.png)
Halk kopogás hallatszott az ajtón, ami addig fel sem
tűnt, amíg be nem nyitottak rajta. A folyosóról beszűrődő fény zavart, de csak
egy árnyékot láttam belépni rajta. Próbáltam megfigyelni ki az, de valószínűleg
az egész éjszakai sírás miatt teljesen bedagadtak a szemeim.
- Victoria! – érintette meg a vállam Tessa, akit csak a hangja alapján ismertem
meg. – Nem szeretnél felkelni?
- Nem – vágtam rá, mire figyelmeztetett a cégre. – Tessa, csak szeretnék itt
elbújni, kitörlődni az emberek emlékezetéből.
- Ugyan, lányom. Elég ebből az önsajnálkozásból! – húzta szét a függönyt, mire
bebugyoláltam magam a takaróba. – Meg kell mutatnod, hogy egy erős, talpraesett
lány vagy…
- Nem akarom – közöltem a takaró alól. – Meguntam Tessa. Mindenki hagyjon
békén.
- Vicky, nem teheted meg, hogy cserbenhagyod a vállalatot. A dolgozók számítanak
rád.
- Minden amiatt az átkozott cég miatt van!
- Azonban még mindig te vagy a vezetője! – rántotta le rólam a takarót és
szigorú szemekkel nézett rám. – Nem veszíthetitek el a pályázatokat. Kifelé az
ágyból!! – szólt rám, erélyesen.
- Nahát Tessa – lepődtem meg, nem szokott ő ennyire kemény lenni velem. Rávett,
hogy reggelizzem, közben elmesélte, hogy Leona még előző este elhagyta a házat.
Nem igazán tudott érdekelni, benne csalódtam a legnagyobbat. Ilyen nagynéni nem
szükséges az ember életébe, aki inkább becsapja, mint, hogy segítené. Leona jó
volt hozzám, ahogy a szüleim meghaltak, de ezzel a húzásával őket is elárulta.
Az irodában meglepődve könyvelték el, hogy innentől
kezdve csak én irányítok, persze a történteket nem mondtam el. Pearl-el belekezdtünk
az évforduló szervezésébe, szerencsém van vele, mert több mindennek utána
nézett, de hamar eldöntöttük, hogy a vállalat nagytermében fogjuk tartani a
partit. Pearl a meghívó tervezetét is elkészítette, amit letett az asztalra,
illetve egy listát, kiket kellene várnunk.
- A McRay családot nem akarom, hogy jelen legyenek – kötöttem ki, mire Pearl
meglepődött.
- Victoria, azt hiszem ezt be kellene vállalnia, mert minden neves vállalkozót
illik meghívni.
- Őket nem akarom! Jelentéktelenek…
- Rendben – fogta meg a tollát, hogy a papíron kihúzza.
- Tudod mit. Jöjjenek csak el… Ne lássák, hogy alkalmatlan vagyok. – Pearl
biztatóan tekintett rám, mire összeírtuk a jelenlévőket ő pedig elkészítette a
végleges meghívót.
A munka alatt aztán folyton a tegnapi emlékek hasítottak belém, pláne, hogy az
iroda is csak Dylanre emlékeztetett. Ezért feltett szándékom volt, hogy
bútorokat cserélek, hogy semmi se zavarjon ebben a helyben. A fiókban kutatva
aztán megtaláltam apa magángépének prospektusát és egy nagyon jó ötlet jutott
az eszembe. Azonnal tárcsáztam Jennyt és Belle-t, hogy elmondjam nekik mire
gondoltam.
- Lányok! Van kedvetek elmenni a hétvégén Ibizára? – hirtelen csak a csend
válaszolt a telefon másik végéről. – Hahó?
- Persze! Mehetünk – szólt bele Belle. – Mi az utazás oka?
- Szóval…
- Vic… Miért érzem azt, hogy a McRay srác van a dologban?
- Nézzétek lányok, sajnálom, hogy nem jelentkeztem az elmúlt időben, nagyon sok
minden összejött. Dylannel egész jól alakultak a dolgok, aztán…
- Mi történt? – vágott közbe Belle.
- A McRay család rávette Leonát, hogy
beszéljen rá, hogy adjam el a céget – csend.
- Hogy mi?? – kiáltott bele egyszer csak a telefonba Jen.
- Ehhez az egészhez társult Dylan is. Mindennek a kitalálója pedig az apja.
Leonával évek óta kavartak.
- Úristen Vic. Ez borzasztó. Nem is jutok szóhoz – mondta Belle.
- Ne haragudjatok rám, hogy mostanában nem beszéltünk, de… csak ti maradtatok
nekem – csuklott el a hangom.
- Jaj Vic. A barátaid vagyunk, bármi is legyen. Megyünk, és egy óriásit
bulizunk Ibizán! – biztatott Jenny.
Boldog voltam, mert tényleg ők azok, akikre bármikor támaszkodhatok. Most sem
volt ez másképp. Gyorsan felhívtam a helyet, ahol apa tartja a repülőt, hogy
jelezzem, hétvégén szükségem lenne rá. Ehhez ki kellett töltenem egy papírt,
majd visszaküldeni nekik, hogy biztosan én akarom igénybe venni, bár bíztam
benne, hogy senki nem használja rajtam kívül. Késő délután volt, amikor
hazafele készülődtem, azt terveztem, hogy elmegyek futni, kicsit kiszellőztessem
a fejem. Ez tényleg mindig bevált.
- Vic – kopogott az ajtón Leona. – Beszélhetünk.
- Mit akarsz? Nem hiszem, hogy itt szívesen látott vendég vagy – pakoltam
tovább. – Főleg, ha tudnák, hogy egy közönséges áruló vagy!
- Kérlek – lépett közelebb. – Annyira sajnálom. Belátom, borzasztó, amit tettem
és nem tudom, mit mondhatnék azon kívül, hogy bocsáss meg nekem.
- Szánalmas, amit művelsz Leona. Évek óta kavarsz ezzel a féreggel,
megjátszottad magad. Gondolom a New York-i út is része volt a tervednek – Leona
nem szólalt meg, de láttam rajta, hogy fején találtam a szöget. Leesett. –
Akkor Charles sem volt a városban – jöttem rá. – Együtt enyelegtetek, abban
bízva, hogy Dylan elvégzi a munkát helyettetek? Te jó ég. Hogy voltál képes
ilyen aljasságra?
- Vicky – hebegte lassan. – Annyira, de annyira sajnálom. Nem gondoltam át! Charles
szerint nem lett volna jó kezekben a vállalat, tekintve, hogy…
- Tekintve, hogy? Féktelen voltam? Élveztem az életet? Elveszett voltam Leona.
Nem maradt senkim rajtad kívül. Mit kellene éreznie annak, aki elvesztette a
családját? A segítség kellett csak, a figyelem.
- Ne haragudj, hogy nem bíztam benned.
- Most már teljesen mindegy. Leszerepeltél.
- Vicky, a nagynénéd vagyok…
- Te? – emeltem fel a hangom. – Ne nevezd magad a nagynénémnek! – kiabáltam,
mire az irodában maradt néhány dolgozó meglepetten nézett be az ajtón. –
Elárultál engem – vettem vissza -, de legfőképpen a szüleimet. Ez pedig
mindennél rosszabb. Most pedig jobb, ha elmész. Látni sem bírlak Leona – mire ő
sarkon fordult és kiviharzott. Semmi szükség nem volt arra, hogy ismét vitába
kezdjünk, az iroda pedig ettől zengjen. Ahogy ment le a nap Orlandoban én pedig
hazafele készülődtem, végignéztem az irodában, ahol Dylannel oly sok percet
együtt töltöttünk, az emlék jó volt. Aztán újra belém hasított mindaz, amit
tett, hogy olyan buta voltam, hogy hittem neki, hogy szinte bevallottam az
érzéseimet, megnyíltam. Annak az embernek, aki megjátszotta, hogy velem akar
lenni. Ki kell őt vernem a fejemből. Elűzni ezt a borzasztó fájdalmat.
Elfelejteni Dylan McRayt, mindegy milyen áron.
Egész héten arra vártam, hogy végre a repülőn ülhessek Ibiza felé. Már
csütörtökön bepakoltam a bőröndbe, minden olyat, amit nem szégyellek és péntek délután
felvettem a lányokat a házuknál. Mr. Morgan, a pilóta már várt bennünket, de
elmagyarázta, hogy az apám nem ilyen kiruccanásokra használta a gépet.
Megnyugtattam, hogy ez egy különleges alkalom, de azért felvilágosítottam, hogy
én vagyok a főnök. A gép gyönyörű volt, hatalmas betűkkel jelezve az Anderson
vezetéknevet, amiből mindenki tudhatja, hogy kié. Amint beszálltunk Belle és
Jen teljesen elámultak, mert mindennel felszerelt magángépről volt szó.
Kényelmes bőr fotel, kanapé, fa asztal, bárszekrény, televízió. Minden, ami egy
ilyen luxusba szükséges.
- Nem volt rossz ötlet veled jönni Vic – jelentette kis Belle, majd lehuppant a
kanapéra.
- Mondtam én. Van étel, ital. Mire Ibizára érünk, pont jól fogjuk magunkat
érezni, úgyis elég hosszú lesz az út. – A lányok azonnal kényelembe helyezték
magukat, majd elindultunk. A több mint tíz órás út alatt, aztán mindenféle
alkoholt megkóstoltunk, ettünk, beszélgettünk. Előkerült Dylan és az ő
játszmája, hogy milyen napokat töltöttünk el Melbourne Beach-en, milyen volt
vele együtt lenni. Azonban hamar eltereltem a témát, mert közben az egyik felem
sóvárgott azokért a napokért, a másik gyűlölte. Jenny elmesélte, hogy mi van
vele és Lucas-szal, ami továbbra is kérdőjel, viszont gyakran töltik együtt az
estét.
- Akkor tehát összejártok? – nevettem pezsgővel a kezemben.
- Mondhatjuk úgyis. Jaj… ne legyetek álszentek, ami jó az jó. A kapcsolat
részével van a gond.
- Jen, tudom miről beszélsz. Azonban most felejteni jöttünk, én legalábbis,
úgyhogy Dylan McRay neve fel se merülhet az elkövetkezendő napokban. Az a
szemét – hadartam.
- Nézd a jó oldalát Vic. Nem rossz pasi, kipróbáltad milyen az ágyban, majd
arrébb söpörted.
- Lényegében igaz, de ő is elsöpört. Elég rendesen. Ez a szerelem nem nekem
való – állapítottam meg, mikor már többet ittam a kelleténél. – A szerelem egy
oltári nagy szívás.
- Na, ebben egyetértünk.
Valószínűleg elaludhattunk mert világosban érkeztünk meg. Csodálatos kilátásban
szálltunk le Ibizán, ahol délelőtt tíz óra volt. A keleti részébe mentünk, itt
van a legtöbb szórakozóhely, továbbá egy csodálatos szálloda is.
- Vicky – szólalt meg a szemét dörzsölve Belle.
- Itt vagyunk, ébredjetek – szólaltam meg nagy örömmel, majd azonnal lőttem egy
képet, hogy azt feltölthessem az oldalaimra.
- Hölgyeim megérkeztünk – mosolygott Nick, a pilóta.
- Köszi Nick – vigyorogtam. Apa jó néhány éve vette fel, Mr. Morgan mellé, aki
szigorú pillantásokkal nézett ki a fülkéből.
- Hova megyünk? – érdeklődött Jen.
- A Gran Hotelbe – jelentettem ki, majd az autó már ott várt bennünket a
reptéren. – Nick – néztem rá kérlelő arccal -, elvinnél bennünket a hotelbe? – Édesen
mosolygott, cuki gödröcskék jelentek meg az arcán, ami úgy láttam Bellenek is
bejött.
- Persze, gyertek! – A pilóták is a szállodában is alszanak, ennyit
megérdemelnek, ha már elkísértek bennünket erre a féktelen szórakozásra és
felejtésre.
- Vic, jól emlékszem, hogy Nick és te…?- súgta a fülembe Belle.
- A repülőn? – vigyorogtam. – Jól emlékszel. – Nick néha figyelte milyen
nevetésekben törünk ki, majd minden érdekes helyet megfigyeltünk a lányokkal,
ahol az utunk vezetett. A látvány magáért beszélt, amint a tenger mellett
haladtunk, távolban pedig hegyek magaslottak. Boldogság töltött el, ahogy az
autó ablakát lehúzva érezhettem a szellővel jövő illatot. Az épületek
rengetegében eltűnve, olyan volt, mintha valami nyugalom szigetére kerültem
volna, ahol végre elengedhetek minden bánatot és csak élvezem a perceket. Nick
egy óriási szálloda előtt parkolt le.
- Itt is vagyunk – mutattam a hotelre, ahogy kiszálltam a kocsiból. Nick fekete
pilóta szemüvegben nézett végig, bár tudom, hogy járt már erre. Azonnal egy
londiner elkérte a kulcsokat, a csomagjainkért pedig többen ugrottak.
- Ez egy szuper hotel Vicky. Hogy tudtad ilyen hamar lefoglalni? –
kíváncsiskodott Belle.
- Sok ismerősöm van – kacsintottam, majd a recepciónál elkértem a lakosztályok
kulcsait. Fehér márványpadlón vezetett az utunk, hatalmas oszlopok között, ahol
vendégek várakoztak vagy épp a kávéjukat fogyasztották. Egy emeleten kértem a
szobákat, így szinte egymás mellett leszünk. Ahogy kinyitottam a lakosztály
ajtaját csodálatos látvány fogadott, panorámával a tengerre. Boldogan
könyveltem el a vállalat adta lehetőségeimet, amit most úgy döntöttem ki is
használok. A bőröndömet a kanapé mellé hajítottam, aztán a teraszra siettem,
hogy gyönyörködhessek a fényekben és a tengerben. Nem sokáig tartott, mert
felfedeztem a berendezést is, ami tartogatott meglepetéseket, kifejezetten a
pezsgőfürdő tetszett a leginkább és a hatalmas tükör. Kipakoltam, majd kérettem
a szobámba pár üveg pezsgőt, eperrel, hogy megünnepelhessem új életem kezdetét.
- Gyerünk lányok! – tereltem be őket a szobámba, rögtön pezsgőt bontottam. –
Igyunk arra, hogy Victoria Anderson új életet kezd és leszámol az összes
McRay-el, kifejezetten Dylannel! Éljük
meg a pillanatot itt, az egyik legjobb szórakozóparadicsomban!
- Úgy legyen! – emelte poharát Belle, majd őt követte Jen.
- Irány a buli! – mondtam, majd együtt lementünk a fürödni, ahol mindent
megörökítettem. A lányok élvezték a medencéket, igyekeztünk mindent kipróbálni,
a thai masszázs különösen tetszett, bár akkor már nagyon fogyott a pezsgő.
Belle is kezdte elengedni magát, pedig általában mindig odafigyel magára. A
végén már egymást szórakoztattuk a medencében, nem kis feltűnést keltve.
- Dylan azóta nem is keresett? – érdeklődött Jen, felfele menet a liftben.
- Nem akarok róla hallani, egyébként letiltottam a telefonszámát, úgyhogy nem
okoz több gondot – vigyorogtam. Aztán eszembe jutott, hogy a közösségi oldalon
mindenütt ott vagyok, ami arra enged következtetni, hogy mindent láthatott.
Gyorsan előkotortam a telefonom.
- Valami gond van Vic?
- A facebook, instagram… ó mindenütt ott vagyok – ahol Dylan az összes képemet
végig nézte, majd egy szép üzenet is várt.
Dylan: Látom jól érzed magad, de
beszélnünk kell…
- Vic?
- Dylan beszélni akar velem, gondolom, mindent látott - aggódtam. - Kit érdekel? – dobtam
félre a telefonom, majd készülődni kezdtünk, hiszen Ibizán épp téli fesztivál
van, úgyhogy este egy hatalmas bulival fogom elbúcsúztatni a régi önmagam.
Egy vörös vékony pántos rövid selyemruhát vettem elő, hozzá pedig egy fekete
fűzős csizmát választottam. Kicsit behullámosítottam szőke tincseimet, a
sminkemre is nagyobb hangsúlyt fektettem. A lányok is kitettek magukért. Belle
egy fehér szoknyában és fekete csipkés felsőben érkezett, míg Jen egy halvány
rózsaszín topban és hozzá illő miniszoknyában jött át a szobámba. Mindenkinek
töltöttem italt, amit hamar elfogyasztottunk, majd felkaptam a bőrkabátom. A szórakozóhelyre
indulva Nickkel találkoztunk a hotel aulájában.
- Készülsz valahova? – érdeklődtem.
- Gondoltam benézek az Amnesiába.
- Milyen véletlen. Mi is épp oda indulunk – belekaroltam, majd intettem a
csajoknak, hogy mehetünk. A hely negyedórányira volt a hoteltől, de addig végig
nevettük az utat. Nick kész felüdülés, hogy velünk tartott, mert szórakoztatott
minket. Mellesleg nagyon jól nézett ki a fekete pólójában, és a zöldes
koptatott szakadt farmerében. Mi több, rengeteg tetoválása volt, ami mindig
vonzóvá tette őt. Ahogy odaértem jeleztem a biztonságiaknak ki vagyok és rögtön
be is engedtek. Mindenki megdöbbenve figyelt, de nem tulajdonítottam neki nagy
dolgot, majd a VIP részlegbe mentünk.
- Annyira hihetetlen, hogy itt vagyunk –
mondta vidáman Belle, azonnal mozogni kezdett a zenére. – Vicky! Ma a The
Chainsmokers és Zedd is fellép. Te jó ég!
- Jó kis este lesz.
- Kértek valamit? – érdeklődött Nick.
- Minden jöhet, ugye lányok? – akik egyöntetűen bólintottak. – Nick az Anderson
vállalat áll mindent – kacsintottam, mire ő bólintott és kikérte a koktéljainkat.
Elsőként a The Chainsmokers lépett fel. Imádom a dalaikat, egy élmény volt őket
élőben is hallani. Belle és Jenny is jól érezték magukat, végig
táncoltunk.
- Belle egész jól el van Nick-el – súgta oda Jenny, miközben láttam, hogy
szorosan egymás mellett társalognak. Nem tulajdonítottam neki nagy dolgot, bár
egyik tervem Nick volt az estére. Mindenesetre láttam, hogy barátnőmnek
szimpatikus, ezért nem zavartam őket.
- Jen, ott mennek a srácok! Kérjünk tőlük fotót – szóltam barátnőmnek, látva a
zenekar tagjait. Igyekeztünk utánuk, akik kedvesen megálltak, amikor kértünk
tőlük egy fotót.
- Nagyon jók voltatok – hebegtem, ahogy ott álltam mellettük.
- Köszönjük. Kinek írhatom az autógrammot? – kérdezte
Andrew.
- Vicky és Jenny – mosolyogtam.
- Oké – nézett rám barna szemeivel. – Honnan jöttetek? – érdeklődött, miközben
kitöltötte a kártyákat.
- Orlandoból. Ott van egy vállalatom, eljöttünk pihenni.
- Ilyen fiatalon nem lehet könnyű főnöknek lenni…
- Megoldható – vettem el a kártyát, közben Jenny Alex-el készített képet.
- Nincs kedved meginni valamit? – kérdezte. Azonnal beleegyeztem, nem mindennap
iszogathatok együtt egy énekessel. A külön részlegükbe mentünk, ahol a pincérek
azonnal készítettek egy koktélt, amiben whisky és gyömbér is volt, mindenféle
finomságokkal kiegészítve.
- Hmm, ez finom – néztem rá, mire ő elégedetten mosolygott.
- Az egyik kedvencem, ha itt vagyunk Ibizán mindig ezt kérem. Örülök, hogy
ízlik. – Ezt az egyet még pár pohár követett, amikor már csak annak örültem, ha
állva tudtam maradni.
- Talán jobb lenne, ha visszamennék. Itt van a mi részlegünk egy kicsivel
arrébb – de ahogy indultam volna, megbotlottam egy szék lábában.
- Visszakísérlek, nehogy valami baj legyen – megfogta a kezem, együtt
visszamentünk. Jenny és Alex is követtek minket.
Andrew megbizonyosodott, hogy minden oké, elköszöntek és visszamentek, én pedig
rávettem a lányokat, hogy táncoljunk lenn, ha már eljöttünk Ibizára élvezzük.
Nick is velünk tartott, s ahogy a Zedd keverte a zenét, Belle-el úgy kerültek
egyre közelebb egymáshoz. A pultnál aztán kértem egy gint, amit hamar le
is húztam, Jennyvel pedig folytattuk a táncot, miközben a távolban Andrewt
láttam meg felénk közeledni. Próbáltam nem figyelni rá, de feltűnően engem
nézett, miközben a tömegből egy-egy rajongó megállította, hogy képet
csinálhasson vele. Közelebb érve megérintette a karom, hogy közelebb húzzon
magához, Alex pedig Jennyt kérte fel táncolni.
- Gondoltam táncolhatnánk – fogta át a derekam.
- Meg sem kérdeztél Andrew…
- Drew, inkább csak Drew. Szerintem kérdés nélkül beleegyeztél volna –
mozogtunk együtt a dallamra.
- Ne légy olyan biztos benne – mosolyogtam, majd Jen felé fordultam, de nem
hagyta, hogy közelebb menjek. Újra átkarolt, szőke hajam a fülem mögé tűrte,
ajkait már a nyakamnál éreztem. Hosszasan mozogtunk így, miközben láttam,
barátnőim is jókedvűek és élvezik az estét. A zene lüktetett, teljesen
elveszítettem az időérzékem, átadtam magam a pillanatnak, végre valakivel jól
érzem magam. Drew maga felé fordított, de egy rossz emlék rögtön belém
hasított. Dylan arca jelent meg előttem, a tekintetével. Megijedtem. A pulthoz
rohantam, hogy kérjek valami erőset, hogy ezt elfelejthessem.
- Mi történt veled Victoria? – lépett mellém Jen.
- Nem fontos. Egyáltalán nem fontos… - kértem ki a következő italt.
- Ne tedd! Ez nem oldja meg…
- Valameddig igen – néztem barátnőmre, majd látva Drew döbbent arcát a
tánctéren, visszamentem hozzá, majd óvatos csókot nyomtam ajkaira. Meglepődött,
de visszacsókolt. Megfogta a kezem, aztán felsétáltunk a részlegükbe. Drew
megcsókolt, hevesen, aminek nem tudtam ellenállni. A falnak tolt, ahol szinte
levegőért kapkodtam, de mégis jól estek az érintései, ahogy a combomon egyre
feljebb csúsztatta a kezét.
- Állj, kérlek… - lihegtem. – Drew.
- Valami baj van? – kérdezte, majd a nyakam csókolta, ami újra felkeltette
bennem a tüzet.
- Nem megy. Ez nekem most nem fog menni – toltam el magamtól.
- Azt hittem te is akarod – mondta elkeseredetten.
- Szuper srác vagy, de most ez… Ha máskor, más helyzetben találkozunk, akkor
bármikor. Most viszont nem lehet.
- Kár… Sajnálom.
- Kérlek, ne haragudj rám. Én…
- Ne, ne mondj semmit -tette ujjait az számra. - Bármikor ráérsz, keress meg – majd egy puszit nyomott az
arcomra.
- Úgy lesz – válaszoltam, majd átmentem a saját VIP helyünkre. Elkeseredetten
leültem a kanapéra, hogy képtelen vagyok kiverni a fejemből Dylant, a pasizás
sem megy, hogy folyton ő jelenik meg a gondolataimban. Meg kell szabadulnom az
emlékétől, tőle, mindentől, ami vele kapcsolatos. Elképzelni sem tudom, hogy engedtem, hogy
ennyire beférkőzzön a gondolataimba, átvegye az uralmat felettem. Arcom a
kezeimbe temettem, mialatt a zene egyre hangosabban lüktetett a fejemben, a
fények villóztak, én pedig dühös voltam, hogy egy ilyen srácot, mint Drew
elutasítottam. Mi történik velem? Miért nem bírom kiverni a fejemből? Jen aztán
megtalált a kanapén mérgelődve, mindent megtett, hogy jobb kedvre derítsen, ami
eleinte nehezen ment, végül néhány pohár társaságában már elég jól éreztem
magam. Kikapcsoltam és csak mozogtam a tánctéren, nem gondoltam végül semmire.
Hangok. Egyre erősödő hangok, amik nem tudtam honnan jöttek, csak akkor, amikor
kinyitottam a szemeim.
- Vicky! Vicky! – hallottam Jenny hangját. – Vicky, ha ébren vagy nyisd ki az
ajtót! – dörömbölt továbbra is. Lassan kimásztam az ágyból, amikor észrevettem,
hogy a buliban viselt ruhám van még rajtam.
- Mi a gond Jen? – támasztottam az ajtót, mire ő besietett rajta és lobogtatni
kezdte a kezében lévő újságot.
- Vic, ezt látnod kell! Épp kávéért indultam, amikor az étteremben megláttam a
napi újságot, de az internet is tele van.
- Mégis mivel? – érdeklődtem kíváncsian, majd a kezembe nyomta a lapot. Nagy
betűkkel egyértelműen olvasható volt a cím: A Chainmokers énekesével látták Orlando örökösnőjét.
- Lehetett fotós is a buliban Vicky.
- Ez nem lehet igaz – ültem le a kanapéra hitetlenkedve, miközben a fotót
nézegettem, amin egyértelműen látszunk. – Ha viszont másképp állok a dolgokhoz,
talán jobb is, ha Dylan látja, hogy túl vagyok rajta…
- De nem vagy…
- Az legyen az én bajom. Kiverem őt a fejemből – mondtam határozottan, de belül
éreztem, hogy nem igaz, amit mondok. Jen visszatért a szobájába, én pedig
összepakoltam a ruháimat, hogy haza tudjunk indulni, de Belle sehol sem volt.
Írtam egy üzenetet, mire azt válaszolta, hogy tíz perc és a hallban
találkozunk. Ám arra a meglepetésre senki sem számított, hogy Belle a pilótával
száll ki a liftből. Tátott szájjal figyeltük az enyelgést, amire sem én sem Jen
nem számított.
- Most mi van? – sétált el mellettünk, majd Nick-el együtt beültek az autóba,
mi pedig továbbra is döbbenten követtük őket. Mindhárman álmosan, fáradtan
ültünk a repülőn hazafelé tartva. A féktelen, egész éjszakán át tartó bulizás
minden energiám elnyelte, ezért csak a felhőket bámultam és olvasgattam a rólam
szóló cikkeket.
Késő este értem haza, de a ház elé érve észrevettem, hogy egy fekete autó áll a
ház előtt. Ahogy leparkoltam Dylan karba tett kézzel támaszkodott, nem volt túl
boldog, de ez engem egy cseppet sem érdekelt.
- Remélem, órák óta itt álldogálsz… – fogtam a csomagjaim a kezemben.
- Képzeld, rengeteg ismerősöm van. A privát reptéren is.
- Mit akarsz?
- Nevetséges, amit csinálsz Vic. Drew Taggart? Komolyan? – vigyorgott gúnyosan.
- Semmi közöd hozzá – haladtam a bejárati ajtó felé, mire hallottam a lépteket
a hátam mögött.
- Legalább jó volt? – kérdezte. Türtőztetnem kellett magam, de végül
megfordultam, hogy szemébe mondhassam, amit gondolok.
- Szavak nincsenek rá. Ő legalább nem hazudozik.
- Hazudsz, ám legyen, ha te ezt akarod – sétált közelebb. – Hidd el, tudom, hogy rólam ábrándozol.
Minden pillanatban rám gondolsz. – Megérintette a kezem, ami kis időbe telt,
mire megéreztem. Abban a pillanatban elkaptam, ő pedig elégedett arccal nézett
rám.
- Ne reménykedj! Soha többé egy percre sem férkőzhetsz az agyamba, mert
gyűlöllek.
- Az jó!
- Fogalmad sincs mit jelent ez. Tönkre foglak tenni, megtudják az emberek,
milyen kétszínű család vagytok! Nem ismered még a bosszúálló énem, de meg fogod
tudni.
- Ugyan Victoria…
- Miss Anderson! Ezentúl.. – majd kitártam az ajtót és Dylan döbbent arca előtt
csaptam be.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése