Az örökös - I. fejezet

I.fejezet

17 évvel később…

Az eső csendes, majd egyre erősödő kopogására ébredtem, amely az ablak párkányára hullott. Nehezen tudtam felébredni, az idő komorsága, s a kevés fény arra sarkallt, hogy minél tovább és tovább aludjak. Álmosan tekintettem körbe a szobámban, hogy ismét szemügyre vegyem minden a helyén, van. A nagyapám által szépen kifaragott szék még mindig az ágy előtt álldogált, rajta az este levetett fehér köntösömmel. Miután kimásztam a jó meleg paplan alól, az ablakhoz sétáltam, hogy megállapítsam, ma sem jobb az idő. Jó pár napja csak az eső esik, a felhők mögül ritkán bukkan elő a nap, ez pedig tovább rontott a kedvemen. A távolba révedve csak a zöldellő mezőt láttam, melyet az eső áztatott, de továbbra sem lehet kimozdulni a nagy sár miatt. Hátrafordulva a köntösömre nézve eszembe jutott az, ami miatt néhány napja alig alszom, gyorsan felkaptam a ruhadarabot, hogy a folyosón végig szaladva megálljak a vastag, díszesre faragott faajtó előtt. Klara a szobalány állított meg, kérlelt, hogy ne zavarjam a nagymamámat, éppen a doktorúr vizsgálja. Nehezemre esett megérteni, hiszen minden vágyam volt, hogy a pár hónapja beteges nagymamámat magamhoz öleljem. 

Néhány hónappal ezelőtt történt, hogy a nagymamám meghűlt, mindannyian azt hittük egy enyhe rosszullét, meggyógyul, erős asszony, ám napról napra betegebb lett, az orvos szerint tüdőgyulladást kapott, amitől legyengült, utóbbi időben pedig ágyhoz van szegezve. Nincs ereje felkelni, enni vagy beszélgetni. Egy öröme van, hogy mindannyian mellette állunk, s amikor a szobába lépünk felcsillan a szeme. Nagymama, mióta megszülettem édesanyám mellett viselte a gondomat, tanított, nevelt, szeretett. Sosem éreztem azt, hogy szigorú lenne velem, sőt. Sokszor ő volt az, aki megvédett. Egyetlen unokájaként óvott és féltett, s összhangban voltunk, néha a legfőbb támasza is voltam. Klara eközben lekísért az étkezőbe, ahol hozott nekem némi reggelit, majd tálcán a nagyanyámnak is összekészített egy kis harapnivalót. Az étkezőben a hosszú asztalnál ülve egyedül fogyasztottam el a reggelimet: mindenki a doktor híreit várta a nagymamáról. Aggódva meredtem a távolba, a párás ablakon át figyeltem az esőcseppeket, amelyek olyan baljós és szomorú érzéseket hoztak. Jó ideje ültem az asztalnál, amikor édesanyám hálálkodva kísérte az ajtóhoz a doktor urat, aki bólintva köszönt be nekem, én pedig azonnal kirohantam az előtérbe. Anya miután kezet fogott a férfival, szomorúan csukta be az ajtót és maga elé meredve, nézte a padlót.

- Mi történt édesanyám? – érdeklődtem, de ő búsan sétált az étkezőbe, majd leült az egyik székre. – Anyám, kérem, mondjon valamit.

- Elizabeth, oh, drága Lizy… - peregtek a könnyei az arcán, éreztem most jött el az idő, hogy átkaroljam, biztosítva arról, hogy mellette állok.  – A nagymama nagyon beteg. Dr. Harris nem sok jóval bíztatott bennünket. A tüdőgyulladás miatti magas láz nem akar múlni, nagymama egyre rosszabbul van. – arcát a kezeibe temette, amelyet könnyek áztatták. Engedélyt kérve indultam vissza a nagymama szobájához, hogy láthassam. Tudtam talán ezek az utolsó látogatások egyike, lehet, s szerettem volna őt látni, tudatni, mennyire szeretem. Halkan léptem be a szobába. A régi faajtó nyikorgása ébresztette fel álmából. Ott feküdt, magányosan, a takaró a nyakáig ért, s miközben beljebb léptem észrevettem nagypapát a karosszékbe roskadva. A szobát kevés fény érte, a függöny félig behúzva sötétségbe borította a szobát. Az ágyra ülve megfogtam a kezét, amely olyan eres, csontos volt, az idő eljárt felette. Vékony ujjai elvesztek a tenyeremben, mialatt én szorítottam, abban bízva, hogy sosem kell elengednem őt. Nehezen tudott rám nézni, néha elnyomta az álom, de próbált velem társalogni.

- Látom felébredtél gyermekem. – mondta, mosolyogni próbált, de már ez is nehezére esett.

- Hogy érzi magát? – érdeklődtem, de inkább meg sem várva válaszát tovább folytattam. – Nagyon rossz az időjárás. Mindent sár borít, az eső és a víz eláztatott mindent.

- Ez már csak ilyen gyermekem. Az eső jó, ezt majd te is megtanulod. – hátra pillantottam a nagypapára, aki szótlanul figyelt bennünket. Nehéz volt ott ülni, s hallgatni nagymamát, hangja annyira halk volt, nehezen lehetett érteni mondatait.

- Tudod gyermekem – kezdett bele – érzem, hogy el kell búcsúznunk.

- Ugyan nagymama, kérem, ne mondjon ilyet. Nem kell elbúcsúznunk. Minden rendben lesz. – bíztattam, közben magammal is el akartam hitetni. – Együtt fogunk teázni a szalonban. Én tudom. – nevetni akart, de a mellkasához kapott, a nagypapa pedig felugrott a karosszékről, odasietve az ágyhoz.

- Nem fogunk már teázni Lizy. Te is tudod. Érzem. A megérzéseim pedig megmondták. Neked is tudnod kell. –

- Nem volt semmiféle megérzésem. Meggyógyul. Imádkozom érte.

- Azt hiszem Lizy a nagymamának pihennie, kell. Kérlek. – szólt közbe a nagypapa. Bólintottam, majd mikor indulni készültem nagymama utánam szólt.

- Lizy! Sose feledd azt, amit ettől a családtól örököltél. Bárhova is vigyen utad, bármi is történjék veled. Ne feledd az örökséged, mely megóvhat téged.

- Nem fogom. – válaszoltam. Nagypapa kikísért az ajtón, majd megnyugtatva becsukta azt, hogy nagymamával továbbra is együtt lehessen. Klara ismét az ajtó előtt jött –ment. Megkértem, hogy nyugodtan tegye a dolgát, hadd pihenjen a nagymama, senki ne zavarja. Édesanyám a szalonban írt levelet testvérének Giselle-nek, a nagymama állapotáról. Giselle már évek óta a nem messze levő Ansbachban él férjével. Nagymama állapotát levelekből ismeri, most azonban a doktor vizsgálatai után minden változott. Látnia kell idősebb lányát, akivel szinte ugyanolyan jó kapcsolatot ápol, mint velünk. Csak abban bízhatunk, hogy a levél időben odaér és Giselle el, tud köszönni a nagymamától. Nehezen jöttek ezek a gondolatok, mert még magam sem hiszem el azt, hogy a doktor nem tud semmiféle bíztatóval szolgálni.

A nap ebben a hangulatban telt. Klara folyton visszahozta az ételt, amelyet mindig bevitt a nagymama szobájába. Nem szívesen evett, inni is csak ritkán, a nagypapa pedig minden percét mellette töltötte. Az eső továbbra sem akart elállni s este a szoba előtt ülve is csak a kopogását hallgattam. Már fél álomban ültem a karosszékben, amikor nagypapa lépett ki az ajtón. Arca komor volt és meggyötört, majd lassú léptekkel tartott a könyvtárszobába. Ahogy utána kiáltottam meg sem állt, ment, ment, de utána sietve láttam, hogy kitölt magának egy pohár bort. Idegesen jött-ment majd végül leült a székbe és szomorúan nézett maga elé. Amikor észrevette, hogy ott állok az ajtóban hirtelen, letette a poharat, próbálta magát rendbe szedni.

- Gyere Lizy. Történt valami?

- Nem. – ráztam a fejem. – Anya írt Giselle-nek.

- Helyes. Rendben van köszönöm. – megtámaszkodott az asztalon.

- Rendbe jön minden. – nyugtattam, de erőtlenül rogyott a székbe. Odaléptem hozzá és igyekeztem átkarolni, de már-már zokogásban tört ki. Az ő szerelmük igazi volt a nagymamával, mindig is nagyon szerették egymást, még ha nem is értettek néha egyet. Fiatal koruktól kezdve együtt képzelték el az életet, fiatalon is házasodtak és már –már közel ötven éve együtt ébrednek és fekszenek. Mindent együtt teremtetek meg a birtokon az utóbbi években, és nekik köszönhetjük, hogy a gazdaság is rendben megy. A birtokot, ami már családunk tulajdonában van évszázadok óta, ők tették teljessé. Büszkék lehetünk, hogy mindannyian itt nevelkedhetünk. Ezt a gondolatot pedig nagyapával is megosztottam, de ő két pohár bor után úgy határozott lepihen. Én is hasonlóképp tettem, de nem jött álom a szememre, csak magamba mélyedve gondolkodtam a szobában.

Reggel korán ébredtem. Eszembe jutott, mennyire sokáig ébren voltam, de végül csak elnyomott az álom. Azonnal kiugrottam az ágyból, igyekeztem magamra aggatni az alsó és felsőszoknyát és rohantam a nagyanyám szobája felé, ahol már ott állt édesanyám, a nagyapám, Klara és Heidi. Döbbenten néztem körbe, miközben egytől-egyig szomorú pillantásokat vetettek rám és egymásra. Nem haboztam azonnal kérdést indéztem feléjük.

- Mi folyik itt?

- Éppen Dr. Harris van a szobában. Nagyanyád az éjjel rosszul lett. – válaszolt a nagypapa.

- Hogy, hogy rosszul lett? – senki nem szólalt meg, én pedig egyre idegesebben próbáltam megtudni mi történt.

- Lizy. Ne most. Kérlek.

- Tudni akarom mi történt! – csattantam fel keményebben, amely mindegyiküket meglepte.

- A nagymamának már nincs sok hátra. Ez történt. – s ahogy ezt kimondta nagypapa, Dr. Harris kilépett a szobából, akit Peterson úr a helyi pap követte. Meglepődve néztem végig családomon, akik szótlanul álltak, miközben Dr. Harris elmondta, hogy az atya feladta az utolsó kenetet. Nagyapa megköszönte, majd azonnal a szobába ment, de már nagymama sápadtan feküdt az ágyon. Teste nem mozdult, úgy tűnt mintha aludna. Anyám néhány halk szót váltott Dr. Harrisszel, de én földbe gyökerezett lábbal álltam az ajtóban. Nagyapa sírva borult az ágy mellé, a szemeimből könnyek peregtek, miközben arra gondoltam, hogy ez nem történhet meg. Nagyapa zokogott, mellé állva, aztán térdre rogyva szintén így tettem. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ez a nap valamikor bekövetkezik. Azt, hogy búcsút veszünk egymástól.

Néhány nappal később megérkezett Giselle és férje Karl. A szobámban kikészített fekete ruhát kellett magamra öltenem, hozzá a kesztyűt és a fekete fátyolt. Elszomorító és borzasztó volt ezt a ruhát látni és felvenni, ezzel beletörődtem abba, amibe sosem akartam. Elköszönök nagymamától. A család többi tagja is fekete gyászruhában ült a szalonban, néhány szót váltottunk csak egymással. A ruha mélységesen tükrözte mindannyiunk érzéseit. A nagymama elvesztése óta mindenki komor, szomorú és nem igazán beszélgetünk. Nagyapa napok óta bezárva tölti az idejét a könyvtárszobában, a cselédlányok is szomorúan sétálnak a házban. A temetésre a mai nap kerül sor, még szerencse, hogy Giselle és férje időben útra keltek és el tudtak jönni, persze az édesanyjától már nem tudott elbúcsúzni. Ezt mélységesen sajnálta és nehezen tudta magának megbocsátani. A birtok melletti családi temetőben helyezik végső nyugalomra a nagymamát. Ez volt a családunk nyughelye évtizedek óta. Az eső már elállt, mégis minden sárban úszott, a koporsót vivő hintó is nehezen tudott haladni. Mindannyian a könnyeinket törölgettük, éreztem, ahogy a mellkasom fájdalommal lesz teli, miközben édesanyámba karolva haladtunk a kocsi után. Ezt a csapást nehezen fogja túlélni családunk, hogy azt az embert temessük el, ki ennek a családnak a szíve és lelke volt. Nevetése a fülemben cseng, de helyét a szomorúság vette át. A sírhoz érve az atya elbúcsúztatta nagymamát, majd föld került a koporsóra. Ott állva és nézve, próbáltam elbúcsúzni, megköszönni, hogy ismerhettem, örülni az együtt töltött időnek. Ilyen borzasztó élményben sosem volt még részem és azt kívántam bár vége lenne vagy felébrednék, tudva, hogy ez csak egy rossz álom volt. A helyiek mind tiszteletüket tették a temetésen, ők is ismerték és kedvelték a nagyanyámat, aki mindenkihez barátságos és kedves volt. Nehezen tudtam elképzelni, hogy ezek után mihez fogunk kezdeni. A szertartás után a házban gyűltünk össze, az elkeseredettség mellett néha előkerültek szép emlékek, pillanatok a nagymamáról, amelyeken mindannyian jót mulattunk. Régen nem nevettünk már. Nagyapa azonban elvonult és a birtok előtti szökőkútnál álldogált a sötét éjszakában. Kezét a szökőkút szélére tette, amelyen megtámaszkodott és csak nézett a távolba. Elnézést kérve kimentem hozzá, hogy egy kicsit beszélgessünk.

- Lizy, látod milyen, szépen ragyognak a csillagok? – majd az égre nézett, s aztán az egyikre mutatott. – Tudod, amikor gyerek voltam, az én apám meghalt, anyám azt mondta, nézzem a csillagokat egyben biztos ő, ragyog. Most biztos vagyok benne, hogy ez tényleg így van és Anne, onnan figyel bennünket. – nézett rám könnyes szemmel.

- Biztos vagyok benne, hogy így van. – mosolyodtam el, átölelve nagyapát. Egymást vigasztalva álltunk a szökőkút mellett, tudva, hogy továbbra is a legnagyobb biztonságban leszünk, mert együtt vagyunk…

Az oldalról mindennemű másolás - lopás! ha szükséged van bármire kérlek írj nekem emailben!!