Az örökös - III.fejezet

III. fejezet

Magamba roskadva álldogáltam a fafaragású szekrény előtt, amelyet még nagyapa készített nekem. Szerettem ezt a szekrényt, olyan szép és díszes volt, illett abba a kis szobába, ahol minden nap álomra hajtottam a fejem. Az ágy, a képek, a bútorok, mind, mind hozzátartoztak a napjaimhoz, ahhoz az élethez, amit a birtokon töltöttem el, amióta megszülettem. Sosem szenvedtem hiányt semmiben, a családom mindenben csak segített, amiben csak tudott. Megadtak nekem mindent, nagymama zongorázni tanított, nagyapa lovagolni és a birtok körüli teendőkre. Édesanyám olvasni tanított, mindig is figyelmeztetett, hogy a kiváló olvasásra, mindig szükségem van, de a francia nyelvet is elsajátítottam. Amikor dühös voltam valakire, gyakran elejtettem néhány francia szót, ekkor megbizonyosodtam róla, hogy még mindig jól tudok beszélni. A szekrény előtt állva aztán könnyek szöktek a szemembe, de igyekeztem túl lenni szomorúságomon, erősnek maradni. Az ajtaját kinyitva ott tornyosultak a ruhák, azok, amiket varrtunk, és amiket a piacon szereztünk be, de az a kedvenc ruhám is, amelyet a helyi varrónő készített kifejezetten nekem. Sosem érdekelt az, hogy miféle ruhában járok, nagyon is jól éreztem magam a bőrömben, itt a birtokon vagy a lovak között. Egyenként szedegettem elő ezeket, a darabokat, majd az ágyra hajítva, sírva roskadtam le a padlóra, úgy éreztem, hogy a mellkasom összeszorult a rám nehezedő teher alatt. Zokogtam, egyre hevesebben, a szobámba időközben belépő Klara se tudta enyhíteni. Megölelt, de tudtam, ezek az utolsó ölelések egyike, nem akartam elválni senkitől a házból. Klara aztán munkához látott, miközben a padlón ültem, s könnyeimet törölgettem. Egy ládát helyezett az ágyam elé, amelybe gondosan összehajtogatta a ruháimat, szoknyákat, továbbá ékszereket, majd a kis szekrényről leemelte a kedvenc könyvemet. Néztem, ahogy elteszi, majd arra gondoltam, milyen jó lesz valamivel elütni az időt. Halk kopogás hallatszott az ajtón. Édesanyám lépett be, de ahogy meglátott a padlón ülve, azonnal hozzám sietett, megölelt, majd igyekezett letörölni a könnyeimet. Bánatosan néztünk egymásra, Klara is lassabban tette a ruhákat a ládába.

- Ma még egy falatot sem ettél. – szólított meg édesanyám, aki átvette Klara-tól a ruhák pakolását, megkérte, hogy készítsen reggelit, majd az útra is némi harapnivalót.  – Elizabeth ne legyél ennyire bánatos.

- Mit tehetnék? Borzasztóan érzem magam. – temettem az arcom a kezeim közé.

- Gyermekem. Bízz magadban, légy bátor és erős. – mondta, majd megsimogatta az arcom, majd nagypapa is a szobába lépett, jelezve, hogy itt az idő. Ijedten édesanyámra néztem, aki hasonlóképp tett, majd nagyapa megfogta a ládámat és levitte a hintóhoz. Ma reggel Mr. Compton után érkezett egy küldöttség, hogy együtt térjünk vissza Londonba. Compton büszkén feszített, amikor beleegyeztem abba, hogy vele tartok. Szemén megnyugvás és magabiztosság tükröződött, sikerült rávennie arra, hogy hagyjam el a családom. Igazából nem is ő győzött meg, hanem nagyapám, aki próbált a lelkemre hatni, utalva arra, hogy az édesapám, akit természetesen tizenhét évig nem láttam, hirtelen eszébe jutottam és azonnal Londonba hivat. Klara eközben segített a köpenyemet rám adni, hogy együtt vonuljunk le a szalonba. Utoljára megálltam a szobám ajtajában, utoljára végig néztem rajta.

A birtok előtt egy díszes hintó állt, piros bársonyfüggönnyel. A kocsis épp a lovakat irányítgatta, induláshoz készülve. Az ablakból nézve legszívesebben elfutottam volna, ne kelljen a következő perceket átélnem. Mr. Compton arrogánsan, pöffeszkedve rázott kezet nagyapámmal, majd beugrott a hintóba, elköszönve a szobalányoktól lassú tempóban én is haladtam a hintó felé, vissza-visszanézve az otthonomra. A hintónál édesanyám, nagyapa, majd végül Klara állt, aki kiszaladva az ajtón a nyakamba borult.

- Kisasszony, vigyázzon magára. – mondta, majd sírva visszatért a házba. Már én is könnyeztem majd a nagyapához léptem, aki szintén a szemét törölgette.

- Minden rendben lesz Elizabeth. Higgy magadban és légy erős. Lesznek rossz élmények, nehéz napok, de légy mindig az, aki voltál. – bólintottam, majd a nyakába borultam. Édesanyámra nézve aztán, még jobban összeszorult a torkom, sírt, nem mert rám nézni, de rögtön őt is átöleltem.

- Kérem, anyám ne sírjon. Nem akarok még fájóbb szívvel távozni. – mondtam, miközben szorosan öleltük egymást.

- Ide mindig hazatérhetsz. – mondta, majd Spencer kiszólt a hintóból, hogy indulnunk kell. A hintóba ülve a férfi mosolygó arcával találtam szemben magam, de ezzel nem törődve addig integettem családomnak, ameddig csak láttam őket. Az úton aztán nem szóltam egy szót sem Comptonhoz. A férfi a tájat nézte, én pedig a könyvemet bújtam, de inkább azt figyeltem, még ha néha nem is olvastam semmit sem. Volt időm gondolkodni azon, mi lesz velem Londonban. Az út hosszú és fárasztó volt, úgy éreztem, mintha egy végtelennek tűnő utazáson vennék részt, és sosem érnék célba. Előfordult, hogy éjszakára megszálltunk egy fogadóban, persze nem mertem elaludni, nehogy ellopják a holmimat vagy valami történjen. Spencer biztosított róla, hogy a katonák minden lépésünket figyelik és őriznek bennünket, én azonban mégsem voltam nyugodt. Emiatt szinte alig aludtam, így az utunk folytatása alkalmával előfordult, hogy néha elbóbiskoltam. Már több napja haladtunk, amikor végül egy hajó várt ránk az Északi –tengernél. Spencer kiadta az utasítást a kapitánynak. Igazából még sosem utaztam hajón, főleg nem ilyen nagyon. A két árboca óriási volt, a tetejét szinte látni sem lehetett, fehér vitorláiba könnyedén belekapott a szél, az elején egy angol zászló is díszelgett. Álmélkodva néztem végig a hajón, Spencer meg is jegyezte ezt, majd megmutatott egy kis zugot a hajón, ahol eltölthetem az időm, amíg Londonba érünk. Ennek kifejezetten örültem, hogy végre aludhatok egy keveset, reménykedve, hogy senki sem zavar. Amikor épp nem pihentem és olvastam, néztem a tengert, ami csodálatos és elképesztő volt. Éjszaka a csillagokat is lehetett kémlelni a tengeren még szebb volt, mint ahogy képzeltem. Néha olyan szabadnak éreztem magam, de aztán azonnal eszembe jutott miért is tartok Londonba, továbbá az is, mi lehet az én egyetlen családommal, hogy viselik, hogy elhagytam az otthonom. Eldöntöttem, amint Londonba érek mindenképp táviratozni, fogok a családomnak, tudatva velük, hogy szerencsésen megérkeztem. A hajón eltöltött időben ráeszméltem arra, erőt kell vennem magamon, háttérbe szorítani a félelmem, hiszen a királyi családban csak magamra számíthatok, hiszen még csak a királyt sem ismerem. Angliába érve, kicsit furcsán éreztem magam, az izgatott lettem és aggódva vártam Londonba érkezésünket. Spencer néhány dologról tájékoztatott engem, amiben szerepelt a király felesége is Caroline. Ez pedig még jobban aggaszott, hiszen Mr. Compton szerint ő és udvarhölgyei fognak köszönteni majd engem, megjegyeztette velem a szabályokat. Miszerint meg kell hajolnom, majd kezet csókolni, erről pedig megesketett, hogy ne felejtsem el. Igyekeztem minden fontos dolgot megjegyezni, de ahogy Londonba értünk elámultam. Én még ilyen nagy várost sosem láttam. Mr. Compton észrevette zavaromat, azt, hogy szinte tágra nyílt szemekkel nézem a házakat, a magas épületeket, majd a hidat, amelyen áthaladtunk. Spencer jelezte, hogy a Temze fölött haladunk, ez London folyója, majd ahogy tovább mentünk egy hatalmas épületet pillantottam meg.

- Ez itt a Kensington -palota Miss Elizabeth! – megdöbbenve néztem a hatalmas kerten át a palotára, amelyen rengeteg ablak volt, el sem tudtam képzelni mennyi ember, lakik ebben a hatalmas épületben.

- Sosem láttam még ekkora palotát. – mondtam továbbra is ámulatba esve, miközben a sétányon tartottunk a palota felé, melyek szélén szépen gondozott fák és sövények helyezkedtek el. A hintó egyre közelebb és közelebb haladt a bejárathoz, majd egyszer csak megállt. Idegesen, izgalommal teli léptem ki a hintóból, s percekig csak bámultam a palotát. Mr. Compton néhány szót váltott a kocsissal, majd elém lépve kérte, hogy kövessem. A palotában aztán csodás látvány fogadott. Csodaszép festmények, hosszú, díszes csillárok, gyertyatartók, faragott bútorok jöttek szembe, ahogy haladtunk a folyosón. Csak kapkodtam a fejem, s próbáltam a lépést tartani Mr. Comptonnal, aki egy hatalmas terembe vezetett, szemben két díszes trón állt.

- Ez itt a királyi nagyterem. – torpant meg a tanácsos, majd az egyik ajtón egy szobalány jelent meg.  – Jó napot! Kérem, jelezze a felségnek, hogy megérkeztünk. – a szobalány bólintott, majd azonnal eltűnt. A kezemet tördelve álltam a férfi mellett, aki büszkén nézett királyáról alkotott festményre.

- Ne felejtse kisasszony, amit beszéltünk. – figyelmeztetett. A távolból aztán kopogást hallottam, egyre többet és többet és egyre közelebbről. Éreztem, ahogy elönt a pánik, szerettem volna sarkon fordulni és távozni. Az ajtóban aztán egy magas, világos göndör hajú hölgy jelent meg. Bőre olyan fehér volt, mint a hó, ruhája különlegesen szép, hímzett, csipkés és fodros volt. Hosszú palástját a földön húzta, felém tartva, őt pedig két hölgy követte. Előttem megállva elakadt a szavam, azt is elfelejtettem, hogy hívnak. Spencer megköszörülte a torkát, majd lehajolva kezet csókoltam a felségnek. Kemény hangján üdvözölt.

- Elizabeth! Igaz? – bólintottam. – Üdvözöllek a kastélyban. – mondta tekintélyt parancsoló hangon. – Ella! – kiáltotta. – Kérlek vezesd a kisasszonyt a szobájába. – A szobalány meghajolt, majd elkérte a poggyászomat, én pedig nem engedtem, hogy mindent ő vigyen. Ez szemet szúrt a királynénak is, de csak a szemét forgatva álldogált tovább Spencerrel szemben.

- Ó, és Elizabeth! – kiáltott utánam. – Miután lepakoltál, kérlek, gyere vissza ide a terembe.

- Igen asszonyom. – mondtam, majd Ella mögött kullogva haladtam a szobám felé. Egy varázslatos lépcsőn vezetett fel, amely után további hosszú folyosó következett, melyek falain további festmények, freskók láthatóak, a plafonon is. Ella hátratekintve láthatta álmélkodásomat, sosem láttam még ennyi szépet, minden csillogott, elegáns volt. Álomba illő hely. Ella aztán megállt egy ajtó előtt, melyet, amikor kinyitott ismét döbbenten álltam meg. A magas fakeretes ágy az ablakkal szemben helyezkedett el, halványzöld baldachin függöny borította. Az ablakban egy kis pihenő, tele párnákkal, amelyek illettek az ágy függönyéhez. Ahogy jobbra fordultam egy kandalló is várt a szobában. Óriási volt, előtte pedig egy szófa álldogált, mellette egy karos szék, amely ugyancsak aranyozott bevonatú volt. Már magam sem tudom mióta állhattam ott, elmélázva, még sosem láttam ennyire csodaszép lakrészt. Ella eközben bevitte a holmimat, majd én is lepakoltam a köpenyem. Többször körbe néztem, szinte tátott szájjal álltam meg a szoba közepén. Ella a maga kis halk hangján jelezte, hogy vissza kell térnünk a királyi trónterembe. Idegesen, kapkodva igyekeztem utána, ha ő nem tart velem, biztosan eltévedtem volna a palotában. Spencer és a királyné továbbra is beszélgettek, mellettük egy kontyba fogott hajú hölgy állt, s amikor meglátott súgott valamit Caroline fülébe.

- Gyere csak gyermekem. – nyújtotta a karját felém. – Had mutassam be az udvarhölgyeid, akik segítenek neked a kastélyban, a megjelenéseken, akik tanítani fognak téged. Olivia Hill és a másikuk pedig Emily Rees.

- Köszöntöm önöket. – mondtam, de továbbra is zavartan álltam a királynéval szemben.

- Bátran fordulj majd hozzájuk, de ők gyakran jelentéseket fognak nekem adni rólad. George megkért, hogy tanítassalak ki az illemről. – mosolygott Spencerre.

- Igen is, asszonyom. - A két hölgy mellém lépett, majd vártak királynőjük utasítására.

- Most meglátogathatod az édesapád. A királyt. – azzal a lendülettel elindult a folyosón, majd őt Spencer követte, aztán mi. Olyan, mintha egy begyakorolt pillanatban lennék, én pedig csak sodródtam az emberek között. A piros szőnyegen vonulva aztán izgatott voltam, hiszen mégiscsak Anglia királyának szobájába fognak kísérni, annak az illetőnek a szobájába, aki az édesapám és még sosem láttuk egymást. A hosszú folyosók végén az egyik lakrész előtt álltunk meg, majd a két őr kinyitotta a kétszárnyú vastag faajtót. Szemben egy hatalmas vörös színű baldachinos ágy tűnt fel, szinte az egész szobát elfoglalta. A szoba némileg be volt sötétítve, de Caroline előre ment, hogy jelezze férjének a jövetelemet.

- A király vár Elizabeth. – mondta, majd megálltak az ajtó előtt, én pedig lassan-lassan beljebb léptem. Minden csillogott a pompától, óriási aranyozott gyertyák vették körül a király ágyát, aki csendben feküdt ágyában. Közelebb lépve megpillantottam őt, fáradtnak és elkeseredettnek tűnt, már-már kopaszodó őszes haja, bozontosan állt. Aztán meglátott, felcsillantak kék szemei, vonásai lágyabbak lettek. Meghajoltam, de mutatta, hogy üljek az ágyra.

- Üdvözöllek Elizabeth.

- Felség. – köszöntöttem.

- Örülök, hogy eljöttél. Sajnálom, hogy így kellett találkoznunk, ilyen körülmények között, de tudod nem tehettem mást.

- Tudom. Csak azt a jó néhány évet sajnálom.

- Megértelek. Azt is, ha neheztelsz rám. Szükségem volt a segítségedre, hiszen nekem csak te vagy, láthatod. Bármikor megtérhetek a Teremtőhöz.

- Ugyan. Nem olyan biztos. – elmosolyodott, majd megpróbált feljebb ülni, kérte, hogy igazítsam meg a párnáját.

- Édesanyádra hasonlítasz. Ő is ugyanilyen gondoskodó volt, mint te. A szemeit is tőle örökölted. Hogy van ő? – érdeklődött, majd szomorúan pillantottam rá.

- Jól, bár.. nehezen váltunk el egymástól. Nagyon hiányzik.

- El sem tudom képzelni mennyire. Sajnálom Elizabeth, de bíztam benned, tudnod kell, hogy az ország örökösének lenni, nem egyszerű dolog.

- Gondolom. – majd elkezdett köhögni, erre Caroline és hölgyei rögtön ott termettek, Spencerrel a nyomában.

- Jól vagyok. Nem kell, hogy körülvegyetek. – förmedt rájuk. – Hagyjatok magunkra. – Caroline dühös pillantásokat vetett rám.

- Pihenned kell. – jelezte férjének, aki kezét felemelve az ajtóra mutatott. Caroline meghajolt, majd távoztak.

- Ne haragudj Elizabeth. Itt a palotában nem lesz egyszerű az életed, sok mindent meg kell tanulnod és egy király utódjának lenni nem könnyű dolog.

- Értettem, nagyon idegen még számomra a palota. Viszont a hosszú úttól elfáradtam. Ha megengedi elvonulnék lepihenni.  Engedelmével. – a király beleegyezően bólintott.

- Remélem még meglátogatsz.

- Persze. – fordultam vissza, majd távoztam. Az ajtón kilépve épp éreztem, ahogy egy kő esik le a szívemről, de Caroline ott állt csípőre tett kézzel.

- Bízom benne, hogy nem izgattad fel a királyt. Nem lehet csak úgy ajtóstól rontani…

- Nem tettem semmit.

- Csak akkor szólj, ha kérdezlek. – mérgelődött.

- Rendben. Engedelmével. – Caroline megfogta a karom.

- Nem mondtam, hogy elmehetsz. – közelebb lépett hozzám, úgy, hogy már zavaró volt a jelenléte.  – Nehogy azt hidd, hogy te vagy a király lánya már mindent megtehetsz? Jól jegyezd meg, ennek az országnak én vagyok a királynéja. – suttogta úgy, hogy kétségem se legyen afelől, hogy nem kedvel, és ne próbáljam meg átvenni a helyét.

- Értettem. Elmehetek? – a királyné hátrébb lépett, majd elengedett. Szomorúan ballagtam a szobám felé, bíztam abban, hogy mihamarabb megtalálom, és magamra zárhatom az ajtót. Így is tettem, óvatosan becsuktam, majd sírva az ágyra borultam. Haza akartam menni, mindent ott hagyni, megszökni és távozni. Sosem voltam még ennyire magányos. Eldöntöttem, hogy előveszek papírt és tintát, amit a kisasztalnál a szobában találtam is, majd elkezdtem a levelet megírni a családomnak. Úgy éreztem, kiönthetem a szívemet és elmondhatom a bánatomat. Miközben írtam kopogást hallatszott az ajtón.

- Szabad! – majd tovább folytattam az írást. Az ajtóban Ella jelent meg.

- A királyné kéri, hogy jelenjen meg a vacsoránál az étkező teremben. – hozta a hírt, halk hangját alig lehetett megérteni.

- Rendben Ella, köszönöm. – majd összehajtottam a papírt. – Ella, kérdezhetek valamit? – a szobalány bólintott. – Szeretnék küldeni a családomnak levelet, megtennéd, hogy elküldöd?

- Természetesen kisasszony. Adja csak oda, továbbítani fogom.

- Nagyon köszönöm. – mondtam, majd Ellát követve a vacsora helyszínére mentem. Az asztalfőnél a királyné ült, aki már hozzálátott a nemesi származású hölgyekkel a vacsorának. Caroline jelezte, hogy elkéstem, a hölgyek összesúgtak. Zavartan ültem le az egyik székre, majd falatoztam a vacsorából. Igazából már nagyon éhes voltam, de észre sem vettem milyen rég nem ettem már. Szótlanul fogyasztottam el az ételt. A királyné szigorú szemekkel figyelt, mintha arra várna, mikor ejtek egy kis hibát is ahhoz, hogy ő ezt szóba hozza. Mellette ülő hölggyel mindent megvitatott, és ahogy hallottam a királyról is szó esett. Igyekeztem minél hamarabb elfogyasztani a vacsorát, emiatt gyorsan falatoztam az ételt, amit szintén megjegyeztek, s arra fogták, hogy eszem.

- Köszönöm a vacsorát. – befejezvén felálltam, indultam volna el, de a királyné nem hagyta.

- Kedvesem. Csak, hogy tudd, holnap Miss Rees fog téged az illemre tanítani. Úgy látom, hogy van mire. – nevetett.

- Lepihennék. Jó éjszakát. – mondtam, majd sarkon fordulva gyorsan eltűntem. 

Az oldalról mindennemű másolás - lopás! ha szükséged van bármire kérlek írj nekem emailben!