Az örökös - Prológus

PROLÓGUS

Triesdorf

1728. augusztus

- Érkezik a király! – jelentette ki Thomas von Wallmoden, majd utasította a személyzetet, hogy azonnal készítsék elő a legszebb szobát, továbbá készüljenek fejedelmi vacsorával. Aggodalom ült ki az arcára, melyet feleségének és két lányának nem mutatott, inkább magába meredve próbált mindent elkövetni azért, hogy Anglia újdonsült királya jól érezze magát a rezidenciájukon. George, Anglia királya  Thomas régi barátja. Fiatalon együtt jártak vadászni, gyakran töltötték  az idejüket a birtokon. Azonban a mostani látogatása más.  Titkos és természetesen a város lakói sem tudhatják azt, miért érkezik éppen ebben az időszakban a király.  A cselédlányok eközben fel s alá szaladgáltak, hogy minél hamarabb berendezhessék a birtok egyik legjobb szobáját, amelynek ablakán a lenyugvó napot is lehet csodálni. George számára ez volt a legideálisabb. A birtok évszázadok óta a család tulajdona, de a von Wallmoden családot, mégsem veti fel a pénz, Thomas tanácsadásból és a birtokról eladott gyümölcsökből, zöldségekből tartja fenn a családot.  Szomorúan töltött el kis időt az úr a könyvtár szobában, ez volt a kedvenc helye a birtokon.  Magába roskadva próbált erőt venni, hogy örömmel fogadhassa rég nem látott barátját. Nyomasztó és rossz érzés kerítette hatalmába, amelytől már hónapok óta nem tudott szabadulni. Úgy érezte, hogy borzasztó napok kezdődnek, s ezek a napok, hónapok és évek rányomhatják a bélyegét a család életére.....

 Az ablakon kinézve látta lányait a kertben sétálni, mialatt hangos csörömpölés hallatszott az étkező felől. Thomas egyszeriben kisétált a szobából, majd figyelemmel kísérte az előkészületeket, irányította a cselédlányokat, kiket hangos szóval illetett, ha nem úgy csinálták a dolgukat, ahogy a ház ura azt kiadta. Maga ellenőrizte le a szobát, melyet előkészítettek, idegesen tekintett körbe, s bízott abban, hogy a király nyugodtan hajtja majd álomra a fejét a szépen megvetett ágyra.
 Aggodalma nem akart múlni és szíve a torkában dobogott, amikor a király lovasai megjelentek a ház előtt. Thomas szaladva igyekezett, hogy elsőként köszöntse George királyt, aki piros hintóval gördült be a régi szökőkút mellé. Hosszú aranyozott palástban lépett ki a hintóból, világos haján megcsillant a napfény. A magas, daliás, jó erőben lévő felség miután kiszállt, jól szemügyre vette a házat és azokat, akik őt fogadták. Thomas közelebb lépett, hogy meghajoljon és köszöntse őt, izgatottsága most sem akart elmúlni, miközben George is boldogan üdvözölte barátját, majd azonnal érdeklődött Thomas legkisebb lánya felől. Az úr a feleségére nézett, aki rémült tekintettel figyelte férje beszélgetését, de mivel George hajthatatlan volt ezért egy cselédet elküldettek a lányért. A küldöttséget eközben a ház ura beljebb invitálta, a király megdicsérte az ereklyéket,  az agancsokat a falakon, mégis izgatottan nézett körbe, szemével folyamatosan a lányt kereste.  A szalonba érve aztán megpillantotta őt, szemei rögtön felragyogtak. A barna hajú fiatal lány zavartan álldogált, kezét tördelve, fejét lehajtva lépett közelebb, majd meghajolt a király előtt, aki arcát megérintve felemelte, hogy mélyen egymás szemébe nézhessenek.

-   Gyönyörű vagy Amalie, ragyogsz. – köszöntötte a lányt George, aki kezével próbálta hasát takarni.  – Mikorra várható? – nézett George barátjára.-  Az orvos szerint hamarosan megszületik. – George ismét a lányra pillantott, akinek szépsége néhány éve elvarázsolta a királyt.  Amalie nem sokáig tudott állva maradni, inkább helyet foglalt a karos székben. Terhessége már annyira előrehaladott volt, hogy bármelyik percben megindulhat a szülés.

Este asztalhoz ültek, majd felszolgálták a vacsorát.  Thomas a legfinomabb gyümölcsöket hozatta az asztalra és a legjobb borokkal kínálta a felséget. A vacsora alatt mindenki szótlan volt, George folyamatosan Amalie-t figyelte, aki néha bátorkodott a királyra pillantani, de azonnal elkapta a tekintetét, zavarában kortyolt egyet az italából. Thomas elmesélte a királynak merre járt legutóbb vadászni, milyen sok vad van  a közeli erdőben. A király bólogatott, hallgatta barátját,  de nem tudta levenni a tekintetét Thomas lányáról. Később aztán  nyomatékosan felhívta a ház urának és családjának figyelmét, hogy nem szerezhet senki tudomást arról, hogy lányuk tőle várandós. Thomas természetesen minden ígéretét betartva egyezett bele George kérésébe, akivel vacsora után a könyvtárszobában töltöttek el egy kis időt kettesben. A család női tagjai idegesen fel s alá járkálva várták őket,hallgatóztak az ajtón,  miközben a szobában George egy erszényt adott át Thomasnak, melyben rengeteg arany lapult.

-  Szeretnék hozzájárulni a gyermek neveléséhez. – jelentette ki a király, majd helyet foglalt a fotelban.

-    Igazán hálás vagyok önnek felség, ígérem a gyermek semmiben sem fog hiányt szenvedni. -  Egy kikötésem azért lenne. -mondta határozottan. - Ha fiú viselje valamelyik keresztneveként a George nevet, ha lány, akkor pedig a Sophia nevet. – Thomas bólintott, megígérte ezt is a királynak. 

Amikor kiléptek az ajtón, az asszonyok mind ott álltak, próbálkoztak úgy tenni, mint akik nem hallottak az egész beszélgetésből semmit. George fáradtságra hivatkozva lepihent a szobájában, Thomas pedig meggyötörten ült le a konyhában egy pohár bor társaságában.
Már későre járt, amikor  Amalie elmélkedve nézte a csillagokat az égen, kezét a hasára tette, a bánat és az öröm vívtak benne harcot, s miközben ezen gondolkodott valaki lágyan megérintette a vállát. Hátra nézve a király állt mögötte, határozott arcvonásokkal nézett a lányra, melyek aztán egyre lágyabbak lettek.

-  Már vártam, hogy ismét találkozhassunk. – Amalie csendesen álldogált tovább.  – Csodaszép vagy Amalie – mondta, majd közelebb hajolva csókot nyomott az arcára, közben pedig érezte, hogy életét el tudná képzelni a fiatal lány oldalán, mégis neki más kötelességei vannak. 
– Bárcsak másképp alakult volna az életem.  – majd gyengéden átkarolta a lányt, s mindkettejük szíve hevesebben kezdett dobogni. George magához húzta, majd ajkai egyre közelebb értek a lányéhoz, aki zavarában inkább elfordult, de a király visszahúzta és megcsókolta. Amalie fájdalmában és elkeseredettségében meghátrált, szomorúan nézett a királyra. Tudta, hogy ez a szerelem, amit ő érez iránta reménytelen. Egy olyan hatalmas király, mint George sosem fog elvenni egy ilyen rangtalan lányt, mint ő. Szótlanul álltak egymással szemben hosszú ideig,  George érezte, hogy talán ez volt az utolsó alkalmuk kettesben, a kötelességei és az országa irányítása végleg elválasztják a lánytól. Hiába volt idősebb nála, szíve mégis ezért a fiatal lányért dobogott. Szeretett volna még egy csókot adni szerelmének, de Amalie elhúzódott és könnyek között szaladt be a házba.

A király a további napokban Thomasszal tartott az erdőbe vadászatra. Ez kettejük közös programja volt hosszú évek óta. Vadászatukat egy csapat katona kísérte és a nyári melegben, jó hangulatban telt. A házban eközben a cselédlányok és a szakácsnő a vacsorához készülődtek, a király tartózkodása idején mindenféle remek, pompás ételt készítenek, hogy lenyűgözzék őt. Thomas felesége, Anne izgatottan figyelte a tájat, mikor ér haza férje és a király.

- Asszonyom, asszonyom! – rohant kiabálva az egyik szolgáló.

- Mi történt?

- A kisasszony…. a kisasszony rosszul lett a kertben. – Anne idegesen szaladt Amalie szobája felé, aki sírva üvöltött a fájdalomtól. Anne kiadta a parancsot, hogy azonnal hívják a bábát, majd egy katonát is elküldetett a királyért is. Amalie-t, idősebb testvére Giselle nyugtatta, de a lányt gyötörte a fájdalom.

A király és Thomas ahogy tudomást szereztek arról, hogy Amalie-nál megindult a szülés, azonnal lóra pattantak és igyekeztek haza. George feszülten lovagolt, egyre gyorsabb tempóra sarkallta a lovát, Thomas is alig tudta utolérni. Köztudott volt, hogy a király fiatalabb korában is remek lovas hírében állt és ez az idők múlásával mit sem változott. Ezt pedig Thomas is megjegyezte. Miután visszaértek a házba George feszülten rohant Amalie szobája felé, ahol Giselle állította meg.

- Hogy van? – kérdezte George, amikor Thomas is a szobához ért. A vastag fa ajtón kiszűrődött Amalie kiáltása.  – Be kell mennem!

- Most nem lehet, kérem felség, nyugodjon meg, Amalie jó kezekben van.  – ezután hosszú, gyötrelmes órák következtek. Amalie szenvedett, mozdulni sem bírt a fájdalomtól. A cselédlányok néha ki szaladtak újabb rongyokért, amelyekkel segíthetik a bába dolgát. A király dühösen és tehetetlenül álldogált az ajtó előtt, miközben inkább a szobában lett volna a lánnyal. 

Hajnalodott. A ház népe fáradtan várakozott, miközben Amalie kiáltása hallatszott ismét, majd csend lett. Néhány pillanattal később babasírásra lettek figyelmesek. George meglepetésében felugrott a székből, majd a szobából kilépő Annere nézett.

- Megszületett… - de George közbevágott.

- Fiú? – kérdezte. Anne megrázta a fejét.

- Lány, lányt szült. – a király arcára egyszerre öröm és csalódottság ült ki. Az uralkodó életében egy fiú születése a legfontosabb és ezt George is megtanulta, sőt a szülei is ezt sulykolták belé gyerekkora óta. George erőt vett magán és a szobába lépett, hogy láthassa Amaliet és a kislányt, aki, amikor belépett édesanyja karjaiban pihent. George lassan-lassan közeledett az ágy felé, ami mellett csak egy lámpa pislákolt. Amalie fáradt volt és meggyötört, de még így is ragyogott az arca, ahogy a gyermeket fogta a karjaiban.

- Olyan gyönyörű, mint te Amalie. – nézett a gyermekre George. – Nem tudok betelni a látvánnyal. – Amalie elmosolyodott, büszkén fogta őt, majd úgy döntött a király kezébe adja. Ő meglepődve vette át a kislányt, aki azonnal lenyűgözte.

- Elizabeth. Szeretném, ha Elizabethnek hívnák. - szólt közbe halkan Amalie.

- Én pedig ragaszkodom hozzá, ha a Sophia nevet is megkapná. – Amalie beleegyezően bólintott. – Megáldalak Elizabeth Sophia.  – ölelte magához a gyermeket, majd a homlokát megcsókolva adta vissza az édesanyjának. Miután ezt megtette hirtelen kiviharzott a szobából, magára hagyva gyermekét és Amalie-t, aki szomorúan tekintett Elizabethre. Thomas látva ezt George után igyekezett.

- Thomas, reggelre legyenek útra készen a csomagjaim.

- Máris elutazik felség? – kérdezte meglepetten az úr.

- Máris. Királyi teendőimet nem tehetem félre, vissza kell térnem Londonba.

- Igenis. – suttogta Thomas, majd intézkedett.

Már kora reggel előállt a hintó, a katonák is felkészültek az indulásra. A király elmélázva álldogált Amalie szobája előtt, ahol a résnyire nyitott ajtón keresztül látta a lányt és leányát. Nehezére esett elköszönni, ezért úgy döntött búcsú nélkül távozik. Thomas, Anne és Giselle álltak a hintó előtt, hogy tisztelettel jó utat kívánjanak a királynak, aki még utoljára Thomashoz lépett.
- Ne felejtsd el azt, amiben megegyeztünk. Sosem tudhat senki arról, hogy Elizabeth az én gyermekem. – súgta barátja fülébe, aki megesküdött.  – Isten áldja önöket. – köszönt el a király, a család pedig fejet hajtott. A ház egyik ablakában azonban, Amalie jelent meg karján Elizabeth-tel. A király ezt látva szomorúan tekintett fel rájuk, Amalie arcán könnyek peregtek, de mielőtt még inthetett volna gyermeke apjának, ő beszállt a hintóba, majd útnak indult. Amalie szomorúan nézte a távolodó hintót, de ahogy gyermekére pillantott tudta, hogy benne örökké az édesapját fogja látni… 

Az oldalról mindennemű másolás - lopás! ha szükséged van bármire kérlek írj nekem emailben!!