Az örökös - XI. fejezet

XI. fejezet

Már több hét eltelt azóta, hogy levelet kaptunk a déli partokról. Ez a levél rettegésben tartott bennünket, aggódtunk a király hogyléte felől. Reggel, ahogy felébredtem az ablakhoz sétáltam, mint azt általában minden reggel szoktam. Megállapítottam milyen idő van, azt, hogy továbbra is minden csendes. Ám, ahogy jobban kémleltem a tájat, megláttam egy lovast, aztán egyre többet, majd őket egy hintó is követte.

- Angol zászló! – kiabáltam, majd felkaptam a köpenyemet és kirohantam a szobámból.  – Angol lobogó! – folytattam, majd Caroline is meglepődve lépett ki a szobájából, miközben a kiabálásomat hallgatta mindenki. Szaladtam végig a folyosón, le a lépcsőn, ki a palota elé. A lovasok egyre közelebb haladtak a palotához, ahol egyre többen gyűltünk össze. Feszülten figyeltük, ahogy a hintó begördül a kapukon, majd megáll. Benre néztem, aki szintén a kertben volt és megnyugtató tekintete azt sugallta, hogy minden rendben lesz. A katonák kinyitották a hintó ajtaját, ahonnan aztán a király lépett ki. Boldogan, mosolygós szemekkel köszöntötte az udvart.  Caroline és én is örömmel szaladtunk hozzá, miközben ő megnyugtatott mindenkit, hogy jól van. A hintó elé állva aztán bejelentette, hogy győzelmet aratott Anglia Spanyolország felett, akik visszavonultak. Az udvar egyszeriben egybehangzóan tapsolni és ujjongni kezdett. Caroline arcvonása is lágyabb lett, hogy férjét viszont láthatja, majd a palotába vezette őt, ahol elmondta a csatát és a sebesülését is. A királyné aztán a pulpitusra húzta férjét, ahol azonnal szót kért.

- Anglia győzedelmeskedett! – kiáltotta. – A mai este ünnepséget rendezünk ennek tiszteletére – tapsolt, jelezve a cselédeknek, hogy ideje nekilátni a készülődésnek. Emilyvel egymásra néztünk, később Olivia is csatlakozott, akivel aztán Emily örömujjongását hallgattuk, a legutóbbi bál óta állandóan Portland báróját emlegeti. Reméli és bízik abban, hogy ő is megjelenik majd. Úgy tűnik Emily fejét teljesen elcsavarta. A napokban sűrű készülődés volt, Caroline továbbra is magabiztosan irányította a cselédeket, a király pedig fogadta a nemeseket. Délután a szobámban készülődve boldogság töltött el, hogy Anglia ilyen győzelmet aratott és végre biztonságban vagyunk, a ládámból eközben egy sötétkék ruhát húztam elő, amelynek szoknyája aranyozott mintával volt díszítve. Jó érzéssel töltött el ennek látványa, megkértem Ellát, hogy segítsen belebújnom, majd a hajamat is elkészítettük. Ella elárulta, hogy jobban kedveli, ha hosszú hajam ki van engedve, ezért bíztam benne és inkább csak fonatot formált. Jó hangulatban telt el az a kis idő, amit együtt töltöttünk. Természetesen Ellát is érdekelte Bennel való kapcsolatom, de mivel nem szerettem volna, ha bárki tudomást szerez erről, inkább tagadtam. Bár, Ella arca mindent elárult, hogy mit gondol erről. Este sétáltam le a lépcsőn, ekkor már többen összegyűltek és érkeztek a nagy eseményre. Benjamin a lépcső alján állt szemei ragyogtak, amikor meglátott, s én boldogan érintettem meg a kezét, amikor leértem. Finom illat lengte be az egész kastélyt.  Emily már a teremben várt egy hatalmas sötét ruhában gyönyörűen és arról áradozott, hogy Portland bárója is hivatalos az eseményre, mindenképpen látni szeretné.

- Emily, hiszen csak egyszer találkoztál vele – jegyeztem meg.

- Óh, Lizy. Mr. Hardwick annyira megnyerő, most pedig újra láthatom – áradozott, miközben szinte két lábbal a föld felett lebegett.

- Akkor szurkolok, bízom benne, hogy ismét ilyen jó benyomást tesz rád – fogtam meg barátnőm kezét, aki ragyogott az örömtől.  – Kérlek légy körültekintő – Emily bólintott, majd szétnézett a teremben. Egyedül álldogáltam, a zenészek jó hangulatot teremtettek ismét. A király aztán előlépett, de intett álljak mellé, engem pedig Caroline követett.

- Kedves vendégeim!  - szólalt fel, majd magasba emelte serlegét. – Az elmúlt hónapokban országunkat nagy veszély fenyegette, de hadseregünk ellenállt és legyőztük a spanyol haderőket. Igyunk hát erre a győzelemre! – kiáltotta, mire mindenki hasonlóképp tett és kortyolt a kupájából.

Az este jó hangulatban telt. Emily megtalálta a párját, úgy tűnt, Mr. Hardwick is hasonlóképp jól érezte magát a lánnyal. Örömmel töltött el, hogy boldognak láthatom, Emily mosolya mindenesetre ezt sugallta. Magányosan töltöttem az időt, hiszen Benjaminnal csak lopott pillantásokat tehettünk, nem szerettük volna, ha kiderül a kis titkunk. Pedig rettenetesen jól öltözött volt, olyan fess, a kisugárzása pedig egyszerűen magával ragadott. Meg akartam ölelni, együtt lenni vele, az idők végezetéig, mégis tudtam, hogy ezzel őt mekkora bajba sodorhatom. Egyre nehezebben tudtam leplezni érzéseimet, ezt pedig ő is észrevette.

 - Lizy – lépett mellém Olivia -, el sem hiszed mennyi finomság, van az asztalokon. Nézd, sorban hozzák a tálcákon az ételeket! Jönnöd kell, kóstoljuk meg őket!

- Én azt hiszem most nem vagyok éhes.

- Ne kéresd magad Elizabeth – nevetett –, ha megeszel pár falatot, még ugyanolyan jó marad az alakod.

- Rábeszéltél – majd a csodásan megterített asztalhoz igyekeztünk, majd beleharaptam az első süteménybe, amit láttam. – Ez isteni, Olivia – mosolyogtam, miközben megízleltem a finom falatot.

- Gondoltam, még a végén lemaradtál volna ilyen remek ételről – kóstolt meg ő is egyet.

- Üdvözlöm a hölgyeket! – lépett mögém Devon bárója, majd mindkettőnknek kezet csókolt.

- Jó estét Mr. Ferrers! Örömmel köszöntöm. Olivia esetleg nem táncolnál az úrral? – a lány torkán szinte megakadt a falat és meglepetten nézett rám. Szemeit rám meresztve nem értette kérdésemet, de a báró már azonnal nyújtotta felé a kezét.

- Jó szórakozást – mosolyogtam, Olivia pedig továbbra is döbbenten sétált el a férfival, én pedig a serlegem felé nyúltam, hogy igyak a borból. Jó érzéssel néztem őket, reméltem, hogy okozhatok egy szép estét a barátnőmnek, közben pedig elégedetten kortyoltam a borból. Miután letettem az asztalra éreztem, hogy hevesebben ver a szívem és elöntött a veríték. Szédültem, de megkapaszkodtam az asztal szélében, s arra gondoltam, hogy biztos többet ittam a kelleténél, jobbnak láttam, ha kimegyek levegőzni. A szédülés mellé aztán kezdett elhomályosodni a terem, a távolban pedig Ben aggódó tekintetét véltem felfedezni, aki összeráncolt szemöldökkel figyelt. Abban reménykedtem, hogy elérek hozzá, nyújtottam felé a kezem de elvesztettem az egyensúlyomat és a földre estem. Annyi erőm volt, hogy megtartsam magam, de már levegőt is alig kaptam. Arcom a hideg követ érintette, szinte alig bírtam már nyitva tartani a szemem, aztán elsötétült minden.

- Mi történt? – kérdezte valaki.

- Vigyék fel a szobájába!

- Lizy… Lizy… Elizabeth!

Tavasz volt, a virágok illata beborította a levegőt, a szívem pedig megtelt örömmel és boldogsággal. Otthon voltam, Triesdorfban A nap sugarai lágyan melegítették arcom, élveztem a nyugalmat. Ahogy a távolba néztem egy idős asszonyt véltem felfedezni, akinek ruhája csillogott, ahogy a nap fényei megvilágították. Izgatott voltam, ki lehet az, aki felém közeledik, ki lehet az, akinek gyönyörű ruhája megvilágítja az egész mezőt. Ahogy közelebb és közelebb érkezett felém feltűnt, hogy a hölgy nagyon is ismerős és vidáman szaladtam, hogy újra megölelhessem őt.

- Mit keres itt? – kérdeztem meglepetten.

- Ezt akartam kérdezni én is tőled. Elizabeth, neked nem szabadna itt lenned – mondta, de nagyon boldog voltam, hogy láthattam. Újra kislánynak éreztem magam, mint tíz évvel ezelőtt.

- Annyi minden történt velem nagymama…

- Tudom, tudom – csitított -, de rád még annyi feladat vár.

- Olyan nehéz nekem a palotában, nem vagyok odavaló. Nem értek én a politikához, nem tudom, hogy kell egy országot irányítani – szorítottam a kezeit.

- Elizabeth, okos lány vagy, te vagy annak az országnak az egyetlen lehetősége. Magabiztosnak kell lenned, bátornak.

- De nem tudom hogyan.

- Erősnek kell lenned! Sose add fel! – mosolygott oly nyugtatóan, ahogy azt mindig tette.  – Most menj gyermekem. Várnak téged.

- Mi lesz önnel nagymama? – vágtam közbe. 

- Ne aggódj, még találkozunk. Menj, menj – suttogta.

Fájdalmasan, sajgó fejjel ébredtem. Nehezen bírtam kinyitni a szemeimet, minden levegővétel fájt, továbbra is szédültem, megszólalni sem tudtam. A szobában világos volt, az ágy mellett egy kancsó állt, másik oldalamra fordulva Emilyt pillantottam meg, aki mélyen aludt, abban a ruhájában, amit a bálon viselt. Nem akartam felébreszteni, próbáltam csendben kimászni az ágyból, de összecsuklott a lábam és a földre estem. Emily rémültem ugrott mellém.

- Elizabeth, nem szabadna felkelned! Mit művelsz? – szidott le, majd felsegített és az ágyba fektetett. – Nagyon aggódtunk érted, mindenkit megijesztettél.

- Mégis miről beszélsz? – kérdeztem, miközben betakart.

- Nem is emlékszel? Lizy, oh, borzasztó dolog történt. Valaki mérget rakott a poharadba – tágra nyílt szemekkel néztem fel Emilyre, hiszen mit sem sejtettem arról, ami velem történt. Emily elnézést kérve kiszaladt a szobából és elküldetett egy cselédet a királyért, aki szinte rögtön a szobámban termett és örömmel szorította meg a kezeimet, miközben az ágyam szélére ült. Az ajtóban aztán megpillantottam Caroline-t, Oliviát és Benjamint is, akik aggódva figyeltek engem.

- Remélem jobban vagy? – bólintottam, de még mindig szédültem és fáradt is voltam. – Kiderült már mi volt Elizabeth italában? – nézett hátra a király.

- Igen, bürök volt a borban – válaszolta Caroline, mindenki legnagyobb megdöbbenésére.

- Biztosan nem annyit tettek bele, hogy halálos legyen.

- Nem ittam meg az egész bort – mondtam, majd aggódva a királyra tekintettem. – Ki tesz ilyet?

- Nyugodj meg Elizabeth, kiderítem mi történt. Ez nem lehetett véletlen, valaki szándékosan tette bele a mérget a pohárba. – Elkeseredve néztem Benjaminra, majd Emilyire, nem tudtam elhinni, hogy ilyen történt. A király miután megbizonyosodott róla, hogy jól vagyok, ki is vonult a szobámból, engem pedig a sírás kerülgetett, hiszen majdnem meghaltam. Aztán eszembe jutott az álmom, mintha a nagymama tudta volna, mi történik velem és azt is, hogy nem szabad ideje korán távoznom az élők sorából. Ezt az álmom Emilynek is elmeséltem. Ő teljesen meg van győződve arról, hogy ez az álom sem lehet véletlen, de nagyon megrémült mindenki az este.

- Elizabeth, tényleg azt hittem, nem éled túl. Elég rossz bőrben voltál, de Benjamin azonnal felhozott a szobádba.

- Várj! Benjamin itt volt? – érdeklődtem.

- Elég sokáig az éjszaka, de megnyugtattam, hogy veled leszek, így elment kideríteni mi is történt. Úgy örülök, hogy túlélted – ölelt meg. – Pihenned kell Elizabeth, szeretnéd, hogy magadra hagyjalak?

- Kérhetnék egy szívességet?

- Persze.

- Látni szeretném Benjamint. Megtennéd, hogy valahogy…

- Ne aggódj – mosolygott -, segítek.  – Megköszöntem Emilynek, reméltem, hogy tényleg sikerül valahogy elintéznie. Az üres, csendes szoba csak az álmom emlékét elevenítette fel újra és újra, képes lettem volna elhinni az egészet. Mintha a nagymama arra bíztatott volna, hogy folytassam, álljak fel és legyek bátor. Ez a tanácsa pedig folyton a fülemben csengett. Ella készségesen hozott be némi harapnivalót, bár nem igazán voltam éhes, betudva az éjszaka történt rossz eseménynek. Kérlelt, hogy azért egyek, de képtelen voltam. Délután halk kopogás hallatszott az ajtómon.  Emily lépett be rajta, majd gyorsan beterelte Benjamint. Nagyon megörültem neki, felkeltem az ágyból, de ő odaugorva megölelt, nehogy elessem. Emily eközben az ajtóban álldogált.

- Nem kellene felkelned – mondta még mindig a derekamat fogva, de én erősködtem és kértem, hogy ne aggódjon.  – Annyira aggódtam, mikor megláttam, hogy elájulsz.

- Jól vagyok, minden rendben. Köszönöm, hogy ismét megmentettél – mosolyogtam, mire ő is elnevette magát.

- Lassan már mindennapi lesz.

- Az biztos – szólt oda Emily, mire mindketten rá néztünk -, jó, jó nem szóltam.

- Köszönöm, hogy eljöttél – fontam át karjaimmal a nyakát és öleltem még jobban magamhoz.

- Ugyan, tudod, hogy érted bármit megtennék – hallottam, ahogy Emily a sarokban hüppögni kezdett.  – Sosem tudnám megbocsátani magamnak, ha történne veled valami.

- Tudom, én sem. Ezért is hálás vagyok. Ismét.

- Sajnos nem maradhatok sokáig, de örülök, hogy láttalak – csókolt meg. Testem azt suttogta, hogy sose engedjen el, folytatódjon ez a láz, de mégis hidegzuhanyként ért, mikor csókja véget ért. Miután elbúcsúzott, megköszönte Emily segítségét, aki büszkén feszített a szobámban.

- Elizabeth, már értem ezt – huppant az ágyamra barátnőm. – Ez a férfi imád téged – mondta csillogó szemekkel.

- Én is így gondolom, de még sosem mondta el amit érez.

- Biztos azt gondolja, hogy úgy is tudod. Nehéz a férfiak agyával gondolkodni vagy kitalálni min elmélkednek épp – s ezen mindketten jót derültünk.

- Igazad lehet Emily.

Másnap reggel hangos kopogás hallatszott az ajtón, s ahogy kimondtam, hogy szabad, Ella már benn is volt, jelezve, hogy a király látni szeretne. Azonnal felvettem egy ruhát, kissé megigazítottam a hajam, majd a dolgozó termébe rohantam, ahol már ott állt Caroline és Benjamin. Lassú léptekkel haladtam beljebb, s a szívem hevesebben vert mint valaha. A kezemet tördelve hajoltam meg a király előtt, aki az asztalánál támaszkodott. Óvatosan Benjaminra néztem, aki bátortalanul pillantott vissza rám.

- Elizabeth, fontos dologról kell beszélnünk – jelentette ki határozottan, én pedig továbbra is aggódtam.  – Sajnálom a néhány nappal ezelőtt történteket, ezért úgy döntöttem kis időre hazaküldelek Triesdorfba.

- Tessék? – döbbentem meg, szinte ujjongni tudtam volna.

- Miért engeded haza őt George? – harsant fel Caroline, de a király leintette.

- Ki kell derítenem mi történt, nem szeretném, ha további veszélynek lennél kitéve Elizabeth. Látogasd meg az édesanyádat.

- Nagyon hálás vagyok felség. Elmondhatatlanul.

- Azonban, nem akarom, hogy egyedül utazz, kijelölök melléd egy olyan embert, akiben bízom és meg tud védeni téged. Mr. Crawford. Már többször bizonyította rátermettségét, veled tart Triesdorfba – azt hittem, nem kapok levegőt, de Benjaminra pillantva láttam megdöbbenését. A király aztán hozzá lépett.

- Mr. Crawford! Elvárom, hogy vigyázzon Anglia jövendőbeli királynőjére. Óvja meg őt az úton!

- Úgy lesz felség. Bízhat bennem – válaszolta, s már majdnem épp elmosolyodott a király tovább folytatta.

- Délután indulsz Elizabeth, csomagolj, addig szólok a kocsisnak, hogy fogasson be egy hintót.

- Köszönöm felség. Hálás vagyok – mondtam boldogan, majd meghajolva kirohantam a szobából, hogy rögtön pakolni kezdjek. A búcsúzás aztán Emily és Olivia miatt lett nehéz. Udvarhölgyeim könnyes szemekkel álltak a hintó előtt, amikor kiléptem az ajtón, és a kocsis kivette a kezemből a csomagjaimat. Próbáltam ügyet sem vetni rájuk, köszönni nekik, mintha csak néhány órára távoznék, de ahogy megálltam előttük elöntött a szomorúság.

- Ugyan lányok, nem örökre megyek el – sírtam velük együtt.

- Nagyon fogsz hiányozni Lizy – ölelt át Emily.  – Kívánom, hogy csodás napjaid legyenek – suttogta aztán a fülembe.

- Rendben – ígértem meg, majd Oliviához léptem. – Vigyázz erre a lányra, sietek vissza.

- Ne nagyon – mosolygott, majd megöleltük egymást. Emily hangos sírását hallottam mellőlünk, majd Benjamin besegített a hintóba. Ahogy távolodtunk végig, láttam, a két lány integetését, majd egyre messzebb kerültünk a palotától.