért jöttem, hogy visszakérjem az irodám kulcsait. 
- Telefonálhattál volna. Különben mért vagy szemüvegben és mi ez a feketeség? 
- Oh kérlek, ne most. A mai hangulatomat tükrözi. 
- Akkor ezek szerint kialudtad a tegnapi hárpia éned? – került ki, hogy a szekrényhez menjen. 
- Sértő ez a kijelentés – vettem le a szemüvegem és a kalapom. – Bocs a tegnapiért, kicsit elragadtattam magam, de a tény attól még tény marad. Nincs mit bevallanom.  
- Ugyan, kérlek Vic – jött közelebb, majd a kezembe nyomta a kulcsokat. Illata pedig egyre jobban körbelengett, amitől eléggé elaléltam, de próbáltam türtőztetni magam. 
- Szerintem ne kezdjük el újra. Kösz a kulcsokat – az ajtó felé indulva, ahogy kinyitottam azt Dylan vissza is csapta az orrom előtt. 
- Ebből elég Vic. Te is és én is tudom, hogy van valami közöttünk, ami miatt folyton ez a vita van. Tegnap egy egyszerű kérdést tettem fel, amire válaszolhattál volna, de te dühösen elrohantál, kiabáltál, mindennek elmondtál – nem néztem rá csak hallgattam -, miért nem mondod el az igazat? 
- Akkor még egyszer közlöm, nincs mit megosztanom veled. Egyébként kezdhetnénk azzal, hogy te mit érzel? Folyton engem piszkálsz, miközben te semmit sem mondasz. Azt kérted, hogy minden maradjon úgy ahogy. Akkor annak így kell lennie. 
- Tudom. Igazad van és bocs a legutóbbi viselkedéseimért… Talán nem mertem bevallani még magamnak sem, hogy valami vonz benned. 
 - Mindegy, nem számít. Eddig a hátad közepébe nem kívántál, most meg vonzódsz? 
 - Nem kell ennyire a kemény nőt mutatnod Victoria. Tegnap is bebizonyítottad, hogy nem tudsz küzdeni az érzéseid ellen. 
- Mehetek? – kérdeztem, mire Dylan tovább folytatta. 
- Te is tudod, hogy tűz és víz módjára viselkedünk… 
- Mit vársz tőlem? – de a közelsége nem volt éppen jó ebben a helyzetben. Néha úgy éreztem, hogy dadogok csak, ahelyett, hogy kimondanám, amit kell. – Mennem kell Dylan. 
- Elfuthatsz, de ami igaz az az is marad – nyitotta ki az ajtót előttem. – Egyébként a lány csak egy barát… - néztem vissza rá, majd elköszöntem. A lábaim lassan vittek el a liftig, mert most végre talán egyszer őszinte volt hozzám és nem hazudott. Ezek szerint ő is érez valamit irántam. Bosszantott, de egyben tetszett is a helyzet, miközben a liftet vártam. A számláló lassan az emeletet mutatta, de visszafordultam és végig siettem a kék szőnyeges folyosón, hogy újra bekopogtassak az ajtaján. 
- Elfelejtettél valamit? – kérdezte, én pedig rögtön megcsókoltam, hogy ezzel együtt elmondjam, ami idáig érdekelte, majd sarkon fordultam. – Felhívhatlak? – lépett ki az ajtaja elé, én pedig visszaintettem. Büszkén haladtam a lifttel a földszintig, majd a Volvom ott várt a ház előtt. Az autóba ülve, azonnal jelzett a telefonom. 
Dylan: Akkor bevallod? 
Én: Csak szeretnéd! 
Dylan: Gyere el velem apám házába, Melburne Beach-re. Ilyenkor ott senki sincs. 
Én: Még mit nem! 
Dylan: Naaaaaaaa… csak te és én, meg az óceán. 
Én: Oké, megyek. 
Dylan: Péntek estére csomagolj össze. Érted megyek! 
El sem akartam hinni, amit olvasok, a szívem vadul kalapált, miközben arra gondoltam, hogy hamarosan Dylannel töltök egy egész hétvégét, teljes titokban. Elindítottam az autót és csak mentem az utcákon, de boldog voltam. Rég éreztem már ilyet, hogy valamitől a föld felett lebegek.  Ez Tessának is szemet szúrt, mi több, a munka is jobban ment a héten. Leona meg volt elégedve azzal, amit a távollétében csináltam, ezért megígérte, hogy több teret enged, elvégre én vagyok a vezető. Ebben megegyeztünk, de kértem, hogy segítsen még, hiszen az ő háta mögött több éves tapasztalat van, az én két hetes tapasztalatommal szemben. Jól jött, bár az iroda teljesen más volt, hogy nem Dylan sétál velem szemben és nem mondja, hogy szerinte mi a legjobb megoldás. Néha el is kalandoztam, miközben Leona a következő beruházásokról beszélt. Az az egy hét teljes izgalomban telt. Számoltam a napokat, miközben minden pillanattal közelebb kerültem a péntek estéhez, Dylan pedig minden nap felhívott, de érdeklődött felőlem, ami nagyon jól esett. Még számomra is érthetetlen, hogy jutottunk ide, az erős utálatból a közös hétvégéig. 
Csütörtök késő este a konyhában üldögéltem egy halvány rózsaszín selyemköntösben és a kedvenc krémszínű hálóingemben csokifagyit kanalaztam. A telefonom rezegni kezdett, mire a kijelző Dylan nevét mutatta. 
Dylan: Már csak egy nap  - írta, mosolygós fejekkel a végén. 
Én: Alig várom… 
Dylan: Holnap 5-re ott leszek érted, remélem már csomagolsz!
Én: Már minden kész 
Dylan: Jó éjt! 
Én: Jó éjt!
- Mi ez a vigyor? – lépett be Tessa. 
- Semmi, semmi – ettem a fagyiból. 
- Furcsa vagy te nekem Victoria Anderson! – nézett rám, majd kinyitotta a hűtőt, hogy egy kis gyümölcslét töltsön. – Kérsz? – megráztam a fejem, miközben a telefonom böngésztem. 
- Tessa, a hétvégére elutazom, úgyhogy vasárnap jövök majd! 
- Nocsak. Szabad tudni, hogy hova? – kortyolt a pohárból. 
- Az titok, de ha hazajöttem elmondom – kacsintottam. – Köszi a fagyit. – Leugrottam a bárszékről, majd a szobámba mentem. 
Másnap úgy döntöttem nem megyek be a céghez, inkább kipakoltam a ruhásszekrényem és összeszedem a ruháimat a hétvégére. Előkerültek olyan darabok, amikről nem is tudtam, hogy léteznek, de fehérneműkből is akadt jócskán olyan, amit esetleg bevethetnék. Nagyon sok ruha gyűlt össze, ami alig fért bele a bőröndbe, de még egy táska nem lehet probléma, így tovább pakoltam. Eközben telefonon egyeztettem, milyen időpontban lenne jó a vállalat évfordulóját ünnepelni, de inkább áttettem a következő heti fontos teendőim közé.

Leonát napokkal ezelőtt beavattam, hogy elutazom, de ő egyébként is programot szervezett magának péntek estére, ezért nem volt gond a távozásom és legalább nem hallgathatom, hogy kivel mentem. Öt óra előtt cipeltem le a fekete bőröndömet és a kézi táskámat a lépcsőn, mire James nézett fel rám a nappaliból. 
- Talán segítsek? 
- Esetleg – szóltam oda, majd kifújtam az arcomba lógó hajam. James feljebb lépett, majd segített kivinni, mert Dylan percek óta a ház előtt várakozott. 
- Victoria kisasszony – szólt oda suttogva, ahogy meglátta ki vár. – Biztos ez? 
- Ne aggódj James, minden oké lesz – adtam az arcára egy puszit, majd Dylan segített bepakolni a kocsiba és elindultunk. 
- Jól meggondoltad, hogy velem jössz? 
- Indulj már! –szóltam rá. – Nehogy meggondoljam magam – Dylan felnevetett, majd kikanyarodott a ház elől. Az út csodálatos volt, főleg, mert az idő is nekünk kedvezett és végig verőfényes napsütésben utaztunk. Egész Orlandot átszeltük, hogy Melburne Beach felé vegyük az irányt, ami másfél órányira volt a várostól. Izgatott voltam, de tetszett, ahogy közeledtünk a sziget felé, ami az Indián-folyó és az óceán között volt. Rég jártam már ott, gyermekkoromban gyakran mentünk fürödni, apa imádta nézni az óceánt, mindig arról beszéltünk, hogy mi van a másik oldalon. Olyan jó hangulata volt, még most is hallom a szüleim hangját, amikor szaladtak utánam a vízbe. Hiányzik ez az érzés és ők is. A nap egyre jobban kezdett eltűnni a horizontról és sötétedett. A fények azonban már távolról látszottak, ahogy közeledtünk Melburne Beach felé. A hídra rákanyarodva Dylan jelezte, hogy hamarosan odaérünk, de azért még volt egy kis idő, miközben az útról közvetlen kilátás nyílt az óceánra. Dylan aztán egy hatalmas házhoz kanyarodott be, amit a rengeteg növény rejtett el a kíváncsi szemek elől. A garázsba leparkolva, kivettük a táskákat, majd kinyitotta az ajtót és beljebb léptünk. Csodás volt, a ház belülről is, tágas, az óceánra néző nappali, hozzá bárszekrény, konyha és étkezőrész, minden közel egymáshoz, mégis nagy volt az egész alsó szint. Mindent végig néztem, míg Dylan a bőröndöket felvitte az emeletre. Kis idő múlva szinte nem találtam a sok helyiség között elvesztem. Nehéz volt ismeretlen helyen kiismernem magam. 
- Merre vagy? – kiáltottam, majd követve a hangot, az egyik hálószobában találtam magam. – Ez eszméletlen – jegyeztem meg, mivel az ablakból a kilátás gyönyörű volt. 
- Tetszik? – kérdezte, ahogy az ablaknál ácsorogtam. Bólintottam, majd megfordulva körbe néztem. – Akkor…? 
- Mi akkor? 
- Én fogok itt aludni? – érdeklődtem. 
- Itt az én bőröndöm is… vagy ki akarsz tenni? – mosolygott. 
- Hmm. Van elég hálószoba. Na jó maradhatsz – ugrottam az ágyra. – Egész nap csak ezt a gyönyörű kilátást nézném. Nem is értem mért nem költöztél ide. 
- Az apám hétvégi háznak használja, gyakran nyaraltunk itt, de néha az üzleti barátait is idehozza. Tegnap feltöltöttem a hűtőt, készítek valami vacsorát. 
- Te? – lepődtem meg. 
- Igen, én. Nem nézted ki belőlem? – megráztam a fejem, remélve, hogy finom étellel fog meglepni. Lementünk a földszintre, Dylan pedig magára kapta a szuper séf kötényét, hogy neki lásson a vacsorának. Addig is, amíg várakoztam megkínált egy pohár borral, én pedig kimentem a teraszra, ami elvarázsolt és megszállt valami béke, amitől nyugodt és felszabadult lettem. Leültem a székbe és hallgattam az óceánt, hosszú idő óta boldog voltam. A gondolataim most csak arról szóltak, hogy mennyire jól érzem magam jelenleg. 
- Megfázol – jelent meg a hátam mögött egy pléddel Dylan. – Minden oké? 
- Igen, szuper ez a hely, köszi, hogy elhoztál. 
- Örülök - ült le velem szemben, majd megfogta a lábam. – Vic, én… 
- Igen? 
- Szóval én – hebegett -, elkészültem a vacsorával – mosolygott. Bementünk és elfogyasztottuk az isteni bolognait, mert elmondása szerint odavan az olasz ételekért, mi több főzni is nagyon jól tud. El voltam varázsolva, hogy tud egy milliárdos gyereke ilyen tudományokat, mint a főzés. Dylan persze szerényen nyilatkozott erről, de az biztos, nagyon finom volt, amit készített. 
Késő, amikor a kanapén ülve kortyolgattuk a borunkat, arról beszéltünk, milyen nyugodt minden és mennyire jó ötlet volt Melburne Beach. Úgy éreztem azért már egy üveg bor kellően megadta a hangulatomat és egyre többet beszéltem. 
- Túl sok vagyok igaz? – kérdeztem, mire Dylan elmosolyodott. 
- Ugyan – rázta meg a fejét és kortyolt a borból. – Szerinted, akkor elhoztalak volna ide? 
- Akkor jó… - majd hirtelen eszembe jutott a vacsora előtti párbeszéd. – Kérdezhetek valamit? – Dylan meglepetten rám nézett. – Szóval… mit akartál mondani valójában vacsora előtt? Amikor szóltál, hogy elkészültél a vacsorával. 
- Ezt… semmi mást – majd ismét kortyolt egyet. Felhúztam a szemöldököm, ami egyértelmű jelzése volt annak, hogy nem hiszek neki, ő pedig továbbra sem figyelt rám. 
- Nem kell játszanod a macsót – szúrtam oda, ami nem annyira tetszett neki. Hallgatott, ami rosszabb volt annál, mintha teljesen másról kezdene el beszélni, így töltöttem még a poharamba és tettettem, hogy feldúlt vagyok, mert nem válaszol. Dylan persze, értetlenkedve letette a boros poharát a mellette lévő kis polcra, én pedig a teraszra vonultam. 
- Vicky, most mi a gond? – lépett ki mögöttem az ajtón.
- Miért hoztál el ide? – fordultam szembe vele, miközben észleltem, hogy már nincs is olyan meleg, mint gondoltam. 
- Azért, hogy együtt legyünk. Pontosan tudod, hogy…
- Mit? Nem volt programod hétvégére? Nem akartad apád önelégült képét nézni? Esetleg szimplán meguntad Orlandot? – zavartam össze, ami már nem tetszett neki sem. 
- Azért mert kedvellek! – bökte ki, amin maga is meglepődött. Szavaira elmosolyodtam. – Ezt akartad ugye? Azt, hogy bevalljak valami olyat, amit aztán sose tennék. 
- Fel akartalak dühíteni. 
- Ravasz vagy… nagyon ravasz – húzott magához. – Szerintem ezért büntetést érdemelsz. 
- Nagyon megijedtem – hecceltem, mire gyorsan megcsókolt, aztán felcsillant szemekkel berohant a házba és pár pillanattal később megérkezett a kabátjainkkal, hogy sétáljunk egyet. A stég végén, Dylan kinyitott egy kis kaput, ami a partra vezetett. Az óceán kellemes, lány hangját lehetett hallani, miközben a szél miatt megborzongtam egy kicsit. 
- Kéred a kabátom? – érdeklődött, mire megráztam a fejem és élveztem a friss levegőt. 
- Nagyon szép ez a hely – jegyeztem meg. - Itt minden olyan nyugodt, itt kellene élned. 
- Jó lenne, de tudod, a cég miatt nem költözhetek ki ide. Főleg, hogy apa szeret néha egyedül itt lenni vagy társaságot hívni. 
- Fontos számodra a vállalat ugye? – néztem rá, mire kicsit elkomolyodott, amit Hold és a házakból kiszűrődő fények miatt láttam.  
- Ezt inkább ne firtassuk. Persze, hogy az, de…
- Mást csinálnál – ezen a kijelentésemen meglepődött, de biztos voltam benne, hogy a lényegre tapintottam. Dylan hátra simította szőkés-barna haját, sejtettem, hogy zavarban van. 
- A sport volt számomra a fontos. A középiskolai csapatban fociztam, úgy tűnt, hogy felvesznek ösztöndíjjal, ahol folytathattam volna a karrierem. 
- Apukád nem engedte? 
- Nem. Hallani sem akart arról, hogy én focista legyek, szerinte szánalmas, hogy egy McRay a sportban jeleskedjen, pláne, hogy a húgomra nem bízhatja a vállalatot a jövőben. Úgyhogy mostanság csak hobbi szinten sportolok, de vállaltam, hogy a céget segítem. 
- Igen, ezt értem, viszont nem vagy boldog Dylan. 
- Szeretem, hidd el, de nem ez volt az álmom, ahogy neked sem Vicky. Tudom, hogy te sem vagy kész egy ekkora örökség vezetésére. 
- Azonban sosem hagynám, hogy ne tartozzon a családunkhoz. A nagyapám nem azért hozta létre, hogy majd én eldobjam. Nem tehetem. 
- Ezt becsülöm benned – állt meg és fordult szembe velem. – Akármennyire is nagyszájú vagy a családod az első – ebben igaza volt. Éreztem, hogy most olyan témát feszegettem, ami neki nem könnyű, de látva az arcát, inkább megöleltem. – Vic, mondanom kell valamit… - suttogta. 
- Sss – csitítottam -, most nem számít. – Megcsókoltam, mire Dylan erősen magához húzott, erős karjai között biztonságban éreztem magam. 
- Tudod – kezdett bele hazafele -, valami közös mégiscsak van bennünk – kérdőn néztem rá. – Lelki dolgokban profik vagyunk – kacsintott. Már – már nevetséges volt, de tényleg így van. 

Éjfél egy is elmúlt, amikor kiléptem a zuhanyzóból. Némi krémet tettem az arcomra, majd felvettem a bordó selyem csipkés pizsamát, hajam pedig copfba kötöttem. Amikor kinyitottam a fürdő ajtaját, ami egyenesen a szobába vezetett, Dylan már az ágyban feküdt, épp a telefonján nézett valamit. Nem nézett fel, mire én levettem a köntösöm és bebújtam mellé az ágyba. Olyan finom illata volt, hogy kedvem lett volna rögtön rámászni és megszabadítani mindentől, ennek ellenére visszafogottan igazgattam a takarót. A percek teltek, de ő még mindig a telefonján pötyögött, mire megelégeltem és felpattantam az ágyból. A konyhában kerestem egy nassolni valót, de be kellett érnem egy doboz fagyival, amivel felültem a konyha pultjára. 
- Nem jössz aludni? – kérdezte Dylan, ahogy belépett a konyhába, majd megállt előttem. – Fagyizol? – bólintottam. 
- Igen, unatkoztam és éhes voltam – eszegettem a fagyit. – Elintézted a dolgod? 
- Tehát ezért jöttél le? – vette ki a kanalat a kezemből, hogy ő is egyen a csoki fagyiból. – Néhány hivatalos dolgot kellett elintéznem. Remélem ez nem olyan nagy gond? – érintette meg a pulton a kezem. – Vissza jössz? – nézett rám kék szemeivel. Újra kanalazott a fagyiból, ami adrenalinként hatott rám, miközben ellenállhatatlan tekintettel figyelte a reakcióm. Nem tudtam nemet mondani.
 A lépcsőn gyorsan felértünk a szobába, ahol az ajtót kinyitva szenvedélyesen megcsókolt, majd az ágyra fektetett. 
- Lassan a testtel – szólaltam meg halkan, amikor a köntösöm szalagjával babrált. – Eddig nem is törődtél velem…
- Féltékeny vagy a telefonomra? – nevetett, de nem igazán izgatta a dolog, mert pillanatok alatt megszabadított a ruhámtól és egy csodálatos estét töltöttünk együtt.


By dátum: Nincsenek megjegyzések:
Címkék: ,

Follow Us @soratemplates