.png)
Napok óta az évfordulós megemlékezést szervezzük
Pearl-el. Az összes meghívott ülésrendje és az egész rendezvény levezetése sok
feladattal jár, pláne, hogy szerettem volna statisztikát is felolvasni a
jelenlevőknek. A nagyapám a semmiből építette fel a vállalatot és lett híres az
államokban. Mint harmadik vezetője szeretném, ha büszke lenne rám és tudná, jó
kezekben van a cég, amit örökségemül hagyott. Több fotót és iratot kerestem a
kezdetekből, amit jó volt olvasni és szinte újra élni a régmúltat. Pearl
kedvesen keresgélt az archívumban, ezeket együtt megvitattuk és úgy került bele
a programba. Terveztem egy kis kiállítást is, amit majd megnézhetnek a
vendégek: képek, dokumentumok és az első megbízások.
- Victoria, megérkezett a riporter – szólt be Pearl.
- Köszönöm, kérlek engedd be! – jeleztem, mire a fiatal, csinos hölgy felé
nyújtottam a kezem.
- Julie Lawson, örülök, hogy beleegyezett az interjúba.
- Ugyan, hiszen ez nekem is fontos – miközben büszkén ültem a székbe, hogy a
tervem megvalósíthatom és tönkre tehetem a McRay családot. Az első kérdések
természetesen a családomról, a vállalatról szóltak, a nagyapámról és a
megemlékezésről. Azonban egy kis plusz pénz fejében Miss Lawson érdeklődött a
Dylannel közös munkámról is.
- A McRay család valószínűleg mindent meg akart tudni a cégemről, ezért Dylan
volt az, aki elhitette velem, hogy segít, miközben kémkedett. Persze Leona
nagynéném is tudna erről beszélni, mert Charles McRay és közte nagyon jó a
kapcsolat – válaszoltam, büszkén feszítve a székemben. – Leírta kiasszony? –
érdeklődtem, mire ő bólintott.
- Az interjú holnap fog megjelenni, ahogy kérte.
- Nagyon köszönöm az együttműködést – mosolyogtam rá elégedetten, tudva, hogy
most tettem keresztbe azoknak az embereknek, akik ártottak nekem. Megkezdtem
Dylan elleni hadjáratomat. Miután az újságíró elhagyta az irodám, Pearl lépett
be egy mappát tartva a kezében és hosszasan figyelt.
- Valami baj van Pearl?
- Victoria, nem akarok beleszólni, de lehet, hogy ezzel háborút robbantasz ki…
- tekintete pedig egyszeriben volt aggódó és rémült.
- Ne izgulj. Kézben tartom az ügyet. Az Anderson vállalat megvédi magát és
eltapossa azokat, akik keresztbe akarnak tenni. Folytassuk a munkát, a
nyakunkon van a rendezvény időpontja – közöltem, mire Pearl ismét mellém ült,
hogy elkészítsük a megemlékezés videóját. A vacsorát is végül a titkárnőm
rendelte meg. Boldoggá tett, hogy a hétvégén újra megmutathatom, igyekszem
tovább vinni azt, amit a nagyapám felépített.
Korán reggel keltem, hogy minél előbb beérhessek az irodába, elintézzem az
utolsó lépéseket és ellenőrizhessem a megbízásokat. Pearl szerint helyszínre is
ki kellene mennem, de úgy döntöttem, hogy a rendezvény után fogom ezt megtenni.
Ahogy az irodába értem Pearl a tegnap készült interjúval fogadott, hogy
megjelent a cikk az orlandoi hírlapban és a hivatalos weboldal is lehozta. Miss Lawson
mindent úgy írt meg, ahogy én azt kértem, ezért repesve olvastam a válaszaimat,
tudva, hogy most ébresztettem fel az alvó oroszlánt.
- Victoria, ez már több a soknál! – rontott be az irodába Dylan. Arca a dühtől vörös
volt.
- Miss Anderson – közöltem, mire folytattam a papírok aláírását. Dylan az
asztalra csapott, hogy szembe nézzen velem.
- Mi ez az interjú?
- Az igazság – válaszoltam, mire kikapta a kezemből a tollat.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen aljas vagy. Tönkre akarod tenni a családom?
Ezzel a cikkel minden, amit felépítettünk elveszhet.
- Oh, nagyon sajnálom. Erre akkor kellett volna gondolnod, amikor kitaláltátok
a nagynénémmel, hogy átvertek és elveszitek a cégem – Dylan arca semmit sem
változott, ugyanolyan komor és mérges volt, mint amikor belépett az üvegajtón.
- Azt hittem ezt a dolgot meg tudjuk oldani, felnőttként, mert volt közünk
egymáshoz, de úgy látom…
- Mi? Majd együtt fogunk borozni? Majd hagyni fogom, hogy átgázoljatok rajtam
és megalázzatok? Nem. Nem ismersz engem még Dylan.
- Harcolni akarsz? Legyen. Nem fogjuk magunkat hagyni.
- Ne vádaskodj Dylan. Ezt a harcot ti kezdtétek. Azt hiszed, majd eltűröm, amit
műveltek? Most pedig kifelé az irodámból! – ugrottam fel a fotelomból, hogy a
kijárat felé mutassak.
- Nagyon meg fogod bánni – kiabált nekem vissza, ahogy kifelé tartott az
irodámból.
- Blablabla – gúnyolódtam, miközben Pearl meglepetten ácsorgott, nem tudta hova
tenni az előbbi jelenetet. Meg voltam elégedve azzal, hogy beolvashattam neki,
de látva a dühét biztos voltam benne, hogy ez a kapcsolat itt ért véget. Ha
volt is egyáltalán kapcsolat. Az irodában ülve aztán a lenyugvó napot
kémleltem, miközben arra gondoltam, hogy ebben a néhány hónapban mennyi minden
megváltozott az életemben. A vállalat, McRay család, Leona, de annak örülök,
hogy Belle és Jen kitartottak mellettem, mert nehéz lenne végig csinálnom így,
hogy az ellenségeim lassan többen vannak. Dylant viszont meg kellett
leckéztetnem, nem hagyhatom, hogy irányítsa az életem, főképp amiatt, ami volt
közöttünk. Késő este pakoltam, az asztali lámpám égett csak. Pearl óvatosan
lépett be, elnézést kért a zavarásért is.
- Victoria, sajnálom a helyzetet, ami kialakult.
- Gondolom sejted mi ment a háttérben? – néztem rá szomorúan.
- Nem gondoltam volna, hogy Dylan és Leona ezt teszi veled.
- Megoldódik minden Pearl. Teszek róla… - mosolyodtam el. – Köszönöm a sok
segítséget, jó, hogy itt vagy a cégnél.
- Köszönöm. Jó éjszakát Victoria – búcsúzott el.
- Jó éjt.
Néhány nappal később Tessa egy isteni kávéval várt reggel, miközben próbáltam
meggyőzni, hogy jöjjön el az évfordulós rendezvényre. Tessa persze mindenféle
kifogást kitalált, de nem engedtem neki, így addig-addig győzködtem, amíg bele
nem egyezett. A ruha kiválasztása volt a legnehezebb a számomra, mert a gardrób
előtt állva nem tudtam eldönteni melyiket emeljem le a fogasról. A halvány
rózsaszín, alul áttetsző, kivágott pántos ruhán akadt meg a szemem. Combig felvágott,
kivágott estélyihez egy színben ugyanolyan cipőt választottam. Elégedetten
mértem végig magam a tükörben, alakom egészen kiemelte. Hajam kibontva hagytam,
néhány tincset hullámosítottam csak be, a sminkem egyszerű volt, csak a rúzsból
használtam vöröset. Boldogan rohantam le a lépcsőn, ahol Tessa már várt.
- Nahát, nagyon csinos vagy – dicsértem meg. Sötét kabátot, hozzá illő fekete
felsőt és fehér nadrágot viselt. Nyakában több gyöngysor lógott.
- Gyermekem, te is kitettél magadért – mosolygott, majd James felsegítette a
kabátom és a stólát a nyakamba tettem, ezután indultunk el. A cég előtt már
fotósok hada várakozott, akik érdeklődve figyelték az érkezőket, néhányuknak
feltettek pár kérdést, de ahogy mi is megérkeztünk rögtön körénk gyűltek, hogy
pár fotóst készíthessenek. Ahogy beléptünk Pearl idegesen, de kitörő örömmel
fogadott.
- Rengeteg a vendég Victoria.
- Minden rendben ment Pearl? – érdeklődtem, mire ő bólintott és elmondta, hogy
a díszítés és a rendezvény programja is rendben van.
- Köszönöm, mi lenne velem nélküled? – hálálkodtam, majd megmutattam Tessának a
helyét, én pedig üdvözöltem a vendégeket. Mindenki örömmel beszélt a
vállalatról, érdeklődtek arról, hogy sikerül megbirkóznom a mindennapi
teendőkkel. Nagyapa régebbi ügyfelei is szívesen ráztak velem kezet, hogy
elmondhassák, mennyire büszkék, hogy ilyen neves vállalattá nőtte ki magát a
családi vállalkozásunk.
- Victoria, lassan kezdünk – súgta a fülembe Pearl, a műsorfüzettel a kezében,
amiből egy példányt nekem is átnyújtott. – Van még valami – hebegte, mire én
kérdőn néztem rá. Azonban nem kellett mondania semmit csak elnéznie egy
irányba, hogy meglássam, amire célzott. Dylan egy világosbarna hajú hölgy
társaságában lépett be a terembe, mögötte az apja és az édesanyja. Tekintetünk
egyből találkozott, mire én dühös pillantásokat küldtem felé, ő azonban
jókedvűen vezetgette a partnerét. Elvesztettem az eszem, éreztem, hogy a harag
felülkerekedik rajtam, de ahogy feléjük akartam indulni, valaki elkapta a
karom, ezzel visszarántva a jelenbe.
- Victoria, ne! – néztem vissza Tessára. Igaza volt, nem foglalkozhatok ezzel,
hiszen fontosabb dolgunk is van. Pearl köszöntötte a vendégeket, majd felkért,
hogy mondjam el a beszédem, amit a megemlékezésre szántam. A színpadra állva a torkomban
dobogott a szívem, ahogy a csillogó szempárok mind engem néztek, később pedig a
hátam mögött megjelenő képeket, amik illusztrálták a kezdeteket. Mindent évről
évre próbáltam összefoglalni, egészen a kezdetekig, de a nagyapa munkássága
volt a legfontosabb. A videók alatt figyeltem a tekinteteket, a terem végében
azonban megláttam Dylant és a lányt nagyon bensőségesen beszélgettek,
nevetgéltek. Nem hittem volna, hogy lesz annyi bennük, hogy eljöjjenek, ha már
itt vannak nem fogom megkönnyíteni a helyzetüket. A videó végén megköszöntem a
figyelmet, majd lesétáltam, hogy tovább folytatódjon a megemlékezés. Szót
kapott nagyapa régi ügyfele Mr. George Dallas, aki a munka mellett a baráti
kapcsolatukról is beszélt illetve egykori társa Mr. John Tyler is, aki méltón
megemlékezett róla. A műsor után állófogadást tartottunk a vendégeknek,
miközben többen odajöttek gratulálni és boldogan mesélték el egy-egy élményüket
a családtagjaimmal. Miközben Mr. Tylerrel beszélgettem, megjelent mellettünk
Charles McRay, mögötte a családja.
- Oh, Mr. Tyler – nyújtotta a kezét Charles. – Ugye milyen megható, hogy egy
ilyen fiatal hölgynek kell vezetnie egy ilyen óriási vállalatot? – töltött
magának egy pohárral.
- Ahogy elnézem, nagyon ügyesen csinálja – nézett rám mosolyogva Mr. Tyler.
- Valóban, de ehhez kellett az én fiam is, mert Miss Anderson még mindig
buliból buliba járna. Nem de?
- Tudja Charles az ön kedves fia inkább elvett, mint adott, akárcsak a
családja.
- Pedig én emlékszem, hogy a jelenlegi projektekkel sem voltál tisztában. Az
édesapád igazán felkészíthetett volna.
- Az édesapám meghalt! – szóltam rá erélyesen, amire Dylan is felkapta a fejét.
– Nem tudhatta előre mi lesz vele…
- Igaza van a kis hölgynek - mondta Mr.Tyler. – Nem tehet róla, hogy ilyen csúnya
balesetben el kellett veszítenie a szeretteit, ezzel együtt kapott egy
vállalatot. Segíteni kellene, nem hátráltatni!
- Ha ön mondja. Azonban, ha a szülök tudták, hogy ő az egy szem örökös, talán
inkább a vállalat irányítására kellett volna felkészíteni.
- Dylannek sem volt választása – szúrtam oda. – A sportolói karrier igen is
közel állt hozzá.
- Ehhez semmi közöd! Dylan élete a McRay vállalat. Mit tudsz te rólunk, mikor
minden hétvégén az asztal tetején fotóztak le?
- Legalább nekem volt választásom. Nem úgy, mint a gyerekeinek. Milyen élet az,
ahol mindenkire rá van kényszerítve a szülő akarata?
- Érdekes. Én úgy látom, ha elveszik a játékszered, akkor rögtön ellentámadásba
lendülsz… - majd közelebb hajolt. – Miss Olivia Hampton szebb nálad, remélem
eljutnak az esküvőig. – Faképnél hagytam, hogy felkaphassam magamra a kabátom
és próbáltam feltűnés nélkül eltűnni a teremből, hogy egy kis levegőt
szívhassak. Annyira mérges, szomorú és feszült voltam, hogy nem sok hiányzott
ahhoz, hogy mindenki előtt megpofozzam. Az utcán kevés ember sétált, aminek
örültem, mert nem látták, hogy folyamatosan a szemem törölgetem. A hideg levegő
azért némileg megnyugtatott, hamar abbahagytam a sírást.
- Vic! Vic! – hallottam a nevem a hátam mögül, de nem fordultam meg, mentem
tovább. – Vic! Victoria, várj már! Kérlek! – futott utánam, mire megismertem a
hangját és megálltam. Lassan megfordultam, de nem akartam beszélgetni.
- Jobb lesz, ha visszamész Dylan.
- Nem – állt meg előttem. – Ne foglalkozz apámmal, keresztbe akart tenni neked…
- Ahogy mindig. Ennek pedig sosem lesz vége… Nekem ebből elegem van.
- Vicky, kérlek, ne mond ezt. Szép volt a megemlékezés is tényleg.
- Ne játszd meg magad Dylan. A múltkor még a cégem kellet. Hagyjuk ezt az
álszenteskedést.
- Tudod, hogy nem igaz! Minden amit mondtam ott Melbourne Beachen, az igaz
volt.
- Ezt már mondjad az új barátnődnek. Hogy is hívják? Olivia. – Ám ahogy ezt
kimondtam, Dylan megfogta az egyik kezével az enyém, lehajtottam a fejem, ő
pedig közelebb lépett.
- Olivia nem számít. Szeretném, ha tudnád, hogy megbántam mindent, amiket
tettem, hogy nem szóltam apám tervéről. Amikor történtek közöttünk a dolgok,
nem tudtam megtenni veled, hogy átverjelek, hogy elvegyem azt a céget, ami
számodra fontos.
- Ezen nincs mit szépíteni. Azonnal meg kellett volna mondanod, hogy mire
készül az apád.
- Tudom, de valahogy nem ment. Akartam, sokszor. Sajnálom – hajtotta le a
fejét, mire már majdnem megsajnáltam és a testem átvette felettem ismét a
hatalmat. Minden porcikám az ölelésére vágyott. Hiányzott az érintése, a
hangja, az, hogy tudjam, fontos vagyok neki.
- Nem tudok egy csapásra mindent elfelejteni Dylan – vette át az eszem az
irányítást. – Hogy bízzak meg benned ezután? Megnyíltam, elárultam mindent
magamról, többet is, mint kellene, te pedig játszottál az érzéseimmel.
- Tudom, de minden ami köztünk volt az nem volt hazugság. Nem játszottam veled,
csak rosszul alakultak a dolgok.
- Nem hiszem, hogy ezt most kellene megvitatnunk. Vissza kellene mennem –
elhúztam a kezem, ami a lehető legnehezebb volt számomra, hogy belenézzek
szomorú tekintetébe és ellenállhatatlan kék szemeibe.
- Szeretném, ha letennénk a fegyvert és nem bántanánk egymást. Bevallom ügyes
húzás volt az interjú – erre elmosolyodtam.
- Nem vagyok elveszett.
- Látlak valamikor? – érdeklődött, ahogy próbáltam kikerülni.
- Meglátjuk. – Nem mondhattam mást, hiába érzem magam másképp a közelében,
Dylan és a családja miatti tüske nem múlik. Ahogy visszatértem a vállalat
nagytermébe óvatosan pillantottam körbe és figyeltem az emberek reakcióit, de
Charles volt a fő célpontom. Meg kellett akadályoznom, hogy bármi olyat tegyen,
amivel veszélybe sodorhatja a vállalatom. Dylan is elvegyült a tömegben, közben
Olivia is megtalálta, így nem volt veszély egy újabb szóváltásnak.
- Victoria – lépett mellém Pearl. – Egészen jól alakult a megemlékezés, az
emberek szívesen nézegetik a nagyapád kiállított tárgyait.
- Ennek örülök. Ez volt a cél – vettem el a tálcáról egy pohár pezsgőt.
- Mr. McRay nem jelent veszélyt?
- Szerintem csak megfigyel. Ez az ő asztala – néztem Pearlre. – Minden esetre
tartsuk szemmel, sosem lehet tudni, mit tervez. Fel vagyok készülve mindenre. –
Pearl és én is igyekeztünk mindenkivel néhány szót váltani, Tessa addig a
kiállított tárgyakat nézegette. A megemlékezésen aztán egy újságíró hölgy
néhány kérdést tett fel a vállalattal és az eseménnyel kapcsolatban, amelyre
készségesen válaszoltam, majd igyekezett minél több információt megtudni
Leonáról, továbbá arról az interjúról, amiben nemrégiben a McRay családról
nyilatkoztam.
- Az Anderson család üdvöskéje – karolta át a vállam Charles. – Ugye milyen
remek, hogy egy ilyen igazgatója lett a vállalatnak? – nézett az újságíróra.
- Mit gondol arról, amiben Victoria az ön családját minősítette. Igaz a hír,
hogy Miss Simonnal jó viszonyt ápol?
- Tudja még nagyon fiatal a hölgy, nem tudja mi a fontos és mi nem. Egyébként
igen, Leona jó üzleti partner…
- Ha csak üzleti partner lenne – forgattam a szemeim, majd lesodortam a kezét a
vállamról. – Az az igazság, hogy kicsit közelebbről is megismerték egymást –
mosolyogtam a hölgyre.
- Nem kell elhinni mindent, amit egy fiatal kis csitri állít egy nála jóval
idősebb és tapasztaltabb férfiról. Egyébként arról mesélt, hogy milyen
érzelmeket táplál a fiam iránt? - kezdett
elszakadni a cérna, de tudtam, okosabbnak kell lennem.
- Azt hiszem addig nincs probléma az egésszel, amíg nincs a képben egy egész
család. Feleség. Gyerekek. Hosszú házasság titka lenne, a hűtlenség? Azt hiszem
az olvasók majd maguk eldöntik. Köszönöm az interjút – azzal fogtam magam és
faképnél hagytam, amire reagálni sem volt ideje. Boldogan fogyasztottam az
ételekből, italokból, egyáltalán nem érdekelt, egy család sem, elégedett voltam
azzal, hogy egy időre lehűtöttem Mr. McRayt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése