Scandalous Heiress- Botrányos örökösnő - XI.fejezet

A nap sugarai árasztották el a szobát, olyan fényesség volt, hogy zavarta a szemem. Hirtelen megfordultam, mire feltűnt, hogy az ágy üres és egyedül vagyok a szobában, de ez sem vette el a kedvem. Elégedetten nyújtózkodtam ki, majd felvettem a fekete köntösöm, hogy megnézhessem az óceánt. Az erkélyre lépve boldogan napfürdőztem, miközben észrevettem, hogy Dylan fut a ház felé. Egy fehér trikót és egy sötét melegítőt viselt, a látvány még az óceánnál is jobb volt. Úgy éreztem, hogy most valami maradandó változás történt, hiszen nem minden nap hozza el magával Dylan McRay a lányokat a hétvégi házukba. Velem azonban kivételt tett és ez valamire utalhat. Elmerülve a látványban, Dylan is meglátott, majd felintegetett. Gyorsan leszaladtam a földszintre, hogy a nyakába ugorhassak. 

- Mi ez a fogadtatás? – lepődött meg, de én szorosabban öleltem. 

- Örülnöd kellene, hogy ilyen fogadtatásban részesülsz, ha már egyedül ébredtem reggel. 

- Ne haragudj – nyomott egy puszit a homlokomra. – Kiengesztelésképp egy reggeli? 

- Megegyeztünk – mosolyogtam, majd megvártam, hogy lezuhanyozzon, addig készítettem egy kávét. Csodaszép időben és kilátásban, minden jó érzés volt, a kanapén ülve elmerülhettem a kék óceán és a nap fényeiben. Dylan átöltözve a konyhában tevékenykedett, hihetetlennek tűnik számomra még mindig, hogy ez a pasi még főzni is tud. 

- Remélem hoztál fürdőruhát – nézett rám az asztal másik végéből. 

- Miért? – érdeklődtem. 

- Arra gondoltam, hogy megnézhetnénk az óceánt közelebbről – kacsintott, mire ijedten néztem vissza rá. Dylan eltökélt volt, mert a reggeli után már a bőröndben keresgélt, engem pedig kötelezett, hogy öltözzek, mert mindenképpen fürödni fogunk. Vicces volt, mert én nem erre számítottam és csak egy fehér kötős fürdőruhát pakoltam el, a biztonság kedvéért. Persze Dylan dicsért, ahogy azt egy férfitól elvárható, én mégsem voltam elégedett. Kivonultunk a partra, leterítettünk egy plédet, majd Dylan elrohant és azonnal a vízbe vetette magát. Nevetve feküdtem le napszemüvegben és kalapban. Jó volt, hogy senki sem zavart bennünket, így azt csinálhattunk, amit akartunk, Dylan szinte ki sem akart jönni a vízből, én pedig csináltam a képeket, olvasgattam. 

- Ebből elég! – fröcskölt le, mire én felkiáltottam. – Nem azért jöttünk, hogy te itt ülj és a divat magazint olvasgasd – lejjebb húztam a szemüvegem. 

- Nagyon jó kis magazin… 

- Nem érdekel – fogta meg a karom, majd felhúzott a plédről. – Gyerünk! – vette le a kalapom és a földre dobta, amit én kétségbeesetten néztem, mert a kedvenc kalapom volt. Az enyhén meleg víz selymesen simogatta a lábam, ahogy pedig egyre jobban beljebb mentünk, úgy lett hidegebb, de a bőröm egyre jobban hozzászokott a hőmérséklethez. Dylan végig fogta a kezem, majd egy idő után, mikor már épp, hogy leért a lábam, karjai a derekam köré fonódtak, és együtt lebegtünk a vízen. Az úszással sosem volt gondom, mégis az óceán olyan félelmeket ébresztett bennem, amit magam sem gondoltam. Ahogy Dylan biztonságban tartott, ezek a rossz érzések hamar elmúltak és csak élveztem, ahogy a víz tükrén a napfény táncot jár és melegíti az arcom. 

- Annyira jó itt …  - suttogtam, ahogy átkaroltam a nyakát. – Örülök, hogy elhoztál. 

- Reméltem, hogy tetszeni fog – mosolygott, majd a víz alá húzott, ami hirtelen nagyon meglepett, de nevetve néztem fel rá, ahogy előbukkantunk. – Ugye, mondtam, nincs mitől félned. 

- Dyl – csókoltam meg vizes ajkait, majd lefröcsköltem, amire revansot akart, de én nem hagytam magam. Dylan eltűnt az óceánban, de nem tartott sokáig, mert azonnal mögöttem termett, hogy visszaadja a percekkel előbb történteket. A nyakába kapott, amin annyira nevettünk, hogy végül a vízbe estem, de egyáltalán nem érdekelt a dolog, mert nagyon jól éreztem magam. 

- Mi lesz velünk? – néztem rá, ahogy hason feküdtem a pléden, ő pedig mellettem figyelte a sirályokat. – Tudod Dylan – folytattam -, akárhogy nézzük, valami van, amit még én sem tudok megmagyarázni. 

- Kedveljük egymást Vic – fordult felém -, nem tudom mi lesz. Ne kérd tőlem, hogy most azonnal lássam a jövőnket, mert nem tudom. Szerintem minden alakuljon a maga útján. Nem? 

- De, igazad van. Úgy érzem ez a hétvége most valamit megváltoztatott bennem. 

- Hűha. A jégkirálynő érzelmekről beszél? – vigyorgott és úgy tűnt egyre inkább kezdi érdekelni a dolog. – Folytasd kérlek – nézett rám kíváncsian, a hamis mosolyával, amiről arra következtettem, hogy élvezi, hogy lassan teljesen feltárom magam neki. 

- Eszemben sincs – közöltem vele -, mégiscsak te vagy a férfi. 

- Attól még kíváncsi vagyok, hogy mi az ami megváltozott. Talán az elragadó személyiségem vonzz? Esetleg a főzőtudományom? 

- Ne nevettess – nyitottam ki a magazint, miközben egyre több felhő gyülekezett felettünk. 

- Naaaaaaa – könyörgött, még az újságot is kivette a kezemből. 

- Add vissza! – mire Dylan megrázta a fejét és felugrott. – Dylan ne szórakozz velem, kérem vissza a magazinom! 

- Nem, nem. Épp fontos dolgot kell megbeszélnünk, nincs értelme magazint lapozgatni – lebegtette előttem. Dühös lettem és az újság után nyúltam, de ő elhúzta a kezét. Ezzel még jobban felidegesített, ő pedig élvezte ezt. Utána szaladtam, de biztos voltam benne, hogy sosem fogom utol érni. 

- Dylan! Elég legyen, állj meg!  

- Akkor megmondod, hogy mi változott? – kiabált felém pár méterről, mire csípőre tett kézzel megálltam vele szemben. Azt viszont nem vette egyikünk sem észre, hogy az idő kezdett egyre rosszabbra fordulni és esőcseppek hullottak a vállamra. Megfordultam, hogy gyorsan pakolni kezdjek, de Dylan továbbra is a távolból figyelt. A lágy esőt most már felváltotta a szél és nagyobb cseppek, mire Dylan kikapta a kezemből a plédet. Az eső szakadni kezdett, teste és haja teljesen elázott, akárcsak én, a kalapom sem óvott meg a vihartól. 

- Gyere, siessünk – terítette fölénk a plédet, majd átkarolva futottunk a ház felé, de csurom vizesen léptünk be az üvegajtón. Nevetésben törtünk ki, hogy még egy átlagos strandolós napunkat is elronthatja egy zivatar. Nevettünk saját magunkon, azon, hogy mennyire vicces a szituáció amibe kerültünk. Hirtelen aztán mindketten komolyan néztünk a másikra, mire Dylan mindent eldobott, hogy felemelhessen, aztán a falnak tolt. Lábammal szorosan átkulcsoltam a derekát, de közben olyan hevesen csókolt, hogy képtelen voltam ellent mondani neki. Olyan szexi volt, vizesen, kezem egyre lejjebb csúszott a hátán. 

- Vic én… - szakítja meg a vad és heves csókunkat. 

- Igen – lihegtem, még többet kérve belőle. 

- Tudnom kell, mit érzel – nézett rám kék szemeivel vágyakozóan. Óvatosan a haját kezdem el simítani, de fogalmam sem volt ebben a felfokozott állapotban, mit kellene mondanom. Ha kimondom azt, amire kíváncsi, sebezhető leszek és nem lehet. Erősnek kell maradnom, még ha legszívesebben azt mondanám, hogy odavagyok érte és egész nap csak ezeket a ragyogó kék szemeit nézném. 

- Nagyon kedvellek, te is tudod – suttogtam, mire az arcát kezdtem el puszilni, de elhúzta magát. – Kérlek, ne kérdezz – néztem fel rá.  – Annyira jó itt, csak te és én. Ne rontsuk el a pillanatot – simogattam meg az arcát, az ujjam végül az ajkain pihentek. Dylan nagyot nyelt, miközben még mindig a combom fogva a falnál állt. Mélyen a szemembe nézett, ami teljesen végig járta az egész testem, borzongás fogott el, amitől még jobban kívántam. 

- Tudnod kell, hogy, ha bármi történne, én túlságosan megkedveltelek ahhoz, hogy megbántsalak. Vonzzuk egymást, hiába akarunk tenni ellene – mondta komolyan, ami számomra felért egy vallomással is. Megcsókoltam, tudatva vele, hogy én is így gondolom. Nehéz volt eldönteni, hogy pontosan mi az ami a fejében jár, de nem érdekelt. Ajkai szorosan az enyémre tapadtak, megszűnt közöttünk a beszéd, helyette hevesebb csókok következtek, amivel nem akartam leállni. Óvatosan leengedett, hogy arcom a kezei közé foghassa és együtt felsétálhassunk a lépcsőn. Kinyitotta az ajtót, amin szinte beestünk, fel sem fogtam, hogy mi történik, átadtam teljesen magam neki, miközben a bikinim felső részét bontotta szét. Az ágyra fektetett, végig csókolva az egész felső testem, amitől megremegtem. Kezeit mellém téve megtámasztotta magát, hogy végig tudjon rajtam nézni. 

- Te remegsz – húzta mosolyra a száját, haja a szemébe hullott, ahogy száradni kezdett. 

- Nem, nem – hebegtem, miközben a kezem végig simítottam az oldalán. 

- Odavagy értem ugye? 

- Teljesen – suttogtam, mire észbe kaptam mit is válaszoltam. Dylan elégedetten tekintett rám, de nem akartam, hogy tovább beszélgessünk, mert minden amit nem akartam teljesen visszafelé sült el. Szinte szerelmet vallottam annak az embernek, akit még néhány hete gyűlöltem, most pedig itt fekszem vele egy ágyon, hogy ismét átadhassam neki magam. Dylan hosszan megcsókolt, forró ajkai után sóvárogtam, szinte teljesen összeforrtunk, ahogy végül karjával szorította a derekam. Teljesen levetkőztetett, ahogy tettem én is, majd magunkra húztuk a takarót. Dylan magára vont, de élveztem, hogy én lehetek felül, miközben teljesen felajzva vártam a pillanatot, hogy egyek lehessünk. 

- Ezt élvezed mi ? 

- Mit? – értetlenkedtem. 

- Amikor te irányítasz. Amikor minden a te kezedben van. 

- Tény, nagyon tetszik ez a helyzet. Most biztos nagyon meglepődtél – tettem a kezem a mellkasára. Dylan megfogta a csuklóim, hogy aztán magára húzzon szorosan, hogy végre belém hatoljon. 

- Kívánlak. Téged, csak téged – súgta a fülembe, ahogy egyre gyorsabban kezdett el mozogni. Egy ideig csak halkabb nyögések hagyták el a szám, majd kiáltások, miközben Dylan ujjait éreztem végig simítani a hátamon. Átkaroltam a nyakát, de aztán szenvedélyessé akartam tenni a pillanatot, ameddig még lehetett. Így én vettem át az irányítást, ami különösen tetszett neki. Ajkába harapott, miközben a kezeit a derekamra tette, hogy ő is segítsen, végül azokat az ágy támlájának nyomtam, mire a feje alá húzta, elégedetten figyelt. Dylan azonban hamar megelégelte, felült, hogy magához ölelhessen, mellkasunk szorosan összeért, érezve forró testét, amitől újra hevesebben kezdett verni a szívem. Minden érintése felért azzal, hogy szaporábban kapkodtam a levegőt. Végig csókolta a nyakam, mire ismét az ágyra fektetett, hogy ő diktálja a tempót. Az ajkamba harapott, ami egyáltalán nem zavart, mert annyira féktelen volt, hogy nem akartam leállítani. Végig nyaltam a szám, megakadtak a szemei rajtam és ujjaival megérintette. Egy utolsó gyors menet következett, miközben végig hozzám simult és a csuklóm szorította. Kifáradva, lihegve és izzadtan feküdt le mellém az ágyra, én pedig elmosolyodva fordultam felé. 

- A futás ehhez képest séta – nézett rám, miközben a kezét a feje alá tette. Még mindig levegőért kapkodott, mellkasa gyorsan mozgott. Ujjaimat a szegycsontján húztam végig, mire elkapta a csuklóm.  – Ne! – felnéztem rá, amire elmosolyodtam, de ő aggódva fürkészte az arcom. 

- Mi a baj? 

- A szád. Vérzik. – Észre sem vettem, hogy ennyire megharapta. – Ne haragudj! – nézett rám bocsánat kérően, de megnyugtattam, minden rendben. A fiókba nyúlt, hogy adjon egy zsebkendőt. 

- Minden oké Dyl. Ne aggódj. 

- Elvesztettem a fejem, teljesen megőrjítesz – a fejem a mellkasára tettem, ő pedig a hajammal játszott. – Egyébként, emlékszel mit mondtál? – pillantott le rám komoly arccal. 

- Nem értem miről beszélsz  - tettettem magam, de tudtam, ha ebbe még jobban belebonyolódunk nem fogok tudni kijönni belőle, Dylan pedig nem száll le erről a témáról. 

- Szerintem nem is kell mondanod semmit. Tudom amit tudok. Azt is, hogy elvégre ellenségek vagyunk, most mégis itt fekszel velem egy ágyban, holott a születésnapodon még elátkoztad az egész családom – vigyorgott. 

- Ahogy te is engem. Bébiszitterkedned kellett, amit te ugye gyűlöltél. 

- Ezt csak te mondtad. Ezt én nem gondoltam – csiklandozta a vállam. – Te ellenkeztél, nekem mindegy volt, hogy hol vagyok. A lehengerlő stílusomnak azért te sem tudtál ellenállni. 

- Nem vagy te kicsit beképzelt? – szúrtam oda, de már –már nevetnem kellett az önelégült kijelentésén. Dylan megrázta a fejét. 

- A jégkirálynő hamar megmutatta, hogy nem is olyan hideg a szíve…

- Ha arra célzol, ami az irodában történt, közlöm, az csak egy véletlen volt.

- Ahogy ez is? – vágott a szavamba. 

- Dylan – ültem fel. – Te mondtad akkor, hogy ne képzeljünk bele semmit, most mégis elhoztál ide. Azt hiszem, hogy feltehetjük a kérdést, hogy ki kiért van oda. 

- Ki akartam kapcsolni – válaszolt röviden, de tudtam többről van szó, amiről ő biztosan nem fog beszélni. 

- Épp velem? Minden ujjadra jutna egy csaj. Például akivel lefényképeztek. 

- Már megint féltékeny vagy? 

- Rád? Ne viccelj. Nem vagyok féltékeny csak közlöm a tényeket. Hozhattad volna őt is a luxus villádba, nem engem. A jégkirálynőt. – Felnevetett. Imádom, ahogy változik az arca, a szemei ugyanúgy felcsillannak. Ilyenkor látszik igazán boldognak és felszabadultnak.  Dylan is felült és megcsókolt, majd lefeküdtünk, hallgatva az esőcseppek kopogását az ablakon. Fel sem tűnt, hogy milyen sötétség lett, ahogy elérte a vihar Melbourne Beach-et, és az ég eggyé vált az óceánnal. 

Egész délután az ágyban feküdtünk. Nem volt kedvünk enni, felöltözni csak simogattuk és öleltük egymást, miközben mindkettőnk izzott a vágytól, tudván, hogy lassan ennek a szép hétvégének vége szakad. Gyorsan elhessegettem a gondolatokat, mert még volt időnk, együtt. Csak mi ketten. Dylan egyszer csak kiugrott az ágyból és a távolabbi komódhoz ment, kihúzva azt elővett egy kis dobozt. 

- Mi ez? – kérdeztem, ahogy letette az ágyra és visszabújt a takaró alá. 

- Egy kis ajándék. Nyisd ki – biztatott. A fekete masnit kibontva, felnyitottam a fehér dobozt, amiben egy karkötő volt. Ahogy kivettem egy kis medál lógott rajta. Megérintettem, hogy elolvassam, mi van ráírva: The Boss – a főnök. 

- Dylan – mosolyogtam rá.

- Tetszik? – kérdezte kíváncsian, mire bólintottam, ő pedig segített feltenni. 

- Miért kaptam? – érdeklődtem. Egyáltalán nem számítottam ajándékra, főleg egy ilyenre. 

- Azért, hogy mindig bízz magadban, még ha én nem is vagyok melletted – nézett mélyen a szemembe. Szavai úgy hasítottak belém, többet értek bármilyen más gondolatnál. 

- Köszönöm – öleltem át szorosan. – Tényleg szép. 

Este Dylan elővett mindent a hűtőből, hogy az ágyban vacsorázhassunk. Az idő mit sem változott, ugyanolyan vihar volt, mint délután, így bekuckóztunk az ágyba és ott fogyasztottuk el a vacsorát. Néha ő kínált meg egy-egy falattal, néha pedig én, majd utána együtt mentünk a zuhanyzóba. Minden annyira tökéletes volt. Úgy éreztem végre rendeződni látszik minden, most már felvállalhatnánk azt is, hogy együtt vagyunk, Charles ide vagy oda, mert legkevésbé érdekel az, hogy Mr. McRay mi szól majd. Együtt akarunk lenni, akkor pedig így is lesz. Végre van egy olyan ember az életembe, aki elfogad olyannak, amilyen én magam vagyok, a hibáimmal és az erősségeimmel. Biztat, mi több fontos számára, hogy a későbbiekben is sikeresen vezessem a céget. Ezt bizonyítja az ajándék, ami olyannyira meglepett. Nem vártam, de gondolt rá, rám. Ennél több nem is kell. 

Reggel Dylannel igyekeztünk mindent úgy hagyni, ahogy volt, nehogy az apja kiakadjon a légyottunkon. Nehéz volt kilépni abból a házból, ami mindent megváltoztatott és ahol tényleg boldogok voltunk, bár Dylan szerint ezentúl sem változik semmi. Annyira szomorú voltam, ezt pedig ő is észrevette és próbált nyugtatni. Kihozta a csomagjainkat és betette a kocsiba. Nehezen szálltam be, újra és újra visszanéztem. Az út nyugodtan telt, jó volt együtt autózni, miközben a rádióban a legújabb slágerek mentek, én pedig a kedvenceim végig énekeltem. Dylan sokszor mosolyogva nézett rám, de szemeit a napszemüveg miatt nem láttam. Azt hiszem azért tetszett neki az előadásom. Drake dala különösen, főleg ahogy elénekeltem. Hazaérve a ház elé bekanyarodva egy Rolls-Royce állt, amire Dylan is forgatta a szemeit.  

- Ez az apám autója – közölte döbbenten, ami engem is meglepett. Leona általában az üzleti dolgait a cégnél intézi, de az még furcsább volt, hogy Mr. McRay vasárnap mit keres a házunknál. 

- Biztosan valami üzleti dolog – nyugtáztam, majd kinyitottam az ajtót, ahol James állt meg velem szemben. – Jó napot James. Leona a dolgozóban van? 

- Victoria, igen, de most nem alkalmas – mondta, de nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, Dylan pedig követett. Kinyitottam az ajtót, ahol megdöbbenésünkre Leona és Charles épp csókolóztak. Hamar szétrebbentek, ahogy meghallották, hogy kinyílt az ajtó. 

- Apa! – szólalt meg elképedve Dylan.

- Leona… mi a fene? 

- Vicky, Dylan. Ti meg? – hebegett Leona, miközben begombolta az ingét. 

- Az most nem számít. Mi a fenét csináltok ti itt? Te és Charles? 

- Ne legyél már ennyire maradi kislányom – válaszolt nagynéném helyett Charles. Dylan csodálkozva figyelt, szerintem nem fogta fel, mi történt. Én pedig nem láttam a dühtől. 

- Mit képzelsz magadról Leona… Mióta tart ez az egész? – Nagynéném aztán Charlesra nézett, de feltűnt, őt egyáltalán nem érdekli, hogy lebuktak. 

- Körülbelül két éve – válaszolt Charles vigyorogva.

- Tessék? – kiáltott fel Dylan, mire én próbáltam nyugtatni. 

- Jaj, ne legyél már ilyen álszent fiam. Te is ugyanúgy benne voltál ebben az egészben. – Dylan felé fordultam, mire ő kerülte a tekintetem. Charles elégedetten figyelte a történéseket, miközben a pulzusom az egekbe szökött. 

- Mire céloz Dylan? Miben voltál benne? – kérdezősködtem, de Dylan hallgatott. 

- Akkor, ha már így alakult elmondom – mondta közönyösen Charles. – Amióta apád meghalt, nagyon érdekelt a vállalat és Leona csinos nő, okos, tudta, hogy nem fogod tudni irányítani a céget, én pedig szívesen megvettem volna. Ezért az volt a tervünk, hogy ahogy betöltöd a huszonegyedik életéved és megkapod az örökséged, rábeszélünk, hogy add el. Leona nem tudott rávenni, ezért vetettem be Dylant. Helyes gyerek, tudtam, hogy egy ilyen botrányhősnő sem tud neki ellenállni. Dylannek kellett volna rávennie, hogy add el a céget – tette szét a kezét -, de nem sikerült neki. Vagy igen? – kérdezte. Dylanre pillantottam, miközben a sírás kerülgetett. 

- Ugye nem igaz, amit az apád mond? Mond, hogy nem igaz? – álltam Dylan elé, aki az utóbbi két napban a világot jelentette számomra. Vele minden eltöltött pert maga volt a mennyország, ehhez képest a jelenlegi érzéseim hozzá nem foghatók. Továbbra is csak kétségbeesett arccal tekintett az apjára. 

- Belerondítottam az idillbe? – kérdezte az asztalnak támaszkodva, mire én sem hagytam ezt annyiban. 

- Mit képzel? – emeltem fel a hangom. – A saját házamban velem így senki sem beszélhet!  Akkor most felvilágosítom, ha eddig nem értette volna meg, de ez Leonára és Dylanre is vonatkozik. A vállalat az enyém. Eszem ágában sincs eladni, azt a céget, amit családom hagyott rám, még ha nem is értek hozzá, mint más. Az enyém! Én döntök! – kiabáltam. 

- Vegyél vissza Victoria! – szólt rám Charles, majd beljebb léptem a dolgozóba. 

- Akkor újra megismétlem magam. Ez az én házam, ha kiabálni akarok, akkor kiabálok, de itt a McRay családnak még megszólalni sincs joga! Úgyhogy megkérek mindenkit, hogy kifelé! Takarodjanak a házamból és felejtsék el azt is, hogy létezem. Kifelé! – ordítottam. 

- Vicky – kapta el a karom Dylan, mire dühösen rá néztem. Olyan indulatok szabadultak fel bennem, hogy ha az arcom láttán nem engedi el a karom, valószínűleg felpofoztam volna. 

- Kifelé, amíg szépen mondom! – mondtam és kinyitottam a bejárati ajtót. 

- Vic, kérlek beszéljük meg – fordult vissza a lépcsőn szomorúan. 

- Nem akarok veled semmit megbeszélni és vidd az ajándékodat is – vettem le a csuklómról a karkötőt és utána dobtam. Az ajtót bevágva James és Tessa állt velem szemben, de Leona is kijött a dolgozószobából. 

- Kérlek hallgass meg! – kérte Leona, miközben a lépcső felé vettem az irányt. 

- Benned csalódtam a legnagyobbat Leona. A nagynéném vagy, családtag. Anya szeretett téged, ahogy én is. Megbíztunk benned te meg összeállsz egy McRay-el? Hogy tehetted ezt velem? 

- Annyira sajnálom Vicky. Megoldjuk, biztos vagyok benne – közelebb léptem hozzá. 

- Abban én is. A szüleim pénzén éltél, ebben a házban lakhattál, mindened megvolt, amiért te egyáltalán nem dolgoztál meg és elárultad őket. Szedd össze a cuccod és takarodj a házamból! Soha többé nem akarlak látni. – Leona meglepetten, kétségbeesett arccal nézett rám, de eltökélt voltam.  – Van egy órád, hogy eltűnj. 

- Gyermekem – fogta meg a kezem Tessa. – Ne légy ilyen szigorú vele, kérlek. 

- Ebbe ne szólj bele Tessa. Te túl jószívű vagy, de ezt sosem bocsátom meg neki – berontottam a dolgozóba, majd a fiókból előkaptam a csekkfüzetet, hogy kiállítsak egy számlát, amivel néhány napig ellehet valahol. Olyan feldúlt voltam, hogy a kezem annyira remegett, alig tudtam leírni az összeget. Hamar a nappaliba mentem, hogy levágjam elé a papírdarabot. 

- Vicky, kérlek. Annyira sajnálom, hidd el neked akartam csak jót. Megkímélni ettől a mocskos világtól. 

- Ne hazudnál még mindig. Milyen ember vagy te? Összefekszel egy nős, családos férfival, mi több elárulod az unokahúgod? Nem érdekel, kivel kavarsz, de a szüleimet is elárultad. Látni sem bírlak. – Felmentem a szobámba, becsapva magam mögött az ajtót, aminek neki dőlve, csak a sírás volt az egyetlen, ami ebben a helyzetben meg tudott nyugtatni. Csend vett körül és a mérhetetlen nagy bánat, a fájdalom, ami annyira végig nyilallt a szívemen, amitől képtelen voltam szabadulni. Fájt. Sajgott az egész testem, az átveréstől, hogy engedtem magam becsapni, hogy elhittem, valaki úgy szerethet, ahogy vagyok, minden rossz és jó tulajdonságommal együtt. Minden hazugság lett volna? Érzelmek nélküli. Pedig biztos voltam benne, hogy Dylan nem csak játszik velem, a tekintete, az érintése mindent elárult, mégis rettenetes, hogy ennyire irányítani tudott. Sosem engedtem másnak át, mindig én voltam az, aki döntött, most viszont engedtem a szívemnek, ami most teljesen csődöt mondott. Dylan elvette az eszem, ezért is kerít hatalmába a kín. Apa mindig azt mondta és arra tanított, hogy erős legyek, ne lássam, ha megtörnek, mindig felül kell emelkednem, de most nem ment. Megbetegített. Ostoba voltam, hogy minden szónak bedőltem, minden tekintetnél megremegett a lábam, de legfőképpen, hogy odaadtam magam egy olyan embernek, aki nem engem akart.