Scandalous Heiress - Botrányos örökösnő - X. fejezet

Fekete kabát, fekete kalap és napszemüveg éppen megteszi, hogy elmenjek Dylan lakására és elkérjem az irodám kulcsait. Rájöttem, hogy semmit sem kértem vissza pénteken csak elrohantam, az egészben csak az a vicces, hogy előző este csúnyán összevesztünk és nem igazán volt ínyemre, hogy most kissé másnaposan a lakásánál csengessek. Jobb is, hogy senki sem ismer fel, legalább nem kell látniuk a tegnap este alaposan kisírt szememet. Leona nénikém laptopja pedig nagy segítségemre szolgált, hogy kiderítsem, hol lakik Dylan, már-már azt hittem anyuci szoknyáját fogva otthon tengeti napjait, de a belvárosban is van egy lakása. Idegesen toporogtam az ajtó előtt, miközben körbe nézve megjegyeztem, hogy jobb környéket nem is választhatott volna, de legalább nem adott lejjebb. Bekopogtattam a fehér ajtón, ami nem sokkal később kinyílt. Dylan egy fekete melegítőnadrágban nyitott ajtót, felül pedig semmi sem volt rajta. 

- Vic, te vagy az? – kérdezte meglepetten, én pedig arrébb löktem a kezét, hogy beljebb menjek. – Csak tessék… - suttogta mögöttem. 

- Felvehettél volna valamit – jegyeztem meg. – Egész jó ez a lakás – néztem körül.

- Nem vártam vendéget, meg azért szólhattál volna, épp a zuhanyzóból ugrottam ki. 

- Bocs, hirtelen ötlet volt. Azért jöttem, hogy visszakérjem az irodám kulcsait. 

- Telefonálhattál volna. Különben mért vagy szemüvegben és mi ez a feketeség? 

- Oh kérlek, ne most. A mai hangulatomat tükrözi. 

- Akkor ezek szerint kialudtad a tegnapi hárpia éned? – került ki, hogy a szekrényhez menjen. 

- Sértő ez a kijelentés – vettem le a szemüvegem és a kalapom. – Bocs a tegnapiért, kicsit elragadtattam magam, de a tény attól még tény marad. Nincs mit bevallanom.  

- Ugyan, kérlek Vic – jött közelebb, majd a kezembe nyomta a kulcsokat. Illata pedig egyre jobban körbelengett, amitől eléggé elaléltam, de próbáltam türtőztetni magam. 

- Szerintem ne kezdjük el újra. Kösz a kulcsokat – az ajtó felé indulva, ahogy kinyitottam azt Dylan vissza is csapta az orrom előtt. 

- Ebből elég Vic. Te is és én is tudom, hogy van valami közöttünk, ami miatt folyton ez a vita van. Tegnap egy egyszerű kérdést tettem fel, amire válaszolhattál volna, de te dühösen elrohantál, kiabáltál, mindennek elmondtál – nem néztem rá csak hallgattam -, miért nem mondod el az igazat? 

- Akkor még egyszer közlöm, nincs mit megosztanom veled. Egyébként kezdhetnénk azzal, hogy te mit érzel? Folyton engem piszkálsz, miközben te semmit sem mondasz. Azt kérted, hogy minden maradjon úgy ahogy. Akkor annak így kell lennie. 

- Tudom. Igazad van és bocs a legutóbbi viselkedéseimért… Talán nem mertem bevallani még magamnak sem, hogy valami vonz benned. 

 - Mindegy, nem számít. Eddig a hátad közepébe nem kívántál, most meg vonzódsz? 

 - Nem kell ennyire a kemény nőt mutatnod Victoria. Tegnap is bebizonyítottad, hogy nem tudsz küzdeni az érzéseid ellen. 

- Mehetek? – kérdeztem, mire Dylan tovább folytatta. 

- Te is tudod, hogy tűz és víz módjára viselkedünk… 

- Mit vársz tőlem? – de a közelsége nem volt éppen jó ebben a helyzetben. Néha úgy éreztem, hogy dadogok csak, ahelyett, hogy kimondanám, amit kell. – Mennem kell Dylan. 

- Elfuthatsz, de ami igaz az az is marad – nyitotta ki az ajtót előttem. – Egyébként a lány csak egy barát… - néztem vissza rá, majd elköszöntem. A lábaim lassan vittek el a liftig, mert most végre talán egyszer őszinte volt hozzám és nem hazudott. Ezek szerint ő is érez valamit irántam. Bosszantott, de egyben tetszett is a helyzet, miközben a liftet vártam. A számláló lassan az emeletet mutatta, de visszafordultam és végig siettem a kék szőnyeges folyosón, hogy újra bekopogtassak az ajtaján. 

- Elfelejtettél valamit? – kérdezte, én pedig rögtön megcsókoltam, hogy ezzel együtt elmondjam, ami idáig érdekelte, majd sarkon fordultam. – Felhívhatlak? – lépett ki az ajtaja elé, én pedig visszaintettem. Büszkén haladtam a lifttel a földszintig, majd a Volvom ott várt a ház előtt. Az autóba ülve, azonnal jelzett a telefonom. 

Dylan: Akkor bevallod? 

Én: Csak szeretnéd! 

Dylan: Gyere el velem apám házába, Melburne Beach-re. Ilyenkor ott senki sincs. 

Én: Még mit nem! 

Dylan: Naaaaaaaa… csak te és én, meg az óceán. 

Én: Oké, megyek. 

Dylan: Péntek estére csomagolj össze. Érted megyek! 

El sem akartam hinni, amit olvasok, a szívem vadul kalapált, miközben arra gondoltam, hogy hamarosan Dylannel töltök egy egész hétvégét, teljes titokban. Elindítottam az autót és csak mentem az utcákon, de boldog voltam. Rég éreztem már ilyet, hogy valamitől a föld felett lebegek.  Ez Tessának is szemet szúrt, mi több, a munka is jobban ment a héten. Leona meg volt elégedve azzal, amit a távollétében csináltam, ezért megígérte, hogy több teret enged, elvégre én vagyok a vezető. Ebben megegyeztünk, de kértem, hogy segítsen még, hiszen az ő háta mögött több éves tapasztalat van, az én két hetes tapasztalatommal szemben. Jól jött, bár az iroda teljesen más volt, hogy nem Dylan sétál velem szemben és nem mondja, hogy szerinte mi a legjobb megoldás. Néha el is kalandoztam, miközben Leona a következő beruházásokról beszélt. Az az egy hét teljes izgalomban telt. Számoltam a napokat, miközben minden pillanattal közelebb kerültem a péntek estéhez, Dylan pedig minden nap felhívott, de érdeklődött felőlem, ami nagyon jól esett. Még számomra is érthetetlen, hogy jutottunk ide, az erős utálatból a közös hétvégéig. 

Csütörtök késő este a konyhában üldögéltem egy halvány rózsaszín selyemköntösben és a kedvenc krémszínű hálóingemben csokifagyit kanalaztam. A telefonom rezegni kezdett, mire a kijelző Dylan nevét mutatta. 

Dylan: Már csak egy nap  - írta, mosolygós fejekkel a végén. 

Én: Alig várom… 

Dylan: Holnap 5-re ott leszek érted, remélem már csomagolsz!

Én: Már minden kész 

Dylan: Jó éjt! 

Én: Jó éjt!

- Mi ez a vigyor? – lépett be Tessa. 

- Semmi, semmi – ettem a fagyiból. 

- Furcsa vagy te nekem Victoria Anderson! – nézett rám, majd kinyitotta a hűtőt, hogy egy kis gyümölcslét töltsön. – Kérsz? – megráztam a fejem, miközben a telefonom böngésztem. 

- Tessa, a hétvégére elutazom, úgyhogy vasárnap jövök majd! 

- Nocsak. Szabad tudni, hogy hova? – kortyolt a pohárból. 

- Az titok, de ha hazajöttem elmondom – kacsintottam. – Köszi a fagyit. – Leugrottam a bárszékről, majd a szobámba mentem. 

Másnap úgy döntöttem nem megyek be a céghez, inkább kipakoltam a ruhásszekrényem és összeszedem a ruháimat a hétvégére. Előkerültek olyan darabok, amikről nem is tudtam, hogy léteznek, de fehérneműkből is akadt jócskán olyan, amit esetleg bevethetnék. Nagyon sok ruha gyűlt össze, ami alig fért bele a bőröndbe, de még egy táska nem lehet probléma, így tovább pakoltam. Eközben telefonon egyeztettem, milyen időpontban lenne jó a vállalat évfordulóját ünnepelni, de inkább áttettem a következő heti fontos teendőim közé.

Leonát napokkal ezelőtt beavattam, hogy elutazom, de ő egyébként is programot szervezett magának péntek estére, ezért nem volt gond a távozásom és legalább nem hallgathatom, hogy kivel mentem. Öt óra előtt cipeltem le a fekete bőröndömet és a kézi táskámat a lépcsőn, mire James nézett fel rám a nappaliból. 

- Talán segítsek? 

- Esetleg – szóltam oda, majd kifújtam az arcomba lógó hajam. James feljebb lépett, majd segített kivinni, mert Dylan percek óta a ház előtt várakozott. 

- Victoria kisasszony – szólt oda suttogva, ahogy meglátta ki vár. – Biztos ez? 

- Ne aggódj James, minden oké lesz – adtam az arcára egy puszit, majd Dylan segített bepakolni a kocsiba és elindultunk. 

- Jól meggondoltad, hogy velem jössz? 

- Indulj már! –szóltam rá. – Nehogy meggondoljam magam – Dylan felnevetett, majd kikanyarodott a ház elől. Az út csodálatos volt, főleg, mert az idő is nekünk kedvezett és végig verőfényes napsütésben utaztunk. Egész Orlandot átszeltük, hogy Melburne Beach felé vegyük az irányt, ami másfél órányira volt a várostól. Izgatott voltam, de tetszett, ahogy közeledtünk a sziget felé, ami az Indián-folyó és az óceán között volt. Rég jártam már ott, gyermekkoromban gyakran mentünk fürödni, apa imádta nézni az óceánt, mindig arról beszéltünk, hogy mi van a másik oldalon. Olyan jó hangulata volt, még most is hallom a szüleim hangját, amikor szaladtak utánam a vízbe. Hiányzik ez az érzés és ők is. A nap egyre jobban kezdett eltűnni a horizontról és sötétedett. A fények azonban már távolról látszottak, ahogy közeledtünk Melburne Beach felé. A hídra rákanyarodva Dylan jelezte, hogy hamarosan odaérünk, de azért még volt egy kis idő, miközben az útról közvetlen kilátás nyílt az óceánra. Dylan aztán egy hatalmas házhoz kanyarodott be, amit a rengeteg növény rejtett el a kíváncsi szemek elől. A garázsba leparkolva, kivettük a táskákat, majd kinyitotta az ajtót és beljebb léptünk. Csodás volt, a ház belülről is, tágas, az óceánra néző nappali, hozzá bárszekrény, konyha és étkezőrész, minden közel egymáshoz, mégis nagy volt az egész alsó szint. Mindent végig néztem, míg Dylan a bőröndöket felvitte az emeletre. Kis idő múlva szinte nem találtam a sok helyiség között elvesztem. Nehéz volt ismeretlen helyen kiismernem magam. 

- Merre vagy? – kiáltottam, majd követve a hangot, az egyik hálószobában találtam magam. – Ez eszméletlen – jegyeztem meg, mivel az ablakból a kilátás gyönyörű volt. 

- Tetszik? – kérdezte, ahogy az ablaknál ácsorogtam. Bólintottam, majd megfordulva körbe néztem. – Akkor…? 

- Mi akkor? 

- Én fogok itt aludni? – érdeklődtem. 

- Itt az én bőröndöm is… vagy ki akarsz tenni? – mosolygott. 

- Hmm. Van elég hálószoba. Na jó maradhatsz – ugrottam az ágyra. – Egész nap csak ezt a gyönyörű kilátást nézném. Nem is értem mért nem költöztél ide. 

- Az apám hétvégi háznak használja, gyakran nyaraltunk itt, de néha az üzleti barátait is idehozza. Tegnap feltöltöttem a hűtőt, készítek valami vacsorát. 

- Te? – lepődtem meg. 

- Igen, én. Nem nézted ki belőlem? – megráztam a fejem, remélve, hogy finom étellel fog meglepni. Lementünk a földszintre, Dylan pedig magára kapta a szuper séf kötényét, hogy neki lásson a vacsorának. Addig is, amíg várakoztam megkínált egy pohár borral, én pedig kimentem a teraszra, ami elvarázsolt és megszállt valami béke, amitől nyugodt és felszabadult lettem. Leültem a székbe és hallgattam az óceánt, hosszú idő óta boldog voltam. A gondolataim most csak arról szóltak, hogy mennyire jól érzem magam jelenleg. 

- Megfázol – jelent meg a hátam mögött egy pléddel Dylan. – Minden oké? 

- Igen, szuper ez a hely, köszi, hogy elhoztál. 

- Örülök - ült le velem szemben, majd megfogta a lábam. – Vic, én… 

- Igen? 

- Szóval én – hebegett -, elkészültem a vacsorával – mosolygott. Bementünk és elfogyasztottuk az isteni bolognait, mert elmondása szerint odavan az olasz ételekért, mi több főzni is nagyon jól tud. El voltam varázsolva, hogy tud egy milliárdos gyereke ilyen tudományokat, mint a főzés. Dylan persze szerényen nyilatkozott erről, de az biztos, nagyon finom volt, amit készített. 

Késő, amikor a kanapén ülve kortyolgattuk a borunkat, arról beszéltünk, milyen nyugodt minden és mennyire jó ötlet volt Melburne Beach. Úgy éreztem azért már egy üveg bor kellően megadta a hangulatomat és egyre többet beszéltem. 

- Túl sok vagyok igaz? – kérdeztem, mire Dylan elmosolyodott. 

- Ugyan – rázta meg a fejét és kortyolt a borból. – Szerinted, akkor elhoztalak volna ide? 

- Akkor jó… - majd hirtelen eszembe jutott a vacsora előtti párbeszéd. – Kérdezhetek valamit? – Dylan meglepetten rám nézett. – Szóval… mit akartál mondani valójában vacsora előtt? Amikor szóltál, hogy elkészültél a vacsorával. 

- Ezt… semmi mást – majd ismét kortyolt egyet. Felhúztam a szemöldököm, ami egyértelmű jelzése volt annak, hogy nem hiszek neki, ő pedig továbbra sem figyelt rám. 

- Nem kell játszanod a macsót – szúrtam oda, ami nem annyira tetszett neki. Hallgatott, ami rosszabb volt annál, mintha teljesen másról kezdene el beszélni, így töltöttem még a poharamba és tettettem, hogy feldúlt vagyok, mert nem válaszol. Dylan persze, értetlenkedve letette a boros poharát a mellette lévő kis polcra, én pedig a teraszra vonultam. 

- Vicky, most mi a gond? – lépett ki mögöttem az ajtón.

- Miért hoztál el ide? – fordultam szembe vele, miközben észleltem, hogy már nincs is olyan meleg, mint gondoltam. 

- Azért, hogy együtt legyünk. Pontosan tudod, hogy…

- Mit? Nem volt programod hétvégére? Nem akartad apád önelégült képét nézni? Esetleg szimplán meguntad Orlandot? – zavartam össze, ami már nem tetszett neki sem. 

- Azért mert kedvellek! – bökte ki, amin maga is meglepődött. Szavaira elmosolyodtam. – Ezt akartad ugye? Azt, hogy bevalljak valami olyat, amit aztán sose tennék. 

- Fel akartalak dühíteni. 

- Ravasz vagy… nagyon ravasz – húzott magához. – Szerintem ezért büntetést érdemelsz. 

- Nagyon megijedtem – hecceltem, mire gyorsan megcsókolt, aztán felcsillant szemekkel berohant a házba és pár pillanattal később megérkezett a kabátjainkkal, hogy sétáljunk egyet. A stég végén, Dylan kinyitott egy kis kaput, ami a partra vezetett. Az óceán kellemes, lány hangját lehetett hallani, miközben a szél miatt megborzongtam egy kicsit. 

- Kéred a kabátom? – érdeklődött, mire megráztam a fejem és élveztem a friss levegőt. 

- Nagyon szép ez a hely – jegyeztem meg. - Itt minden olyan nyugodt, itt kellene élned. 

- Jó lenne, de tudod, a cég miatt nem költözhetek ki ide. Főleg, hogy apa szeret néha egyedül itt lenni vagy társaságot hívni. 

- Fontos számodra a vállalat ugye? – néztem rá, mire kicsit elkomolyodott, amit Hold és a házakból kiszűrődő fények miatt láttam.  

- Ezt inkább ne firtassuk. Persze, hogy az, de…

- Mást csinálnál – ezen a kijelentésemen meglepődött, de biztos voltam benne, hogy a lényegre tapintottam. Dylan hátra simította szőkés-barna haját, sejtettem, hogy zavarban van. 

- A sport volt számomra a fontos. A középiskolai csapatban fociztam, úgy tűnt, hogy felvesznek ösztöndíjjal, ahol folytathattam volna a karrierem. 

- Apukád nem engedte? 

- Nem. Hallani sem akart arról, hogy én focista legyek, szerinte szánalmas, hogy egy McRay a sportban jeleskedjen, pláne, hogy a húgomra nem bízhatja a vállalatot a jövőben. Úgyhogy mostanság csak hobbi szinten sportolok, de vállaltam, hogy a céget segítem. 

- Igen, ezt értem, viszont nem vagy boldog Dylan. 

- Szeretem, hidd el, de nem ez volt az álmom, ahogy neked sem Vicky. Tudom, hogy te sem vagy kész egy ekkora örökség vezetésére. 

- Azonban sosem hagynám, hogy ne tartozzon a családunkhoz. A nagyapám nem azért hozta létre, hogy majd én eldobjam. Nem tehetem. 

- Ezt becsülöm benned – állt meg és fordult szembe velem. – Akármennyire is nagyszájú vagy a családod az első – ebben igaza volt. Éreztem, hogy most olyan témát feszegettem, ami neki nem könnyű, de látva az arcát, inkább megöleltem. – Vic, mondanom kell valamit… - suttogta. 

- Sss – csitítottam -, most nem számít. – Megcsókoltam, mire Dylan erősen magához húzott, erős karjai között biztonságban éreztem magam. 

- Tudod – kezdett bele hazafele -, valami közös mégiscsak van bennünk – kérdőn néztem rá. – Lelki dolgokban profik vagyunk – kacsintott. Már – már nevetséges volt, de tényleg így van. 

Éjfél egy is elmúlt, amikor kiléptem a zuhanyzóból. Némi krémet tettem az arcomra, majd felvettem a bordó selyem csipkés pizsamát, hajam pedig copfba kötöttem. Amikor kinyitottam a fürdő ajtaját, ami egyenesen a szobába vezetett, Dylan már az ágyban feküdt, épp a telefonján nézett valamit. Nem nézett fel, mire én levettem a köntösöm és bebújtam mellé az ágyba. Olyan finom illata volt, hogy kedvem lett volna rögtön rámászni és megszabadítani mindentől, ennek ellenére visszafogottan igazgattam a takarót. A percek teltek, de ő még mindig a telefonján pötyögött, mire megelégeltem és felpattantam az ágyból. A konyhában kerestem egy nassolni valót, de be kellett érnem egy doboz fagyival, amivel felültem a konyha pultjára. 

- Nem jössz aludni? – kérdezte Dylan, ahogy belépett a konyhába, majd megállt előttem. – Fagyizol? – bólintottam. 

- Igen, unatkoztam és éhes voltam – eszegettem a fagyit. – Elintézted a dolgod? 

- Tehát ezért jöttél le? – vette ki a kanalat a kezemből, hogy ő is egyen a csoki fagyiból. – Néhány hivatalos dolgot kellett elintéznem. Remélem ez nem olyan nagy gond? – érintette meg a pulton a kezem. – Vissza jössz? – nézett rám kék szemeivel. Újra kanalazott a fagyiból, ami adrenalinként hatott rám, miközben ellenállhatatlan tekintettel figyelte a reakcióm. Nem tudtam nemet mondani.
 A lépcsőn gyorsan felértünk a szobába, ahol az ajtót kinyitva szenvedélyesen megcsókolt, majd az ágyra fektetett. 

- Lassan a testtel – szólaltam meg halkan, amikor a köntösöm szalagjával babrált. – Eddig nem is törődtél velem…

- Féltékeny vagy a telefonomra? – nevetett, de nem igazán izgatta a dolog, mert pillanatok alatt megszabadított a ruhámtól és egy csodálatos estét töltöttünk együtt.