Az örökös - X.fejezet

X. fejezet

A reggeli csípős hidegben az egész palota búcsúzkodott. A teraszon állva feszülten figyeltük, ahogy a katonák elhagyják a palotát, majd Londont, hogy élükön a királlyal szembe menjenek a spanyol hadsereggel.
 Már korán elbúcsúztunk a királytól, aki elszántan készült a csatára, meghatottságnak helyt nem adva csak arra kért bennünket, hogy óvakodjunk és bízzunk mindent Benjaminra, mivel őt nevezte ki a palota védőjének, míg ő és hű tábornoka távol van. Benjamint büszkeség töltötte el, ezáltal megígérte a királynak, hogy vigyázni fog ránk. Természetesen én is örültem, hogy ő továbbra is a kastélyban marad, de az erkélyen állva édesapámért is aggódtam. Nem oly rég még beteg volt, most meg csatába megy Spanyolországgal szemben. Emily és Olivia nyugtattak, amikor látva a távolodó sereget könny gördült le a szememből. Félelmem pedig az idő múlásával sem tűnt el.

A palota kissé komor lett, persze Caroline nem változott semmit, továbbra is fenn hordta az orrát. Biztos voltam benne, hogy amíg apám távol van, kitalál számomra valamit és nem telik majd el úgy nap, hogy ne sértsen majd meg. Próbáltam felkészült lenni, ne érjen váratlanul a támadása, de ő nagyon is kifürkészhetetlen volt. Az udvarban azt pletykálták, hogy már lány korában is leleményes volt, kérőit  mindig magába bolondította, de szüleit is sikerült többször átvernie. Azt is hallottam, hogy szeretői  voltak, de Olivia szerint ez hazugság, a királyné mindig hűséges volt az apámhoz. Amíg a király távol volt az udvarhölgyeim rávettek, hogy sétáljunk a Temze partján. Mióta a kastélyban vagyok erre lehetőségem sem volt, de örömmel tartottam velük, hiszen annyira gyönyörű volt a város, a folyó. Emilyvel és Oliviával eltöltött idő pedig bebizonyította, mennyire is jó barátok lettünk az elmúlt időben. Boldog voltam, úgy éreztem egyre inkább kezdek beilleszkedni a palota életébe, de továbbra is meghasadt a szívem a családom miatt, akiket nem láthatok. Az ő hiányuk volt a legkínzóbb számomra, hiszen annyi mindent köszönhetek nekik, hiányzik a közeg, ahol felnőttem. Elkeseredettségem Emily is észrevette, de Ben is gyakran látta szomorúságom. Nehezen tudtam leplezni.

Beköszöntött a tél. Hideg, záporos, havas idő váltotta fel az egyébként olykor napsütéses őszt. A tél még jobban rányomta a bélyegét a hangulatomra, miközben mindenki feszült volt a déli partoknál folyó harcok miatt. Apám amint tudott mindig levelet küldött, megnyugtatásul a palota lakóinak és nekünk. Benjamin szerint nagy esélyünk van a győzelemre, bízott abban, hogy a spanyolok meghátrálnak, én pedig reménykedve, minden este fohászkodtam, hogy a király épségben hazatérjen. Mindenki hasonló érzésekkel élt a palotában, de Emily igyekezett mindig jobb kedvre deríteni. Szerencsére meglepett egy könyvvel, amit esténként lapozgattam. Mindig is nagyon kedveltem a könyveket, a nagymamám arra tanított, hogy olvassak sokat, még hasznát veszem később. Akkor nem értettem, de belátom igaza volt. A könyvek lefoglaltak kissé, de vágytam minden percben Benjamin érintésére, csókjaira, sajnos minden idejét lefoglalta a palota védelme, az őrök irányítása. Meg kellett értenem, hogy a király őt bízta meg a feladattal, de tudva, hogy nem ölelhetem meg kedvemre általában elszomorított. Ahogy volt egy kis ideje igyekezett meglátogatni. Az egyik éjjel épp az ágyamban pihentem, amikor nyílni kezdett, az ajtó. Pár gyertya pislákolt már csak és egy kicsit meg is ijedtem, de aztán Benjamin lépett be rajta. Azonnal kiugrottam az ágyból a fehér, hosszú hálóingemben és a nyakába ugrottam.  Benjamin a homlokomra nyomott egy csókot aztán a szófára ült. Fáradtnak és meggyötörtnek látszott, de mégis szívesen ölelt magához, miközben a kandallóban ropogott a tűz.

- Nagyon örülök, hogy látlak – vallottam be, mialatt a kezét fogtam, de ő továbbra a kandallót nézte.   – Hiányoztál.

- Te is Elizabeth – s ahogy rám nézett elmosolyodott. – Rengeteg a teendő mióta a király távol van, de örülök, hogy engem bízott meg.

- Minden jól alakul, látod? – mire ő bólintott.

- Ne haragudj, meg sem kérdeztem hogy vagy?

- Jól, néhány napja a Temzénél sétáltam Emilyvel és Oliviával. Nagyon szép volt, gyönyörű ez a város.

- Remélem, ezt nem ismétled meg – megráncoltam a szemöldökömet, jelezve, hogy nem értek egyet vele.  – Veszélyes elhagynod a palotát, főleg úgy, hogy senki nem tart veled – folytatta.

- Kérlek, ne aggódj már annyira – mondtam, miközben arcát simogattam, de ő megfogva a kezem inkább megcsókolt, lágyan, szenvedélyesen.

- Lizy – suttogta, miközben akkorát dobbant a szívem, hogy ezt biztosan ő is hallotta. – Nem tudnám elviselni, ha történne veled valami – meglepetten néztem fel rá.

- Túlságosan aggódsz értem – mosolyodtam el, de láttam rajta, hogy teljesen komolyan gondolja.

- Mert nagyon fontos vagy nekem és szükségét érzem, hogy megóvjalak.

- Ben – néztem mélyen a szemeibe, miközben lassan újra közelebb hajolt és megölelt. Jól esett a karjaiban lenni, hiszen annyira hiányzott már. Megcsókolt újra és újra, majd a szófán hátradöntött és szerelmes pillantásokat vetettünk egymásra. Kezei átfonták a testem, mialatt éreztem, hogy többet és többet akarok. Benjamin is hevesebb volt, miközben a hálóingem húzta feljebb a lábamon. Beleremegtem, majd mélyen a szemeimbe nézett. Tudtam, ez nem lehet más, biztosan ő is ugyanazt érzi, amit én, mégis olyan nehezen találta meg azt a szót, amelyre én annyira vártam. Aztán elengedett, én pedig elkeseredve pillantottam rá.

- Valami baj van?

- Elizabeth. Mennem kell, nem maradhatok, pedig hidd el, nagyon jó veled.

- Akkor töltsd velem az éjszakát.

- Várnak rám az őrök, ha valami történne én biztosítom és védem a palotát. Sajnos nem maradhatok.

- Hiszen alig pihensz – vágtam rá, de ő már az ajtó felé tartott. - Kérlek. Maradj!  - könyörögtem, de hajthatatlan volt. Búcsúzóul visszalépett és csókot nyomott a homlokomra.

- Ha ennek vége Lizy, a tiéd vagyok – suttogta a fülembe majd távozott. Nagyon boldog voltam, hogy láthattam, de bíztam abban, hogy végezetül úgyis egymáséi lehetünk, mindenki ellenére is. Gondolataimban merengve az éjszaka nehezen tudtam álomba merülni, de amikor ez sikerült baljós események sora villant fel szemeim előtt. A szél és a durva időjárás ellenére a spanyol sereg elérte Anglia partjait. Úgy tűnt az angol had erősebb, mégis felül kerekedtek a hadseregen. A király is csatába szállt ellenük, de egy kard végzett vele. Rémülten, könnyes szemmel ébredtem fel, ekkor szembesültem azzal, hogy már hajnalodik. Kevés fény szűrődött be a függönyön, de én lassan az ablakhoz mentem, hogy kinézzek. Csend honolt. Néhány katona álldogált a bejárat előtt, miközben a messzeségbe néztem és aggodalom fogott el, bíztam abban, hogy apámmal nem történt semmi. Miután a cselédlányok segítettek a ruhám felvételében megsúgták, hogy levél érkezett a déli partokról. Végig rohantam a folyosón át a tróntermen majd az étkezőben álltam meg, ahol a királyné és néhány hölgy álldogált. Caroline megtört volt, levelet a kezében szorongatta, melyen a király pecsétje volt. Közelebb léptem, tudni akartam, hogy miért gyűltek össze, de egyikük sem akart semmit mondani. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik, követeltem, hogy azonnal mondják el mi áll a levélben.

- Gyermekem, most jobb, ha távozol. Néhány dolgot most meg kell beszélnie a királynénak a tanácsnokokkal – tolt kifele az egyik udvarhölgye. Megtorpantam.

- Tudni akarom mi történt! – szóltam hangosabban. – Nem vagyok kislány, hogy nekem ne lehetne elmondani mi folyik itt – csattantam fel, majd kikerülve a hölgyet Caroline felé vettem az irányt.

- Azonnal mondja meg mi történt? A királlyal történt valami? – hebegtem. Caroline szomorú szemekkel nézett rám, majd óvatosan átnyújtotta a levelet, amit én azonnal olvasni is kezdtem. Gyönyörű, úri írás volt, melynek alján egyből a király aláírását véltem felfedezni. Ez nemiképp megnyugtatott. Ám azonban, mikor jobban beleolvastam kiderült, hogy a király megsebesült, de túlélte, az angol sereg pedig egyre jobban felülkerekedik a spanyol hadseregen. A király a parttól nem messze van elszállásolva ott ápolják őt. Aggódva tekintettem Caroline könnyes szemeibe, azután a levelet az asztalra csapva kirohantam a teremből. A festmények tömkelegén vezetett utam, mikor kivágva a palota fő ajtaját a kertben találtam magam.  A fejem fogtam, majd fel alá járkáltam a hidegben. Dühös voltam, hiszen tudtam, nem lehetett volna elengedni a királyt egy ilyesfajta háborúba a betegsége után, a másik ami azonnal eszembe jutott: az álmom. Hogy lehet az, hogy látok előre eseményeket? Most már sokadszorra. Mi történik velem?

Érthetetlenül járkáltam fel alá a kertben, szinte önkívületi állapotban, hiszen a véres fal és a királyról szóló álmom, mind – mind jelzés értékűek voltak. Valóra vált mind.

 - Lizy! – fogta meg karom lágyan Emily.  – Mi történt veled? Miért vagy ilyen ideges?

- A, a – hebegtem  -, megsebesült. A király megsebesült.

- Te jó ég! – döbbent meg Emily.  – Rendbe jön ugye?

- Remélhetőleg – vágtam rá  – ,Emily, el kell mondanom valamit.

- Olyan rémült az arcod Lizy. Mi van veled? – Emilyt aztán az egyik istálló felé húztam, majd alaposan körbe néztem, nehogy hallja a beszélgetésünket valaki. Tudtam, ő az egyetlen aki megértheti gondom és nem bolondnak.

- Megijesztesz.

- Emily – szóltam magabiztosan -, amit most mondok, meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek. Soha – Emily bólintott, de nem értette miért kérem ezt tőle.  – Nem is tudom, hol kezdjem. Nos, vannak olyan események, amiket előre látok vagy megérzek. A spanyolok támadását ellenem, a követ halála vagy most az apám sebesülése. Az éjjel álmodtam. Egy kard végzett az apámmal, most pedig megtudtam, hogy megsebesült.

- Ugyan Elizabeth, ez még nem jelent semmit, hiszen mindannyian aggódunk – hitetlenkedett.

- Akkor mivel magyarázod a vérrel áztatott falat, majd mikor újra oda néztem már nem volt ott.

- Nem tudom. Viszont ez, akkor – motyogta -, boszorkányság. Elizabeth. – Néhány pillanatig szótlanul néztük egymást, mert amit Emily mondott eléggé megdöbbentett bennünket. Ezen még sosem gondolkodtam, mégis az utóbbi időben egyre gyakrabban fordul elő velem ez, ami már megrémiszt, főleg amiatt, hogy szinte egytől egyig igaz volt. Emilyt megeskettem arról, hogy nem szól senkinek, hiszen még magam sem tudtam, mi történik velem. A lány boldogan beleegyezett, bár őt is nyomasztotta a helyzet, de tudtam, ő az, aki sosem mondaná el senkinek. A nap hátralévő részében csak azon imádkoztam, hogy a király épségben hazaérjen a hadjáratból. Caroline is inkább visszavonult a szobájába, kérte, hogy senki se zavarja, az egész palota komorrá változott. 

Este, miután az összes festményt szinte egyenként megnéztem, ballagtam vissza a szobámba. Benjamin a folyosón beszélgetett az őrökkel, de amikor meglátta bánatos arcomat otthagyva a katonákat inkább felém igyekezett, hogy átöleljen. Most először nem érdekelt az, hogy ki lát meg bennünket, Ben óvó ölelése némiképp megnyugtatott.

- Nagyon aggódom az apám miatt – suttogtam, miközben a szobámba mentünk.  – Remélem, hogy rendbe jön.

- Hidd el Elizabeth, erős férfi a király, nem lesz semmi baj.

- Tudom, hogy nem vett részt az életemben tizenhét évig, mégis az apám. Nem kellett volna ilyen halálos betegség után harcba mennie.

- A királyok már csak ilyenek, elvégre téged véd, hiszen majdnem megöltek.

- Tudom, mégis azt kívánom, hogy épségben hazaérjen.

- Úgy lesz – ölelt át.

- Olyan jó vagy hozzám, mindig itt vagy velem. Nem tudom ezt neked soha meghálálni.

- Már megtetted – húzta mosolyra a száját, mire én is elmosolyodtam. Egész éjszaka beszélgettünk. Elmeséltem neki milyen az élet Triesdorfban, milyen volt a nagyapával lovagolni a mezőn, amikor nem foglalkoztunk az idővel és azt is, elmondtam, mennyi mindenre megtanított a nagymama. Benjamin érdeklődve hallgatta a történeteimet, ő is elárult néhány eseményt a gyerekkorából.  Megtudtam, hogy nagyon jó kapcsolata volt az édesanyjával, aki sajnos korán meghalt. Az édesapja pedig nem igazán foglalkozott vele, emiatt is állt be katonának, szerencséjére a király testőrsége pont jó lehetőség volt a számára. Az ágyamon feküdve nyomott el bennünket az álom.

Az oldalról mindennemű másolás - lopás! ha szükséged van bármire kérlek írj nekem emailben!