Az örökös - IX. fejezet

IX. fejezet 

Halovány fény szűrődött be a szobám ablakán, ahogy ébredeztem. A szememet megdörzsölve fordultam meg, miközben megláttam a mellettem mélyen alvó férfit. Hirtelen döbbenten néztem rá, majd magamra, amikor feltűnt, hogy a takaró alatt ruhátlan vagyok. Legszívesebben hangosan felnevettem volna, de inkább Ben felé fordultam és figyeltem ahogy alszik: nyugodtan, olyan meghatóan, hogy megsimogattam volna az arcát, de nem akartam felkelteni. Az együtt töltött éjszaka maga volt a mennyország. Ben annyira gyengéd, kedves és biztonságot nyújtó volt, hogy gondolkodás nélkül megadtam magam, hiszen biztos voltam abban, hogy ugyanazt érezzük egymás iránt  kezdettől fogva. Ezt a pillanatot meg akartam állítani, hogy örökké az ő arcát nézhessem. A számat mosolyra húztam és bámultam tovább. Nem sokkal később ő is ébredezni kezdett, majd kék szemei egyből megakadtak rajtam.

- Jó reggelt! – köszöntöttem, majd kinyújtózva ő is ugyanezt kívánta nekem.

- Hogy aludtál?

- Sokkal jobban, mint korábban – mosolyogtam.

- Ennek örülök – nézett körbe – azt hiszem, valahogy ki kell jutnom a szobádból.

- Miért? Még csak most ébredtünk – kérleltem, mialatt közelebb bújtam hozzá.

- Elizabeth, nekem kötelességem van. Elképzelésem sincs, hogy mit gondolhatnak, hol vagyok.

- Na,  még egy kicsit – nehezen, de beleegyezett, majd megcsókoltam és fejemet a mellkasára tettem. Ő a karomat és a hajamat simogatta és pár pillanatig csendben feküdtünk egymás mellett.

- Mi lesz most velünk Ben? – érdeklődtem, de ő hallgatott. – Azért ezt az éjszakát nehezen tudnánk letagadni – néztem fel rá.

- Majd csak kitalálunk valamit. Sajnálom, ahogy viselkedtem veled, de engem letartóztatnak, ha ez kiderül. Féltem, féltettelek téged.

- Ha már én vagyok a király lánya, meggyőzhetném. Nem engedem, hogy bántsanak – majd megcsókoltam.

- Elizabeth, nekem kellene megvédeni téged, nem pedig fordítva.

- Lehetne egyszer, hogy ez másképp alakuljon? – nevettünk, majd átölelt. Sosem voltam még ilyen boldog és felszabadult, ez a szoba volt az a hely ahol tudtam, elbújhatunk az udvar elől, és csak kettőnkkel foglalkozunk. A csókjai nyugtatólag hatottak rám, az érintése maga volt az öröm és a menny. A szívem hevesen dobogott akárhányszor rám nézett vagy hozzám ért. Arra vágytam, hogy ezen a kis helyen legyünk örökre. Kopogtak. De még szólni sem tudtam, már Emily belépett a szobámba. Ben magára rántotta a takarót, én pedig ijedten néztem a lányra, aki aggódva állt az ajtóban.

- Lizy a király összehívja az udvar lakóit, azonnal jönnöd kell a nagyterembe.

- Rendben, azonnal indulok. – válaszoltam hebegve, ő kérdőn és furcsán bámult rám, majd becsukta az ajtót. Ben előbújt a takaró alól, de azonnal a ruháiért indult.

- Mondtam Elizabeth, hogy keresni fognak. Mennünk kell! – jelentette ki, miközben a nadrágját rángatta magára.

- Ne aggódj. Túl sokat aggódsz. Lefizetem az őröket, hogy hallgassanak.

- Most már ilyet is tudsz? Azt hittem ezt elítéled.

- Hozzá kell szoknom az udvarhoz – nevettem. Ben egy csókot nyomott a homlokomra, majd elrohant, ezután én is felöltöztem és kértem az őröket a diszkrécióra. Rohanva igyekeztem a nagyterembe, ahol már szinte az egész udvar összegyűlt. Ben mellett elhaladva lopva egymásra néztünk, de udvarhölgyeim mellé lépve érdeklődtem arról, miért kellett ilyen sietősen összegyűlni.

- Spanyolországról van szó – súgta a fülembe Emily - , a király őrjöng.

- Nem akartam, hogy ez legyen.

- Ez nem a te hibád, hiszen meg akartak ölni- válaszolta - , apropó mi történt veled reggel?

- Hogy érted? – kérdeztem zavartan.

- A férfiruhák? Van szemem – éreztem, ahogy az arcom vörössé válik, majd Emilyre pillantva szótlanul álltam, de ő gúnyosan mosolygott.

- Nem értem miről beszélsz – figyeltem újra a királyra, aki épp a trónja felé tartott.

- Elizabeth mit tettél? – suttogta erélyesen és nyomatékosan. Megfogva Emily kezét az egyik oszlophoz húztam.

- Bízhatok benned? – kérdeztem, miközben körbenéztem, hogy nem hallja más azt, amit mondok. Emily határozottan bólogatott.

 - Nos – néztem újra körbe - , tegnap éjjel én és…

- Benjamin? – nézett rám, szemöldökét felhúzva. Emily komoly tekintete komoly volt, de észre vette rajtam, hogy eltalálta a nevet. Sokáig nem találtam a szavakat.

- Az történt, hogy együtt töltöttük az éjszakát.

- Mi? – kiáltott fel, de én azonnal csitítottam, ő pedig elnézést kérve tovább folytatta suttogva. Bár meglepődve nem igazán volt, mégis döbbenten állt velem szemben.

- Csak úgy megtörtént. Az este számon akartam kérni, hiszen mostanában annyiszor megbántott. Aztán alakultak a dolgok.

 - Lizy, annyira tudtam. De tudod mit jelent ez rád nézve? Senki sem tudhatja meg, óriási botrány lenne belőle. Benjamint eltanácsolnák, te pedig..

 - Ugye bízhatok benned Emily? Kérlek, tudom, hogy őrültség, de én szeretem őt és érzem, hogy ő is ugyanígy érez. Nem tudom ezt megváltoztatni.

 - Értelek, de nem akarom, hogy bajba kerülj. Óvatosnak kell lenned.

 - Tudom – de ahogy folytattam volna, a király köszöntötte az udvar lakóit. Mindenki feszülten figyelt, amikor a király bejelentette, hogy rossz híreket kapott, a spanyol flotta Anglia felé tart és gyanítja, hogy áruló van a palotában, hiszen a spanyol katona még nem érhetett vissza Spanyolországba. Felharsantak, néhányan pedig összesúgtak egymás között. A király dühösen ült a trónjába, amikor kihirdette, hogy várni fogja Anglia partjainál a spanyolokat, a saját hazánkban akarja legyőzni őket. Aggódva Benjaminra pillantottam, akin szintén ugyanez látszódott. A király elszánt volt és azonnal toborozni akarta a katonákat, majd határozottan Benjaminhoz lépett, kérte, hogy védje a palotát, ha bármi történne. Miután ezt elmondta, a tanácsnokainak intett, akikkel elvonultak megbeszélni a haditervet. Mindenki nyugtalankodva nézett utánuk, köztük én is, mégiscsak fenyegetve vagyunk, mert eljutott a spanyol király fülébe, hogy Don Alvaro meghalt. Bosszankodtam, hiszen engem akartak megölni, a spanyol király pedig tudhatja, hogy terve nem vált be, de emiatt is Anglia van bajban.

  A király majd megoldja, ő a király! Bíztattam magam, remélve, hogy tényleg így lesz. A folyosón aztán az egyik ablaknál Ben kapta el a karom és húzott magához, majd óvatosan egy csókot lopott. Meglepődve néztem fel rá, de arca a boldogság helyett mást tükrözött.

- Valami baj van? – érdeklődtem, ahogy tovább fürkésztem arcát, de ő zavartan nézett körbe.

- Rosszat sejtek, amiatt, hogy Spanyolország Anglia felé közeledik – suttogta.

- Minden rendben lesz, az apám megtesz mindent, hogy megóvja az országot – Ben hallgatott. arcát magam felé fordítottam, megsimogatva próbáltam megnyugtatni.

- Érted aggódom Elizabeth. Ha a partoknál elesik Anglia, Londont veszik célba, ezzel együtt pedig téged. Kitartok, ameddig kell, hogy megóvjalak.

- Ssssss – csitítottam -, erre ne is gondolj. Bízom az apámban és a hadseregben, nem fog erre sor kerülni.

- Mikor lettél ilyen magabiztos? – mosolygott.  – Nem láttalak még ilyen elszántnak, azt hiszem, kezdesz hozzászokni az itteni élethez.

- Látod, sokat tanultam – kacsintottam, de Bent szólították, emiatt el kellett köszönnünk egymástól. Kezét az enyémhez érintette, ami nagyon jó érzés volt, nehezen tudtam elfogadni, hogy nem lehetek tovább a társaságában. Benjamin fontos feladatot lát el, ezt pedig nem felejthetem, az pedig még fontosabb, hogy a király ennyire bízik benne. Amint visszatértem a szobámba Emily ült az ágyamon. Szigorú tekintete megrémisztett, nem igazán láttam még így. Kezeimet összekulcsolva álltam meg vele szemben.

 - Lizy, annyit gondolkodtam – kérdőn néztem rá, majd folytatta -, erről a kapcsolatról. A vesztedbe rohansz. Ha erről a király tudomást szerez, megbünteti Benjamint is. Ő rangon aluli, a király sosem fog beleegyezni abba, hogy ezt a kapcsolatot hitelesítsék.

- Kérlek Emily, tudom, hogy mibe keveredtem, de még sosem éreztem így senki iránt. Valamit majd kitalálok, hogy ha ez kiderül, de egyelőre senki sem tudhatja. Így is sokan belekeveredhetnek ebbe. Például te.

- Én nem szólok senkinek egy szót sem.  Csak kérlek légy óvatos. A palotában mindig mindent tudnak. A királyné alattvalói valóságos hiénák, ha ők rájönnek és ezt elárulják, Caroline-nek lesz ütőkártyája ellened. Nem fél kihasználni – mélyet sóhajtottam, majd megfogtam barátnőm kezét, teljesen igaza volt abban, amit mondott, mégsem tudtam véget vetni ennek a kapcsolatnak. Biztosítottam Emilyt, hogy óvatos leszek és senki nem fog tudomást szerezni a Bennel kialakult viszonyomról. Megölelve tudtam, hogy Emily igaz barátom, a magányos óráim után végre vannak olyanok ebben a palotában, akikre számíthatok. A barátsága erőt adott, ahhoz, hogy tovább tudjak élni Londonban, mégis az édesanyám és a nagyapám hiánya elviselhetetlen volt. Mardosott belülről, hogy nem lehetetek velük nap, mint nap, hogy nem ölelhetem őket vagy, hogy ők nem tudnak engem támogatni a bajban. Volt bennem egy reménysugár, hogy elhagyhatom ezt a helyet és újra Triesdorfban élhetnék, de erről az apám, a király hallani sem akar, pedig időközben álmodoztam arról is, hogy egy jó apa-lánya kapcsolat lesz közöttünk. Mióta a kastélyban élek leginkább a tanácsteremben van és folytonos politikáról, és hadakozásról szólnak a napjai. Nem is tudom mire számítottam, ő a király. Vannak a lányánál fontosabb dolgai. A tanácsterem előtt elhaladva apám éktelen hangját hallottam, mialatt üvöltözik. Az ajtó résnyire volt nyitva, s én füleltem, amiről beszél.

- Azzal, hogy a spanyolok szervezkednek, ellenünk még nem oldódik meg a Habsburg vita. Erre pedig végképp nem tudok figyelni – kiabálta, mialatt tanácsnokai csendben álltak előtte.

- Felség, akkor mi a parancsa? – érdeklődött egyikük, de hosszas csend lett.

- Küldjünk katonákat a déli partokhoz. Mindenkit, akit tudunk. Nem juthatnak be az országba, meg kell állítanunk őket. Ha jók az esélyeink, nem számolnak az időjárással. Megállíthatja őket – könyökölt az asztalán, meggyötörtnek tűnt és fáradtnak. Ahogy ott álltam észrevett, mert engem szólított és kérte, hogy menjek be. A teremben többen meghajoltak, amikor beléptem a király pedig jelezte, hogy elege volt, menjenek ki. Arcán az elmúlt órák gondolatai látszottak, fáradt volt és kimerült.

- Gyere csak beljebb Elizabeth – álldogáltam az ajtóban. Bátortalanul léptem a király asztalához, aki épp megfogva a poharát kortyolt egyet a borból.

- Tudod – kortyolt újra -, nehéz helyzetben vagyok most. Itt vannak a spanyolok országunk kapuinál, közben pedig támogatnom kellene a Habsburg birodalmat. Tanácstalan vagyok. Nem tudom mitévő legyek.

- Felség, hiszen ön Anglia első embere, aki annyi mindent megoldott már. Ezt is megfogja – rám szegezte tekintetét, mosolyra húzta a száját.

 - Hogy lettél ilyen bölcs? Idő sem volt még arra, hogy jobban megismerjelek. Belecsöppentél egy háborúba. 

- Ugyan – nyugtattam, de ő újra a pohárért nyúlt - , gondolom a királyok legtöbbször ilyen helyzetben vannak – elnevette magát.

- Nagyon hasonlítasz édesanyádra, szerettem őt. Annyira jóságos volt mindig – hallgatott, de azonnal ivott is egyet, majd igyekezett felállni az asztaltól.

- Szerintem mára elég lesz felség – segítettem fel.

- Tudod Elizabeth, hogy a második neved honnan kaptad? – megráztam a fejem, ő pedig folytatta. - Az édesanyámat hívták Sophiának, szerettem volna, ha te is viseled a nevét.  – nézett mélyen a szemeimbe. Kivezettem a teremből, de az ajtónál Caroline állt velünk szemben és kérdőre vonta férjét.

  - Nem hinném, hogy így kellene látnia az udvarnak a királyukat – csattant fel.  – Erőt és kitartást kellene sugallnia, nem pedig lerészegedni.

- Caroline, elég! – kiáltott feleségére, majd megköszönve nekem elsétált. Caroline dühösen fordult felém, amit már megszokhattam volna, megint engem okolt apám állapota miatt.

- Mivel dühítetted fel, hogy így néz ki?

- Szerintem van elég baja. Ő kérte, hogy csatlakozzam hozzá.

- Amióta itt vagy csak a bajt hozod a fejünkre – dühöngött.

- Azt hiszem inkább segíteni kellene a királynak, nem pedig engem hibáztatni. Bár, tudom királyné, hogy az elkövetkezendő időben is mindennek én leszek az oka, de talán az apámnak nagyobb szüksége van most a támogatásra – távoztam. Jobbnak láttam, ha magában forrong, nem volt hangulatom bizonygatni semmit, de tudtam ő úgyis engem, hibáztat. A király eléggé magába volt roskadva ahhoz, hogy most Caroline kioktatását is hallgassa. Néha képtelen voltam megérteni, hogy a királyné miért gyűlöl ennyire, miközben bárki láthatja, hogy mennyire nehéz helyzetben van az ország.  A szobám felé tartva Benjamint pillantottam meg, akinek látványa örömmel töltött el és az, hogy megbizonyosodtam arról, ő is hasonlóképp érez irántam. Annyira rég vágytam már erre az érzésre, a beteljesülésre, amelyet csak egy Benhez hasonló férfi adhat, mialatt megérinti a lelkem az őszinteségével, támogatásával, védelmezésével.  Tekintetéből azt vágyat láttam, amit én is éreztem. Szerettem volna megölelni úgy, hogy senki sem súg össze a hátunk mögött, senki nem rohan a királyhoz azzal, hogy mit tettem. Bennel egymásra mosolyogtunk, majd jeleztem neki, hogy ha tud, jöjjön utánam. Az ajtómat nem csuktam be, reméltem, hogy el tud szabadulni és megölelhetem őt. Néhány perccel később követett, majd szorosan magához húzott, miután becsukta az ajtót a háta mögött. Érdeklődtem tőle, hogy látta e valaki, de csókjaival megnyugtatott, hogy minden rendben. Haját simogatva kezem izmos hátán haladt végig, miközben arcomat fogva csókolt végig egészen a nyakamig.

- Hiányoztál – suttogta a fülembe, amelybe egész testem beleremegett.

- Alig vártam, hogy kettesben legyünk. Ez az a hely, ahol elbújhatunk, nem zavar senki – Ben mosolyogott, engem pedig büszkeség töltött el minden perc, amikor felnézhettem rá. Együtt aztán a szófára ültünk, ahol végig a kezét szorítottam, remélve, hogy ez sosem ér véget.

- Nézd Elizabeth, nem ígérhetem, hogy nem kell a királlyal tartanom a déli partokhoz.

- Ezt meg hogy érted?  Megrémisztesz.

- Ha a spanyolok elérik a partokat minden erőre szükség lesz. Az apád azt is mondhatja, hogy tartsak vele – a szívem egyszeriben hevesebben kezdett el verni.

- Nem, az nem lehet. Hiszen te a kastélyt fogod védeni, ha esetleg tovább nyomulnának előre az országban.

- Lehet, de az is, hogy mennem kell – ráztam a fejem, de ő lágyan megérintette az arcom, kék szemeivel mélyen az enyémbe nézett, amely azt sugallta, ne aggódjak.

- Nem akarom, hogy magamra hagyj.

- Sosem foglak - válaszolta, majd végig simította kezét barna hajamon.  – De meg kell ígérned, hogy vigyázol magadra és, ha bármi történik, menekülni fogsz – továbbra is ellenkeztem. – Ígérd meg kérlek! – erősködött. Nehezen, de beleegyeztem kérésébe, miközben próbáltam a rossz gondolatokat elhessegetni. Őt nézve annyira erősnek láttam, elhinném, hogy mindenkit képes legyőzni, de a tudat, hogy bármikor elveszíthetem, szomorúan érintett. A szobám falai között öleltük egymást, ameddig csak tudtuk, de később el kellett mennie. Annyira rettenetes érzés volt ez a bujkálás, figyelni, nehogy meglássa valaki, ahogy távozik. Tudom, hogy rengeteg akadályt kell még leküzdenem, de az a legfontosabb számomra, hogy Benjaminnal együtt.