Scandalous Heiress - Botrányos örökösnő - VIII. fejezet

Nehezen tudtam kinyitni a szemeim. Fájt a fejem, de leginkább fáradt voltam. Megdörzsöltem, majd félrehúztam a hajam az arcomból. Az ágy üres volt, először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de eszembe jutott az éjszaka. Felugrottam az ágyban, mire észrevettem, hogy nincs rajtam ruha, másrészt pedig nem értettem, hogy hagyhatott itt Dylan. Hirtelen aztán a víz csobogását hallottam és megpillantottam a ruháit a fotelban. Megnyugodva feküdtem vissza, hogy magam elé idézzem a pillanatokat. Mire megérkezett a taxi és mi magunk mögött hagytuk az irodát, már épp jó hangulatban voltunk, mert a whiskey is hatni kezdett. Egész úton csókolóztunk, majd ahogy hazaértünk egymásnak estünk, alig tudtunk csendben feljutni a szobámba, mert a lépcső is útban volt. Ha az emlékeim nem csalnak az ingem látta a kárát az éjszakai féktelen vadulásunknak, mert teljesen eltépte, amint a szobámba értünk. Ezek mind-mind a földön hevertek szétszórva. Az órára pillantottam, ami hetet mutatott, nem is értettem, hogy kelhettem fel korán, egy ilyen éjszaka után. A víz csobogása közben megszűnt, pár perccel később Dylan lépett ki a fürdőszobából, derekára kötött törölközővel. Hihetetlenül szexi volt és lehengerlő vizes hajjal és testtel. 

- Szia! – köszöntem, mire ő elmosolyodott és mellém feküdt. – Azt hittem elmentél. 

- Nem, dehogy. Miért tenném? – könyökölt fel. – Hogy aludtál? 

- Jól, tudod, nem mindenkivel osztom meg az ágyam – Dylan meglepetten nézett végig rajtam, mire bájos tekintettel rebegtettem a szempillámat. – Néha kivételt tehetek. 

- Nagyon vicces így korán reggel – majd felsóhajtott. – Nekem viszont haza kell indulnom. 

- Kérlek még ne… - könyörögtem. – Nem akarom, hogy véget érjen mindez. 

- Hamarosan úgyis találkozunk, a főnököm nem engedélyezi a késést – nézett rám pimasz mosollyal. 

- Tényleg nem akarom, hogy elmenj. – Dylan bebújt mellém a takaró alá, hogy magához öleljen. Csókot nyomott, az amúgy is azért szomjazó ajkaimra. Felnéztem a szemeibe, ami a fénytől még ragyogóbbak voltak, miközben el is szomorodtam. 

- Mennem kell – ugrott ki hirtelen az ágyból, hogy felöltözzön. 

- Mi lesz ezután Dylan? – néztem rá kérdőn, mire ő megrázta a fejét, miközben felvette a pólóját. 

- Jó volt veled Vicky, meg minden. Tudod, hogy semmit sem bánok, de egyelőre maradjunk ennyiben. Még pár napunk van, míg a nagynénéd vissza nem tér, addig segítek, ahogy megígértem. Hagyjunk időt ennek jó? – hajolt oda hozzám, hogy az arcomra nyomjon egy puszit. 

- Kikísérlek! 

- Nem kell, kitalálok. Később találkozunk – majd becsukta maga mögött az ajtót, mire én hanyatt dobtam magam. Most éreztem úgy magam, mint akit leforráztak. Talán túlságosan is beleéltem magam abba, hogy bármi is lehet közöttünk, de ismételten arra gondoltam, hogy egyébként is egy éjszakásnak indult a dolog. Mit is képzeltem? Teljesen elvesztettem önmagam, mióta Dylan ennyire közel került hozzám. Nem voltam ennyire érzelmes. Mi történik velem? A választ a zuhanyzás alatt vártam, de semmi hasznos nem jutott az eszembe, egyre csak az éjjel történteken járt az agyam. Ahogy kiléptem és a törölközőmért nyúltam, feltűnt, hogy a fürdőben is vannak ruhadarabok. Erről ismét beugrott minden, majd összeszedegettem őket. Megszárítottam a hajam, felkötöttem és egy kis sminket dobtam magamra, ne látszódjon, hogy egész éjszaka fenn voltam. 

- Victoria! – kiáltott utánam Tessa, amikor lerohantam a lépcsőn. – Nem is reggelizel? 

- Nem, nincs időm, rohannom kell az irodába – majd folytattam az utat az ajtó felé. 

- Jól vagy? – érdeklődött sejtelmes hangon, mire megfordultam. Bólintottam, hogy le tudjam rázni, de láttam rajta, hogy nem tágít. Leültem a fotelba, majd a szüleim közös fotója jött velem szembe, amitől még inkább lehetetlennek éreztem a helyzetet. 

- Miért ilyen bonyolult minden Tessa? – kérdeztem aggodalmasan és szomorúan. 

- Jaj, gyermekem. Ha nem lenne bonyolult, akkor nem kellene mit megoldani. 

- Nem vagyok önmagam, elvakított egy furcsa érzés… 

- Akkor ideje, hogy visszatérj és tedd, amit tenned kell. Folytass mindent onnan, ahol abbahagytad. – Ez elgondolkodtatott, sőt egy kis lelket öntött belém. Elbúcsúztam Tessától, hogy aztán visszatérjek a vállalathoz, folytassam a munkát és próbáljak úgy viselkedni, mintha semmi sem történt volna. Tudtam a felejtéshez nem elég, ha csak nem veszek róla tudomást, valamivel el kell terelnem a gondolataimat. A taxiból kiszállva aztán üzenetet pötyögtem a barátnőimnek, hogy estére várom őket a házamba és kifogást nem fogadok el. Rögtön kaptak az alkalmon, úgyhogy azonnal beleegyeztek. Úgy döntöttem visszatér a szabad szájú, harcos énem, nem hagyhatom, hogy egy alkalom ennyire megváltoztasson. Mi tagadás voltak már egy éjszakás kalandjaim, de legtöbbje nem is érdekelt. Dylannel valahogy más volt az egész. A liftben, ahogy az emeletek között megálltam csak arra tudtam gondolni, hogy milyen lesz vele ezek után a munka. Sokáig nem kellett várnom, mert megjelent az egyik emeletnél, de ő talán jobban meglepődött, mint én. Köszöntünk és csendben figyeltük az emeletjelzőt, mire felértünk az irodámhoz. 

- Jó napot! – köszönt Pearl, majd követett bennünket. Dylan a kanapéra ült és rögtön elővette a laptopját, én pedig az asztalnál pakoltam ki, míg Pearl elmondta a fontosabb tudnivalókat. – Ma megbeszélésre érkezik Mr. Thomas Peterson, az édesapja egyik legrégibb vállalkozója.

- Mit kell tudni róla? – érdeklődtem, miközben Dylant vizslattam. 

- Régóta együttműködik a vállalattal, az édesapja egyik jó barátja. Úgy gondolom szeretne érdeklődni a beruházásokról. 

- Rendben van Pearl, köszönöm. Van még valami? – kérdeztem. 

- Semmi – majd megfordult. – Vagyis mégis van valami – kérdőn néztem rá. – A vállalat ötvenedik évfordulója lesz hamarosan, esetleg érdeklődnék, hogy a család szervez e megemlékezést, összejövetelt? – tátva maradt a szám, de erre a kérdésre Dylan is felkapta a fejét és hirtelen összenéztünk. Hogy mehetett ki a fejemből, hiszen ez egy hagyomány volt a családunkban. Most pedig nekem kellene leszerveznem egy bulit az évfordulóra. Pearl kilépett az irodából, én pedig kétségbeesetten álltam és néztem magam elé, majd a vitrinbe, ahol a nagyapám képe nézett vissza. 

- Ne aggódj, simán megoldod – lépett oda hirtelen Dylan. 

- Mihez kezdjek? Teljesen kiment a fejemből az évforduló – ültem le a székbe. – Kiírhatják majd egy jó nagy táblára, hogy az alkalmatlan vezető elfelejtette a saját cége évfordulóját. 

- Ne vedd ilyen komolyan Vic. Van még időd, majd segítek – tette a kezét az enyémre, majd találkozott a tekintetünk. Mindenem vibrálni kezdett, nem tudtam levenni a szemem a tökéletes arcáról, ami pár órával ezelőtt közelebb volt, mint bármikor. Dylan lehúzta a kezét az enyémről, aztán visszaült a laptop elé. Rettenetesen éreztem magam, hogy olyan távolságtartó, közben pedig dúlnak az érzelmek: benne és bennem is. 

A nap további részét csendben, egymás mellett dolgozva töltöttük. Valamikor három óra felé jelentette be Pearl Mr. Petersont, aki határozott léptekkel jelent meg az irodámban. Amíg vártam őt, utána olvastam az apámmal való kapcsolatának, de leginkább az derült ki, hogy egy időben, amikor apa átvette a cég irányítását, Mr. Peterson kapta a legtöbb megrendelést. Gyanítottam, hogy apa bízott a férfiban. 

- Üdvözlöm, Mr. Peterson – köszöntöttem kézfogással, a már ősz hajú férfit. Erős kiállású, de pocakos úr lágy vonásokkal tette ugyanezt, reménykedtem, hogy el tudunk beszélgetni. – Engedje meg, hogy bemutassam a segítségem és egyben a McRay vállalat tulajdonosát. 

- Dylan McRay! – rázott kezet Peterson Dylannel. – Sokat hallottam már rólad. Ha olyan leszel, mint az apád, nem sokan fognak a céged ellen menni. 

- Azt gondolom Mr. Peterson ez a legfőbb cél – válaszolt diplomatikusan Dylan, én pedig próbáltam menteni a menthetőt és átvonultunk a tárgyalóba. Helyet foglaltunk, amíg elővette az aktáit kértem Pearlt, hogy hozzon kávét az úrnak, kínáltam minden mással, de ő csak ezt fogadta el. Idegesen vártam a mondandóját, bár egyáltalán nem tudtam, mire számítsak tőle. A papírok közül aztán hirtelen felpillantott, kezeit pedig összekulcsolta. 

- Nagyon jól ismertem a szüleid Victoria. Egytől –egyig jó emberek voltak, bár az édesapád üzleti téren nem ismert lehetetlent – mosolygott, ráncai pedig ennek hatására. még inkább előbukkantak.

- Akkor azt hiszem van, amit örököltem tőle – válaszoltam. – Apám élete ez a vállalat volt, ő hitt abban, amit nagyapa felépített…

- Nagy falat lehet neked egy ekkora vállalat, ilyen fiatalon – nem értettem mire akar célozni. – Főleg, ha egy ilyen McRay gyerek segít ebben…

- Dylan rendes. Nem mondom, hogy valaha is társulni fogunk, továbbra is konkurencia lesz. Ez egyszerű szívesség.

- Azért jobb vigyázni velük, Charles McRay nem szokott senkinek szívességet tenni. Vigyázz! Az üzleti világ elég kemény. 

- Tudok vigyázni magamra, de köszönöm. – Próbáltam lezárni ezt a magasröptű beszélgetést, aminek egyértelműen az volt a célja, hogy a McRay családot lejárassa. Nekem sincs ínyemre a dolog, hogy Charles beleüti az orrát a dolgaimba, de Dylan segítsége azért sokat számított ebben a néhány napban. Mr. Petersonnal átbeszéltük, hogy szeretne továbbra is beruházóként a vállalat életében részt venni, ezért érdeklődött a további közös munka után. Én bizalmat szavaztam neki, így egyeztettünk egy másik időpontot, amikor a legújabb épülettervekről fogunk beszélni. Jó hangulatban váltunk el egymástól, de ahogy az irodám felé sétáltunk, láttam Dylan nagyon dühösen beszélget valakivel telefonon. Fel s alá járkált, feszült volt és néha hangos, amit igyekezett visszafogni. Kezet fogtam Mr. Petersonnal, de már képtelen voltam rá figyelni, mert Dylan furcsa viselkedése aggasztott. Az üvegajtót kinyitva rögtön letette a telefont és az ablakhoz sietett, nehogy lássam rajta az előző perceket. 

- Valami gond van? – érdeklődtem. Dylan zsebre tett kézzel nézte a várost. – Dylan, kérlek – léptem oda mellé. 

- Nem, nem. Minden rendben. Folytassuk a munkát – fordult felém, az arca pedig mindent elárult. – Mi volt Mr. Petersonnal? 

- Rendben volt, továbbiakban is számítok a munkálataira. Most azonban jobban érdekel, hogy mi van veled? – kaptam el az alkarját. Dylan a kezemre nézett, majd rám. 

- Nincs semmi Vicky, légyszíves ne kérdezősködj. Attól mert történt köztünk valami még nem vagyunk együtt – ezen felkaptam a vizet. 

- Attól pedig, hogy felteszek egy egyszerű kérdést, még nem kell bunkónak lenned! – hagytam faképnél, majd leültem az asztalhoz dolgozni. Egyáltalán nem voltam kíváncsi az utálatos képére, pláne a kioktatásra. Dylannel aznap délután egy szót sem szóltunk egymáshoz, majd kora este elköszöntem tőle és gyorsan hazamentem. Nem vágytam másra, mint arra, hogy távol legyek tőle, ez ami kialakult közöttünk egyre rosszabb lesz. Kezdtem azt érezni, hogy nagy butaságot csináltam, mégis Dylan annyira vonzó és megnyerő, hogy képtelen voltam ellenállni neki. Az autó kormányát szorítva is csak ezek a gondolatok keringtek a fejemben, pedig boldognak kellett volna lennem, hogy este végre kikapcsolódhatok. Ahogy beléptem a házba, James komor arca fogadott, de csak egy hellóra futotta, aztán a konyhába rohantam, hogy megkérjem Tessát készítsen valami vacsorát, hogy a barátnőimet megvendégelhessem.

- Victoria!  - kiáltott James, miután csengettek. Odalibbentem az ajtóhoz, hogy köszöntsem Belle-t és Jent. Nagyon örültem nekik, egyből a nyakukba ugrottam. 

- Jaj, de örülök nektek – mosolyogtam, majd beljebb engedtem őket. 

- Annyira gyönyörű ez a ház – nézett körbe Jen. – Imádok ide jönni. 

- Tudod, anya nem aprózta el. Hoztatok fürdőruhát? – érdeklődtem, amire a lányok bólintottak. – Akkor irány a medence! 

A ház egyik legjobb tulajdonsága, hogy apa egy üvegházat is tervezett az épülethez, itt található a medence, amit minden évszakban lehet használni. A legszebb innen a naplemente. Jen egy kék, míg Belle egy sárga fürdőruhát hozott magával, én pedig egy feketét vettem elő a szekrényből. Ahogy az ágyra dobtam a telefonom, az rögtön rezegni kezdett. 

Dylan: Bocs, a maiért. Remélem nem haragszol – írta, de nem volt kedvem válaszolni. 

Tessa isteni tésztát készített nekünk. A lányokkal jó hangulatban fogyasztottuk el a vacsorát, miközben mindenféle téma előkerült. 

- Mi a helyzet Lucasszal? – kérdeztem Jent, akinek az arca eléggé megváltozott ezt hallva. – Történt valami?

- Az van Vic, hogy nincsenek most valami jóban – vette át a szót Belle. Kérdőn néztem rájuk, mire Jen szomorúan pillantott fel. 

- Szerintem van valakije. 

- Miből gondolod? – érdeklődtem. 

- Mostanában alig találkozunk, kifogások, hogy nincs ideje, tanulnia kell, most találkozik a barátaival. Szerintem ebből fele nem igaz. Legutóbbi találkozásunknál írt neki valami csaj, de csak egy kis részletet láttam, mire ő megnyugtatott, hogy csak a sulival kapcsolatban kérdez. 

- Jen, ez még nem jelenti azt, hogy megcsal. 

- Vicky, nem vagyok hülye. Nem akar tőlem semmi mostanság, örülök, ha megölel – mondta, majd törölgetni kezdte a szemét. – Olyan, mintha kényszer lennék. 

- Beszélj vele, aztán kérdezd meg a továbbiakról. Ne hagyd. 

- Olyan nehéz, mert nem akarom visszahallani, hogy valaki mással járkál a városban – Belle átkarolta barátnőnk vállát, én is megfogtam a kezét. Sajnáltam, hogy Jen ilyen állapotban van, de ez az alkalom jó volt arra, hogy kicsit segítsek kikapcsolni. 

- Akkor ezennel van egy jó ötletem. A bárszekrény nyitva áll – vigyorogtam -, ki mit kér? 

- Mért nem ezzel kezdted? – szólalt meg Belle és kérte, hogy Jennek valami erőset töltsek. Martinivel kínáltam őket, de a következőre  koktélt fogok készíteni. 

A medencében ülve, ismét rezgett a telefonom.

- Ki az? – kérdezte Belle a pohárral a kezében. 

- Dylan – fintorogtam. 

- Mit akar? Nem nézed meg mit írt? 

- Semmi értelme, nem igazán akarok vele beszélni. – Belle és Jen egymásra néztek. 

- Vic, szerintem mi lemaradtunk valahol – érdeklődött Jen. – Hallgatunk. Mi történt a McRay gyerekkel? – kerültem a tekintetüket, de láttam rajtuk, hogy nagyon kitartóak, így kénytelen voltam elmondani mindent. A lányok teljesen ledöbbentek, alig akarták elhinni, hogy tudtam megtenni azzal, akit eddig gyűlöltem. Így kimondva valóban ellentmondás, amit csináltam, de megnyugtattam őket és ezzel együtt magamat is, hogy többé nem követem el ugyanezt a hibát. Az ital egyre csak fogyott, a hangulat pedig fokozódott. Egész este nevettünk, a koktél néha a medencében kötött ki. 

Jen az egyik pillanatban felém fordította a telefonját, amin egy képet nyitott meg. Tátva maradt a szám, mert a fotón Dylan mellett egy lány állt.