Dance with Miss Arizona - új!

Sziasztok!

Elnézést kérek mindenkitől elsősorban, hogy elhanyagoltam az oldalt. Nagyon sajnálom, de aki követi a másik oldalam olvashatta, hogy nem volt túl jó időszak az elmúlt két hónap sajnos. Sok minden történt velem és sokáig azt éreztem, hogy az írásra is képtelen vagyok, de arra is, hogy az oldalakkal foglalkozzam. Kezdem összeszedni magam, igyekszem visszatérni és szeretnék is.

Képzeljétek a télen elkezdtem egy másik regényt is, szerettem volna egy mai hangvételű történettel is előállni, persze Az örökös történetét folytatni szeretném, mert egy "saját gyerekemnek" érzett történetről van szó, mindenképp méltó befejezést akarok annak a történetnek.

Addig is bemutatnám Nektek a legújabb sztorit, ami kicsit nyárias, szerelmes, 21. századi. Talán picit közelebb lesz hozzátok is, akik jobban kedvelik a könnyedebb maibb hangvételű történeteket.



Nem nagyon akarom elárulni a történet lényegét, hiszen kövessétek a fejezeteket, amiből aztán minden kiderül majd :) El sem hiszitek, de ehhez a regényhez egy videóklipp hozta meg a kedvemet, ami pár hónapja láttam meg a Youtube-on. A dal már 5 éves, de valamiért nagyon megtetszett, aztán ahogy gondolkodtam eszembe is jutott a történet koncepciója.

Mielőtt megosztanám veletek az első fejezetet KÖSZÖNETET szeretnék mondani Andinak a Resta con Me blog írójának a sok segítségért, továbbá Ninaa -nak a fromninaa.blogspot bloggerinájának a címért, amit kitalált. Általában a történeteimnél mindig a címadással vagyok bajban. Ez most is így volt. De nagyon hálás vagyok a gyors segítségért :)

Nos, akkor itt is az első fejezet :)

I. fejezet

Fáradtan és meglepődve álltam a lakás közepén. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy én, a kisvárosi lány, most Los Angelesbe költöztem, egyedül, ismerősök, segítség nélkül. Már korán reggel elindultam, hogy megtegyem ezt a hosszú utat Arizonából, de egyébként is az izgatottságtól egész éjjel nem aludtam. A nyolc órás út alatt volt időm gondolkozni azon, mihez is kezdek a nagyvárosban, de most, hogy itt állok a lakásban teljesen, elbizonytalanodtam. Vajon jól döntöttem, hogy elköltöztem? Bőröndök és táskák vettek körül, majd úgy döntöttem ideje kipakolnom néhány holmit, holnap ismerkedés lesz az egyetemen nem késhetek el. Ez volt az a dolog, ami boldoggá tett engem, emiatt is érkeztem Los Angelesbe. Gyerekkorom óta a tánc az életem, minden álmom egy híres tánciskola volt, ahol majd később én is taníthatok. Édesanyám elszántan támogatott a döntésemben, hogy próbáljak meg bekerülni a kaliforniai egyetemre, de szerencsére ösztöndíjat nyertem, így pedig egyenesen a Los Angeles-i egyetemen találtam magam. Abban bízhatok csak, hogy megfelelek, és el tudom végezni az iskolát. Szerencsére nem kellett kollégiumba mennem, mert a szüleim régi kedves barátja felajánlotta, hogy az egyik lakásában ellakhatok az egyetemi évek alatt. Nekem pedig ez pont megfelel. A kis előszoba után található a nappali és a konyha bárpulttal. A szoba az előtér után nyílik, kicsi de mégis nagyon tetszik nekem. Gyorsan bepakoltam néhány ruhát a szekrénybe, mégis legyen mit felvennem holnap reggel. Gondolataimból a telefonom csörgése zökkentett ki, melyen édesanyám mosolygó fényképe jelent meg.

- Hallo kicsim – szólt bele csilingelő hangon.  – Megérkeztél?

- Persze, minden rendben. Épp pakolok ki a bőröndből.

- Milyen a lakás? Harold annyi jót mesélt arról a kis lakásról.

- Nagyon szuper – feleltem, de tényleg így is gondoltam. – Egyszer meg kell néznetek mindenképp.

- Meglátogatunk hamarosan. Az egyik táskába csomagoltam némi ennivalót vacsorára.

- Anya …

- Aggódtam érted. Na, nem is zavarlak, pihend ki magad holnapra. Puszi

- Puszi és köszönöm – válaszoltam, majd letettem a telefont. Igaza volt anyának szörnyen éhes voltam, ezért kikutattam a vacsinak szánt ételt, és gyorsan bedobtam megmelegíteni. Akkor vettem csak észre, hogy milyen klassz a kilátás. A nappaliból nyílik egy üvegajtó, amit addig csak ablaknak képzeltem, s miután elhúztam az erkélyre lépve csodás kilátás, nyílik a városra. El is képzeltem gyorsan mennyi időt fogok eltölteni ott olvasással, pihenéssel. Már késő éjjel volt, amikor ágyba kerültem. Eleve napnyugta körül érkeztem meg a városba. Gyorsan megnéztem mennyi idő eljutni az egyetemre, szerencsére nincs messze ezért is jött kapóra Harold bácsi lakása. Eldöntöttem, holnap munkát is keresek, nem szeretném, ha a szüleim fizetnék a lakást. Reggel nagyon izgatott voltam. Tíz órakor kezdődött az első évesek ismerkedős napja. Felkaptam egy fehér topot és egy farmert, de iszonyú meleg volt már korán reggel.  Egy kis reggeli után fogtam a táskám és beugrottam a régi Jeepbe, amit még édesapám szerzett nekem két éve. Imádom. Az iskola szerencsére néhány percnyire volt, de ahogy odaértem döbbenten néztem körül mennyi ember, van. Jóval távolabb sikerült leparkolnom az autóval, s lassú léptekkel haladtam a hatalmas épület felé. Az ajtóban szórólapot osztottak, majd az aulába érve elcsodálkoztam. Az iskola színeiben pompázott az egész aula, zászlók, lufik. Lefotóztam őket, majd átküldtem üzenetben Siennának. Rengeteg mosolygós fejet és szívecskét  küldött válaszul, amiből rögtön gondoltam, mennyire tetszik neki is. Nem sokkal később az aula megtelt diákokkal, az igazgató pedig a pulpitusra lépett, hogy köszöntsön mindenkit az egyetem mottójával: Legyen világosság! Olyan rég álmodtam már erről, hogy a Los Angeles-i egyetemen tanulhassak, hogy nehéz elhinnem, tényleg itt vagyok. Az iskola ismertetése után az igazgató átadta a szót néhány tanárnak, akik információkat adtak a szakokkal kapcsolatban. A tánc ösztöndíjasok és az arra a szakra járók egy terem felé vettük az irányt, ahol az egyetem egy neves táncoktatója leültetett bennünket.

- Ez egy kemény szak – kezdte – rengeteget kell dolgoznotok ahhoz, hogy sikeres, elismert hivatásos táncosok lehessetek! Remélem mindenki elszánt, hogy elvégezze az egyetemen ezt a szakot. Tudnotok kell, aki lazsál és lóg az órákról, nem valószínű, hogy benn marad, ez kiváltképp az ösztöndíjasokra vonatkozik. Ezért szeretném, hogy legyen bennetek elég alázat, magabiztosság. Ez kell a tánchoz. Kérek most mindenkit, hogy vegyétek el az órarendeteket, majd egy aláírást is kérnék, hogy eljöttetek a mai nap. Ezután pedig egy táncbemutatóval készültek nektek a végzős diákok. – Remegő kézzel vettem el az órarendet, ami rápillantva olyan sűrű, hogy szinte kibogozni nem bírtam mi miután következik. Aláírás után ismét helyet foglaltam, aggódó tekintetet váltottam néhány lánnyal, majd elkezdődött a show. Az előadás annyira megnyerő volt, hogy azonnal be akartam állni, táncolni.  Már dél is elmúlt amikor kijöttem a teremből, de azonnal elkavarodtam, szerencsére hamar sikerült útbaigazítást kérnem. Amint kifelé haladtam egy lány szaladt velem szembe, kiütve a táskám a kezemből.

- Jaj, ne haragudj. Elnézést – guggoltunk le együtt összeszedni a papírjaimat a földről.

- Semmi gond, tényleg – néztem rá mosolyogva.

- Annyira figyelmetlen vagyok, benn hagytam a teremben a telefonom, rohanok vissza, nehogy bezárják.

- Ne aggódj, biztos meglesz – biztattam.

- Láttalak a táncon, te is ösztöndíjas vagy? – kérdezte, majd bólintottam. – Amúgy Melanie vagyok, akkor biztosan találkozunk még.

- Hanna, igen, biztosan – majd szaladt is tovább, én pedig hazafele beugrottam egy hamburgerezőbe. Az ajtón szinte bemenni sem tudtam, telis-tele volt UCLA-s diákokkal. Hosszú időbe telt kivárni a soromat, majd úgy döntöttem inkább otthon eszem meg.

   Este anya felhívott, hogy részletesen számoljak be arról milyen napom volt. Természetesen nagyon fáradt voltam, de igyekeztem mindent elmesélni neki. Néhány perccel később Sienna kapta el a telefont, majd azonnal a tárgyra is tért.

- Találkoztam ma Adammel – hadarta – kérdezte, hogy érzed magad Los Angelesben.

- Remélem, nem mondtál semmit – morogtam.

- Csak, hogy jól érzed magad. Így van nem? – nevetett. 

- Legközelebb légy szíves ne mondj semmit rólam, jó? – kértem nyomatékosan, majd hallottam, ahogy anya magyaráz valamit Siennának, aztán a telefonban újra az ő hangját lehetett hallani. Anya rögtön elmondta, hogy vannak, hogy apának rengeteg a munkája az építkezésen. Megkért, hogy minden nap hívjam, mert nagyon aggódnak értem. Megígértem. Mérgesen huppantam le a kanapéra, mert dühített Adam. Két éve nagy szerelem volt a miénk. Azt hittem örökké tart, hogy boldogok leszünk együtt, bár 16 évesen nem tudom mit gondoltam. Olyan buta voltam. Adam aztán egyre jobban megváltozott. Nem értette meg, hogy Los Angelesbe akarok költözni, egyáltalán nem volt boldog, amikor ösztöndíjat nyertem az egyetemre, ráadásul állítása szerint kiszeretett belőlem. Ezért sem értem, miért érdeklődik utánam a húgomtól. Előfordul, hogy üzenetet ír, de képtelen vagyok válaszolni rájuk, hiszen nagyon megbántott. Valószínűleg a távolság miatt úgysem működött volna. Késő volt már amikor mindent kipakoltam és teljesen berendezkedtem a lakásban.  Lemostam a sminkem, majd felkötöttem barna hajam és bebújtam az ágyba. A tévét bekapcsolva épp valami talkshow ment, amit egy ideig hallgattam majd elnyomott az álom. Az első nap szinte késésben voltam. Arra volt időm, hogy útban a suli felé beugorjak egy kávézóba és kérjek egy tejeskávét. Szinte rohamléptekkel igyekeztem fel a lépcsőn, majd futottam a terem felé. Szerencsére időben érkeztem, Melanie mellé ültem le, de ezt akkor vettem csak észre, amikor a táskámból kipakoltam. Ő egy kedves mosollyal fogadott, ekkor lépett be a tanárnő az ajtón.

- Mrs. Jenkins vagyok az elméleti tanár. Az órákon a tánc eredetét, történelmét fogjuk tanulni, a későbbiekben, aki szeretné, választhat témát a szakdolgozatához. Nos, akkor kezdjük is el – majd megkért egy diákot, hogy ossza ki a könyveket.

- Olyan izgalmas – súgta oda Melanie – ,alig várom már a táncórákat. Az a hír járja, hogy lesz egy férfioktató, aki nagyon jóképű.

- Komolyan? Arra én is kíváncsi leszek – nevettük el magunkat, majd igyekeztünk Mrs. Jenkinsre figyelni. A nap további részében  Melanieval együtt ültünk, úgy éreztem örül, hogy talált magának valakit, akivel beszélgetni tud. Suli után arra gondoltam megérdeklődöm a kávézóban, van e munkalehetőség. Ezt az ötletet Melanienak is elmondtam, aki velem tartott. Amíg én a tulajdonossal beszélgettem Mel az egyik asztalhoz ülve kortyolta a kávéját.

- Na mi volt? – kérdezte, amikor leültem mellé az asztalhoz.

- Mr. Samuel Sharp igen rendes embernek tűnik, azt mondta suli után ugorjak be, a további alkalmakra pedig úgy osztja be az dolgozóit.

- Ez jó hír – mosolygott – kértem neked is egy kávét.

- Köszi. Te amúgy honnan jöttél? – érdeklődtem.

- Dallasból. Tudom, tudom. Jó messziről.

- Az biztos, azt hittem csak én leszek ilyen őrült, hogy ilyen messze jövök el otthonról.

- Áh, dehogy. Az ország másik feléről is érkeztek diákok. Úgy tudom – súgta oda -, hogy Európából is érkeztek, meg a világ többi tájáról.

- El sem hiszem, hogy ilyen klassz suliba járhatok – ezzel Mel is egyet értett.