Az örökös - II.fejezet

II. fejezet.

Az istállóban álldogálva igyekeztem Olivernek segíteni a lovakat lecsutakolni, melyekkel aztán minden héten a városba megy, hogy a megtermelt zöldséget és gyümölcsöt eladja. Nagyapa hosszú ideje termeszt mindenféle növényt a birtokon, ezeknek termesztésében és a ház körüli munkákban több segítségre volt szüksége. Olivert már kiskora óta ismeri, erős, megbízható fiú, aki a lovak nyelvén is ért. Nagyapa több lovat tart, nagyon szereti őket, ahogy én is, már gyerekként megtanított lovagolni, szívesen töltöttem az időm a lovak közelében, nagyapa pedig gyakran járt vadászni.
 Miközben Oliver a lovakat rendezte, az egyik oszlopnál figyeltem őt, s igyekezett meggyőzni arról, hogy később lovagoljunk ki a birtok melletti mezőre. Gyakran tettünk így, szívesen tartottam vele. Édesanyám ezt ellenezte, legtöbbször nem engedte, hogy kilovagoljak, szerinte veszélyes, de én általában ragaszkodni szoktam az elhatározásaimhoz.

- Lizy odaadnád a vödröt? – nézett rám, amiből kizökkentett a gondolkodásomból.

- Persze.  – bólintottam, majd ahogy odanyújtottam neki, megsimogattam a lovat. Hirtelenjében egy furcsa érzés tört rám, mintha egy másik helyen és világban lettem volna. Szemeim előtt magas tornyok jelentek meg a zord felhők között, s ezt valami nyomasztó érzés követte. Úgy éreztem, mintha lebegnék, de Oliver hangja hozott vissza a látomásból.

- Valami baj van? – érdeklődött.

- Nincs. Minden rendben. – válaszoltam gyorsan, hogy kétségeit elhessegessem. Nagyapa eközben egy kosár gyümölcsöt hozott be az istállóba, melyet a lovaknak szánt. Érdeklődött, hogy foglalkoztam e már a lovammal, majd figyelmeztetett, hogy ritkán járok már ki hozzá. Nagymama halála óta nem volt kedvem szinte semmihez. Legtöbbször benn gubbasztottam a szobám mélyén és az ablakból bámultam a tájat vagy a könyvtárszobában olvasgattam. Előfordult, hogy megálltam a nagyszülők szobája előtt és csak ábrándoztam, emlékeztem a nagymamára. Még hetekkel később is irtózatosan fájt az elvesztése, utolsó mondatai a fülemben csengnek. Pár hete a ház és a birtok is csendes, mindenkit mélységesen megrázott a halál, a gyász. Szomorúan sétálunk el egymás mellett. Oliver eközben nagyapa kérésére elővezette a lovamat, amelyre már rég volt példa. Mindketten bíztattak, hogy üljek lóra, de én vonakodtam a kéréstől, nem tartottam jó ötletnek ennyi idő után. Miután rábeszéltek Oliver előkészítette a lovat és segített felülni rá, majd együtt a város melletti mezőn lovagoltunk. Jó volt kiszabadulni a gondok és problémák elől, kicsit szabadnak éreztem magam, mialatt a napsütésben egyre és egyre távolabb kerültünk a birtoktól. Már későre járhatott, amikor Olivert kértem, hogy álljunk meg pihenni, hiszen a lovak is kifáradtak. Csendben ballagtunk egymás mellett, ő pedig letépett egy szép virágot a mezőn és nekem ajándékozta.

- Köszönöm Oliver, kedves tőled.

- Szívesen, rossz látni, hogy mostanság mennyire szomorú vagy. – válaszolta, eszembe juttatva az elmúlt időszak érzéseit. Hajamat megigazítva próbáltam kitérni a válasz elől, de Oliver túl jól ismert ahhoz, hogy tudja, milyen érzések kavarognak bennem.

- Mit szólnál Lizy, ha versenyeznénk hazáig? – én pedig beleegyezvén rögtön elmosolyodtam, lóra pattanva pedig kezdődött a verseny. Úgy tűnt, az én lovam gyorsabb az övénél, azonban hirtelen lovam megijedt valamitől, felugorva ledobott a hátáról. A földre zuhantam és kétségbeesve néztem fel rá. Oliver a távolból fordult vissza, hogy segítségemre siessen.

- Megütötted magad? – érdeklődött, majd leugrott a lováról.

- Kicsit, nem tudom, mi történhetett. – feleltem, majd Oliver felsegített, utána pedig megfogta a lovamat is. Jobbnak látta, ha sétálunk s a nap már épp lenyugodott, amikor hazaértünk. Édesanyám aggódó tekintettel szaladt ki a házból és érdeklődött hol jártam.

- Oliver kérlek, vezesd be a lovat az istállóba – jelentette ki anyám, majd azonnal kérdőre vont.

- Úgy gondoltam kellett egy kis kikapcsolódás. Nagyapa is ezt javasolta.

- A nagyapa mindig is a lovait részesítette előnyben. Persze, hogy ezt javasolja.

- Nem kellene úgy aggódnia értem.

- Tudod, hogy nem szeretem, ha lovagolni mész. Ez pedig most sincs másképp. – bólintottam, majd poros ruhámat látva rögtön beparancsolt a házba. Miután átöltöztem, s a hajam felkötöttem kontyba, vacsorához ült a család, ahol anyám kifejtette nagyapámnak mennyire, nem tetszik neki, hogy megint az istálló közelébe enged.  Nagyapa ezzel természetesen nem értett egyet, igyekezte édesanyámnak megmagyarázni azt, amitől ő évek óta óv engem. Nem igazán akartam belefolyni ebbe a beszélgetésbe, inkább elnézések közepette visszavonultam a szobámba, magamra öltöttem a hálóruhám, majd sírva húztam a fejemre a takarót, amely alatt úgy éreztem, elbújhatok a gondok elől. A szobában csak egy gyertya pislákolt, amelynek halvány fényénél töprengtem az elmúlt hetek eseményein. Aztán eszembe jutott, az a furcsa érzés, amelyet ma éreztem. Vajon mit jelenthetnek a tornyok? Mi fog történni?

Pár nappal később az ajtón kopogás hallatszott. Klara nyitott ajtót és a lépcső tetejéről látva Oliver édesanyámat kereste. Miután Klara jelezte édesanyámnak, hogy Oliver keresi ő kitessékelve a fiút a ház elé mentek. Leszaladtam a lépcsőn és az ablakhoz álltam, hátha hallom, amiről beszélnek. Oliver szerint egy katona érkezett a városba, aki a von Wallmoden családot, keresi. Édesanyám arcára döbbenet ült ki és kérlelte Olivert, hogy próbálja meg elterelni a katona figyelmét családunkról, illetve ne engedje a birtok közelébe. Oliver engedelmeskedve édesanyámnak lóra pattant, majd távozott, én pedig felszaladtam a szobámba, mint aki nem hallott semmit. Aggódva és félelemtől rettegve huppantam le az ágyamra, azon elmélkedve mit akarhat a katona a családunktól. Elhatároztam, hogy utána járok a dolognak, és a városba megyek. A köpenyemet előkeresve próbáltam úgy eltűnni otthonról, hogy senki sem vegyen észre, ám a birtok határában nagyapa kiáltott rám. Igyekeztem úgy tenni, mintha csak sétálni indulnék, nagyapa pedig úgy tűnt el is hitte, amit mondtam. Utam poros úton vezetett, melyekre magas fák ágai árnyékot vetettek. Triesdorfban mindenki ismerte a családunkat, emiatt is aggódtam, hogy már valaki tájékoztatta a katonát a lakhelyünkről. A házak hol közel, hol távolabb helyezkedtek el egymástól, amelyek között egy fogadó is helyet kapott. Nagyapa néha tart itt kártya partikat a barátaival, amelyet nagymama mindig rossz szemmel nézett. A fogadó előtt aztán megpillantottam egy ismerős lovat, de közelebb érve épp Oliver lépett ki az ajtón. Arca komor volt, dühösnek tűnt, de mielőtt elbújhattam volna, megpillantott.

- Lizy! – kiáltott, majd hangja elcsuklott. Leszaladt a lépcsőn és a fogadó falához húzzon, hogy ne lássanak meg minket. – Mit keresel itt? – érdeklődött.

- Sétálni jöttem. – válaszoltam magabiztosan, de Oliver összeráncolta a szemeit. – Na jó, hallottam amit ma anyámnak mondtál. Mi folyik itt?

- Már semmi, a katona megtudta hol laktok, a fogadós asszony elmondta neki. – mérgelődött, s közben a fogadót figyelte, ahonnan egy hosszú piros kabátos férfi lépett ki.

- Ő az? – kérdeztem, Oliver a kezét a számra tapasztotta, jelezve, hogy ne szólaljak meg. A katona lesétálva a lépcsőn a lovához ballagott, majd felülve rá elhaladt mellettünk. Oliverrel aggódva tekintettünk egymásra, majd kezével megfogta az enyémet és a lova felé, siettünk. Felugrott rá, majd felsegítve engem a katona nyomába eredtünk, akinek útja a birtok felé haladt.

- Ne aggódj Elizabeth, nem lesz semmi baj. – nyugtatott, a loval pedig egyre gyorsabban próbáltunk a katona nyomába érni, aki mire utol értük a birtok egyik fájához kötötte ki lovát. Nagyapa és édesanyám addigra már kiszaladtak a házból és aggódva tekintettek rám, miközben feléjük sétáltam.

- Jó napot! Thomas von Wallmoden? – érdeklődött a katona. Nagyapám bólintott.

- Minek köszönhetjük a látogatást? – s úgy tűnt nem lepte meg a katona. Közben édesanyám mellé léptem, aki könyörgött, hogy menjek be a házba, de látva ellenkezésemet Olivert kérte meg, hogy kísérjen be. Mérgesen csaptam be az ajtót magam mögött, de úgy döntöttem, nem hagyom annyiban megálltam az ablaknál.

- Elizabeth, próbálj megnyugodni.

- Mégis miért Oliver? – förmedtem rá. – Nem értem miért nem maradhattam odakinn. Mindenki titkol valamit, ami most már kezd érdekelni engem is. – jelentettem ki, miközben családom beszélgetését figyeltem a katonával. Anyám reakciói nem voltak megnyugtatóak, kezét az arcához kapta, rémület és meglepettség tükröződött arcáról, végül pedig nagyapa mellkasára borult, aki nem győzte nyugtatni.

- Oliver én ezt nem bírom tovább. – majd az ajtót kinyitva édesanyám felé tartottam, aki kisírt szemekkel nézett rám. Nagyapa eközben beljebb tessékelte a katonát a házba, majd megkérte Klara-t, hogy hozzon egy csésze teát az úrnak és készítsen elő számára egy szobát. Érthetetlenül álltam ezen kijelentésekkel szemben, hiszen nem értettem miért vendégelünk meg egy olyan embert, aki rosszat akar a családunknak. Nagyapa komoly és nyomatékos arccal nézett édesanyámra, majd bekísérte a férfit a szalonba. Megrendülve álltam édesanyámmal szemben, akinek továbbra is peregtek a könnyei, nehezen találta a szavakat, majd megkért, menjünk be a szobámba. Gondosan becsukta az ajtót, leültetett a szépen bevetett ágyra, majd mellém ülve megfogta kezeimet. Hosszú ideig hallgattam sírását, amikor belekezdett, hangja mindig elcsuklott. Egy pillanatban aztán próbált erőt venni magán, megigazította már- már őszülő, barna haját, majd rám nézett.

- Anyám, kérem mondja el mi történt?

- Elizabeth. Ez nagyon nehéz most nekem, mert azt mondtam neked, hogy édesapád meghalt a születésed előtt…. – hangja újra elcsuklott, majd kérdőn néztem rá, ő pedig igyekezett folytatni.  – Azonban nem mondtam igazat. El kellett titkolnom azt, hogy ki az édesapád, azt, hogy ki vagy.

- Hogy érti ezt?

- Az édesapád egy olyan férfi, akinek nem fért bele egy gyermek az életébe. Főleg egy olyan nőtől, mint én, de nagyon szeretett bennünket. – továbbra sem értettem mire céloz.  – Elizabeth, kérlek, bocsásd meg nekem ezt. Nem mondhattam el, hogy ki az édesapád, mert megígértük, hogy hallgatunk, nem derülhetett ki. – könnyei ismét az arcán peregtek, de próbált erősnek tűnni. – Az édesapád … Anglia királya. – döbbenten és megsemmisülve ültem az ágyamon, néztem arra az asszonyra, aki tizenhét évig titkolta azt, hogy kinek a gyermeke vagyok. Olyan érzések kavarogtak bennem, amelyeket magam sem tudtam követni. A sírógörcs kerülgetett, legszívesebben szaladtam volna, messze, távol az otthonomtól. Ágyamról felállva az ablakhoz sétálva, édesanyám kérte mondjak valamit, de képtelen voltam ránézni, válaszolni. Helyette a széket löktem arrébb, amely a falnak döntve a földre zuhant.

- Elizabeth, kérlek. – érintette meg a vállamat.

- Most ne, hagyjon békén. – emeltem fel a hangom, majd kivágva az ajtót kiszaladtam a szobámból, egészen az istállóig, ahol a lovam mellé lekuporodva keservesen sírva fakadtam. Elárulva éreztem magam, akinek az élete egy szempillantás alatt megváltozott. Belegondolva  minden csak hazugság volt, az egész családom őrizte ezt a titkot, melybe úgy éreztem, belepusztulok. Ekkora terhet, nem bírok elviselni, nem is akarok. Már besötétedett, de én még mindig az istállóban húztam meg magam az egyik sarokban. Semmilyen gondolat nem kavargott bennem, semmilyen érzés már nem kerített hatalmába, a mélységes megbántottság és szomorúság vette át a helyét. Minden, amit eddig hittem egy pillanat alatt elillant. Már – már a szomorúságban elálmosodva ücsörögtem, amikor valaki a nevemen szólított. Nem akartam válaszolni, de ismét hallottam a hangot, egyre közelebb érve pedig megpillantottam a nagyapámat.

- Elizabeth. – mondta, majd nehezen, de megpróbált mellém leülni. – Tudom, hogy elárulva érzed magad. Hidd el, egyikünk sem akarta ezt. – nem feleltem. – Tudod, hogy te vagy számunkra a legfontosabb. – tette kezét a vállamra. - A király fiatal korom óta a legjobb barátom, valahogy beleszeretett édesanyádba, közben pedig ő lett Anglia királya. Nem derülhetett ki, hogy van egy törvénytelen gyermeke.

- De miért most? – kérdeztem, miközben könnyek gyűltek a szemembe.

- Történt valami, amiről tudnod kell. Azért is jött a tanácsnoka. Kérlek, gyere vissza a házba, ő mindent elmond.

- Nem tudok. Nagyapa, nekem ez túl sok, az egész életem egy hazugság. – sírtam el magam. Nagyapa addig-addig kérlelt, amíg együtt visszatértünk a házba. Édesanyám megtörten ült a szalonban, szemben vele a tanácsnok. Mindketten szótlanok voltak, várták, hogy megjelenjek. A férfi nyomban felugrott, hogy köszöntsön, majd kezet csókolva üdvözölt. Zavaromban elkaptam a kezem, ő pedig nagyapámra nézett.

- Spencer Comton vagyok kisasszony, a király tanácsosa. – bólintottam, nehezen jöttek a szavak.

- Miről lenne szó? – érdeklődtem, miközben kérte, hogy üljünk le. Édesanyám aggódva nézett rám, én pedig hallgattam az urat.

- II. George király lebetegedett. Orvosai szerint már nem sok ideje van hátra, s mivel örökös nélkül maradt a királyi ágyán tájékoztatott engem a kisasszonyról, kérte, hogy keressem fel önt és vigyem Londonba.

- Tessék? – kiáltottam, majd családom tagjaira pillantottam.

- Segítenie kell az országon Elizabeth, ön az egyetlen lehetőségünk. – jelentette ki nyomatékosan, mint aki azt akarja, hogy rögvest szedjem a holmimat és kövessem.

- Ne haragudjon, tizenhét év után jelentkezik az apám, rögtön azt akarja, hogy hagyjam el a családom és induljak Londonba. Nem tehetem. Nem akarok Londonba menni.

- Elizabeth! – kiáltott rám nagyapa, de mit sem törődve vele, sarkon fordultam és elhagytam a szalont.

Az éjszaka keveset aludtam. Kérdések kavarogtak bennem, végül pedig rájöttem arra, hogy magam sem tudom ki is, vagyok. A király elszakítana a családomtól? Azért, hogy egy idegen országba, idegen helyre költözzem. Nem tudok én egy király elsőszámú gyermekeként viselkedni. Még csak nem is ismerem. A szobámban körbenézve csak arra tudtam gondolni, mennyire hiányozna minden erről a birtokról. Eldöntöttem, hogy reggel kerek-perec megmondom a tanácsosnak, hogy hagyja el a birtokot, és a király felejtse el a családomat. Ezzel a magabiztossággal igyekeztem elaludni, természetesen ez nagyon nehezen ment, mivel a gondolataim eluralkodtak rajtam. Reggel kopogást hallottam. Először csak azt képzeltem, hogy álmodom, de egyre hangosabb és hangosabb lett, majd a szobám ajtajának nyikorgó hangjára ébredtem fel. Ismerős hang ébresztgetett, majd elhúzva a szemem elől hosszú barna hajam, Klara arcát véltem felfedezni az ágyamnál. Klara mindig is segítőkész, hű szobalánya volt a családnak, most is kedvessége erőt adott az ébredésnél. Gondolta megkínál egy csésze teával, aminek különösen örültem, legalább addig sem kell elhagynom a szobám. Jelezve, hogy tud mindenről, ami történik, próbált egy kicsit a lelkemre hatni, ám ahogy a király szóba került, kértem, hogy beszéljünk inkább másról. Klara előkészítette a ruhám, majd segített befonni a hajam. Reméltem, hogy hosszú időt töltök a szobámban ahhoz, hogy elfelejtsenek. Ám, amikor az étkezőbe készültem, Mr. Compton megállított.

- Jó reggelt kisasszony.

- Üdvözlöm. – haladtam el mellette, de ő megállított.

- Miss Elizabeth, úgy látom, nem érti a helyzet komolyságát. Segítenie kell az országon, a népen. Ha George meghal …

- Én pedig úgy látom, hogy nem értette, amiről az este beszéltem. Az apám tizenhét évig nem volt kíváncsi rám, most pedig utasít, hogy hagyjam el az otthonom. – vágtam vissza.

- Megértem kisasszony, de velem kell jönnie. Kérem. – mondta, de én ezt meg se hallva tovább haladtam az étkezőbe, ahol nagyapám teázott. Aggódó tekintettel nézte, ahogy leülök és hozzálátok a reggelihez, majd következett az, amit sosem gondoltam volna. Nagyapa felállt a székéből, mellém lépve leült egy székre, idős, ráncos kezeit az enyémre tette, szomorú tekintettel rám pillantott, majd így szólt.

- Lizy. Én, egyetlen unokám. Tudom, hogy nehéz most neked, azt is tudom, hogy nem hagynál bennünket sosem cserben, de most rád egy új lehetőség vár. George jó barátom régóta, tudom, hogy ő sosem akarna neked rosszat és nehéz volt azt a döntést is meghoznia, hogy elhagyjon benneteket. Én tudom. Elizabeth.. El kell menned Londonba és segíteni az apádon az országa, az országod érdekében. Tedd meg ezt, kérlek. Benned bíznak. Elizabeth, te vagy Anglia trónjának várományosa....

Az oldalról mindennemű másolás - lopás! ha szükséged van bármire kérlek írj nekem emailben!