Az örökös - VI. fejezet - Scripts from Esther

VI. fejezet

Zokogva, a levegő után kapkodva ültem a szófán, miközben Benjamin utasításokat adott a katonáknak, akik teljesítve a kérést jöttek - mentek, elvonszolták a támadót. Ürességet éreztem, mint még soha, miközben féltem, olyan érzést szült, mintha sírógörcsöt kapnék. Ez pedig hosszú percekig nem múlt. A kandalló tüze mellett ülve, csak a düh és a szomorúság kavargott bennem. Semmit sem akartam jobban, mint, hogy távozzam és elmehessek az udvartól. El akartam szökni, haza menni. Benjamin hirtelen leült mellém, majd a megérintette a kezem, de én gyorsan elkaptam. Remegtem, mialatt könnyes szemmel néztem fel rá.

- Az őrök tömlöcbe zárták a támadót, kifaggatom, ha kell, megkínzom, hogy megtudjam ki áll ennek a hátterében. – mondta mérgesen, mégis halkan.

- Majdnem megölt. Ha nem érkezik meg, akkor meghalok. Még csak segítségért sem tudtam kiáltani – könnyeim hulltak, akár a záporeső, de Benjamin jelenléte megnyugtató volt számomra. Letérdelt a szófa elé, hajamat eltűrve próbálta letörölni a könnyeimet, biztatni, hogy most már biztonságban vagyok. Végső elkeseredésemben a vállára borultam és addig sírtam, ameddig csak tudtam. Benjamin óvó, védő ölelésében jó érzés volt megpihenni, miközben a szobámba a király és a királyné rohantak be, hálóköpenyben. Látva engem értetlenül álltak az eset előtt, majd apám kérdőre vonta Benjamint.

- Mégis mi történt itt? – érdeklődött dühösen, majd fel alá sétált.

- A hercegnőt megtámadták, de idejében érkeztem az őrökkel és elfogtuk a támadót – a király arca kemény volt és látható volt a harag a szemében.

- Ki akarta megölni a lányomat? – jó érzés volt, hogy így hívott. – Ki tesz ilyen szörnyűséget?

- A spanyolokhoz tartozott – szólaltam meg halkan.

- Hogy érted ezt? A spanyolokhoz?

- Gyanítjuk – vette át a szót Benjamin - , hogy a spanyol küldöttségből tette valaki, akit felbéreltek.

- Induljunk Benjamin, hallgassuk ki a férfit. Hallani akarom, hogy ki fizette le – rám nézett, majd a vállamra tette a kezét, de azzal a lendülettel kiviharzott a szobából. Caroline megdöbbenve figyelte az eseményeket, majd ő is igyekezett megnyugtatni.

- Hozzanak teát! – utasította a szolgálókat, majd mellém ülve együtt néztük csendben a lobogó tüzet. Nehezen emésztettem meg a gyilkossági kísérletet, de egyre kimerültebb lettem.

- Tudod Elizabeth – kezdett bele – sajnos egy királyi sarjnak ezeket a megpróbáltatásokat is ki kell állnia. Tudom nem könnyű, engem legalább kilencszer próbáltak megölni, eltávolítani az udvarból, de látod.. még mindig itt vagyok – mosolyodott el, amellyel némileg engem is kizökkentett rémült hangulatomból.

– Ha jót akarsz magadnak, akkor az alsó szoknyád alatt mindig tartasz egy kést – kérdőn néztem rá, de ő magabiztosan állította és ragaszkodott is szándékához, ezt pedig be is bizonyította, amikor a hálóingét felhúzva megmutatott egy aprócska kis kést.

- Látod, éjszaka sem tudhatjuk, mi történik – majd gyorsan elrejtette, amikor a szolgáló belépett a csésze teákkal. Miután elfogyasztottuk, kicsit jobban éreztem magam. A király eközben visszatért nyomában Benjaminnal. Őrjöngött, dühében fel s alá járkált és hol mérgesen pillantott körbe, hol a lágyszívű, kedves arcával nézett rám. Mr. Crawford tájékoztatott bennünket, a spanyol követ bízta meg az alattvalóját, hogy támadja meg a hercegnőt. A király, azonban amikor a követ ajtaján kopogtatott hűlt helyét találta Don Alvaronak, ezért utána küldött lovasokat, hogy elfogják. Caroline is helyeselte a tervet, mialatt George felkérte Benjamint, hogy az éjszaka vigyázzon rám, amit ő örömmel elvállalt. Caroline és a király kivonultak a szobámból, Benjamin pedig biztosított arról, hogy végig figyelni fog, pihenjek le, nem fog bántódásom esni. Ez némiképp megnyugtatott, ám a pillanatokkal ezelőtti történt incidensre sem számított senki. Képtelen voltam álomra hajtani a fejem, sőt a szemem sem mertem lecsukni, ha véletlenül mégis megtörtént volna, rögtön a kést láttam a szemeim előtt. Emiatt az éjszaka nehezen telt el, sőt egyáltalán nem is aludtam. Reggel oltári égzengésre ébredtem, mint az időjárás tekintetében, mint a trónteremben, apám tajtékzott, hangja a folyosó végéről hallatszott, amikor az őreimmel beszélt arról, mégis hogy történhetett meg az esti gyilkossági kísérlet. Amikor odaértem Benjamin is ott állt, akkor vezették be Don Alvarot.

- Bizonyára elfogták a lovasok – súgta oda Emily, aki szintén a kiáltozás miatt jelent meg a trónteremben. – Hallottam mi történt veled Lizy. El sem tudom képzelni milyen érzés lehetett ez neked, borzalmasan sajnálom – fejezte ki együttérzését, de én csitítottam, mikor apám elé lökték a spanyolt.

- Nem értem felséged miért hozatott a palotába?

- Nem érti? – csattant fel haragosan a király. A követ megrázta a fejét ugyanolyan gúnyosan, ahogy eddig is.

- Esetleg elmondhatná nekem Alvaro, hogy miért épp önt nevezte meg az a spanyol katona, aki épp az éjjel akarta megölni a lányomat? Azt is elmondhatná nekem, hogy miért érkezett a palotába? A királya adta ki a parancsot?

- Felséged elveti a sulykot. Fogalmam sem volt arról, hogy a lányát meg akarták gyilkolni. Mélységesen sajnálom.

- Sajnálja? – üvöltötte a király egy pofon kíséretében, miközben mindegyikünk döbbenten figyelte az eseményeket.

- A lányom majdnem meghalt, a maga hibájából. Mit sajnál? Azt, hogy nem sikerült megölni?

- Na de uram..

- Nem akarom magát látni, sem a spanyol delegációját – kiabált, haragját pedig semmi sem tudta csitítani –, a királyuk ezért pedig megfizet. Vezessék el ezt a férget – majd dühösen a trónjába ült, én pedig döbbenten Emilyre néztem, aki szintén félénken állt továbbra is mellettem. Miután a spanyolt elvezették, a király tekintete nem jelentett jót és a dolgozó termébe hívatta az összes tanácsnokát, hivatalnokát. Észrevettem Caroline-t a terem túlsó végében, aki szintén komor és kemény arckifejezéssel figyelte férje elvonulását, majd az udvarhölgyeivel távoztak. Később Emilyvel és Oliviával sétáltam a folyosón, amikor is támadt egy ötletem. Egész nap csak az járt a fejemben és képtelen vagyok megérteni valaki mért akar az életemre törni és mi haszna van abból, ha megöl.

- Min gondolkozol Lizy?

- Tennem kell valamit Emily, hiszen mégiscsak meg akartak ölni az éjjel.

- Mit akarsz tenni?

- Látni akarom a követet. Érdekelne miért tette – Emily megállított és azonnal letorkolt, hogy semmiképpen nem engedi, hogy a cellájához menjek. Olivia is egyetértett, de mégis annyira érdekelt, hogy ki bérelte fel a követet és miért?

- Lizy, kérlek. Felejtsd el a követet. Életben vagy, ez számít. Mi lenne, ha később piknikeznénk a kertben?

- Rendben, remek ötlet – válaszoltam, remélve, hogy elterelem a témát és nem kérdezősködnek többet a tervemről. Azonban nem tágítottam attól, amit eldöntöttem viszont segítségre volt szükségem, aki bejutottat a tömlöchöz. A szobámban aztán egy határozott tervet eszeltem ki és az ablakban állva figyeltem ahogy az udvarhölgyeim kosarakkal érkeznek a kertbe. Tudtam, nem fog tetszeni nekik, hogy eltitkolom, amit szeretnék, de ezzel nem akartam plusz terhet róni rájuk. A szekrény mélyéről egy sötét köpenyt szedtem elő, majd felvéve Mr. Crawford keresésére indultam. A dolgozó előtt találtam rá, épp egy másik katonával beszélgetett, de félre hívva tudtára adtam a tervem. Benjamin azonnal ellenkezett, sőt képtelennek tartotta az ötletet.

- Én vagyok a hercegnő, ez elég meggyőző? – Benjamin szavai elakadtak és meglepetten állt továbbra is velem szemben, nem mert ellent mondani, majd kérte, hogy kövessem. A palota egyik szegletében lépcső vezetett le a cellákhoz. Sötét, vizes hely volt, a lépcsők csúsztak, Benjamin figyelmeztetett, hogy kapaszkodjak, nehogy elessek. Leakasztott egy fáklyát, majd kérte, hogy csak középen lépkedjek, ne közeledjek az ajtókhoz, falakhoz. Félelmetes volt, néha egy-egy rab kikiabált, de mi töretlenül haladtunk előre. Benjamin aztán beszélt az egyik őrrel, majd a spanyol követ ajtajához vezetett.

- Nyissa ki! – kértem.

- Szó sem lehet róla kisasszony. Veszélyes.

- Nyissa ki! – kértem újra határozottabban. Benjamin aztán eleget tett kérésemnek és a katonától elkért kulccsal kinyitotta Alvaro tömlöcének ajtaját. A férfi meggyötörten ült a fapadon, de meglátva engem kivirult az arca. Benjamin pár lépéssel arrébb ment, én pedig a spanyolnak szegeztem a kérdést.

- Mit ártottam én magának?

- Sokat – nevetett, majd felugrott lábán a lánccal. – Az angol király lánya, ráadásul törvénytelen. Szerintem itt sem kellene lennie kisasszony. Spanyolországnak nagyon az útjában áll. Eddig csak George királyt kellett volna eltávolítanunk, most meg itt van ön.

- Mit képzel? – emeltem fel a kezem, de ő elkapta.

- Azt, hogy keresztül húzta a számításainkat Elizabeth. Azt hittük a király betegsége annyira súlyos, hogy meghal és végre elfoglalhatjuk Angliát. Most meg itt van egy fattyú, akit örökösének akar megtenni.

- Elképesztő arcátlan. Azt akarja mondani, hogy a hataloméhes királyuknak az útjában állok? Hogy jutott a tudomásukra ilyen hamar a létezésem? – Alvaro nevetett. Hosszú ideig csak a cinikus kacaját lehetett hallani, ami bosszantó volt számomra, egyre jobban felerősödött bennem a harag.

- Mindenhol vannak kémeink. Mindenhol.

- Jobb, ha tudja, hogy nem fogja többet látni a napot, sem a hataloméhes királyát – majd megfordultam és el akartam hagyni a cellát. Alvaro azonban gyorsabb volt, hátulról elkapta a nyakam, majd amikor Benjamin és az őrök odaértek, követelőzni kezdett.

- Erre ugye nem számított hercegnő? – közben a katonák közelebb léptek. – Á, á. Ne közelítsenek vagy megölöm. Nem tart sokáig, ezt tudhatnák.

Benjamin aggódó tekintettel nézett rám, miközben tehetetlenül állt szemben velünk. Mozdulni sem tudtam szorításából, és olyan erősen fogta a nyakam, attól féltem, hogy hamarosan megfulladok. Arra tudtam csak gondolni, hogy miért nem hallgattam a lányokra vagy Benjaminra, akik előre megmondták mennyire veszélyes a követ tömlöcéhez mennem. Ez a férfi pedig mindenre képes. A szorítása közben felfedeztem milyen hideg és sötét a tömlöc, hogy mennyire régi az ajtó. Mr. Crawford aztán egyre közelebb és közelebb lépett, mialatt a spanyol követelőzött, hogy a kardját tegye a földre. Hosszúnak tűnő percek következtek, de Benjamin szemfüles volt és elkapva Alvaro derekát a falhoz lökte én, pedig sikeresen kiszabadultam a szorításából. Az egyik őr aztán egy kardot dobott oda Benjaminnak, aki azonnal végzett a férfival. Azonnal a földre zuhant, majd örökre lecsukta a szemét. Levegőért kapkodva álltam az ajtóban, miközben Benjamin megparancsolta a katonáknak, hogy távolítsák el a férfit, ő pedig jelenti a királynak a történteket.

- Jól van kisasszony? – érdeklődött megfogva karomat, miközben továbbra is levegőért kapkodtam és megrendülve álltam azelőtt, hogy épp a szemem láttára halt meg egy férfi.

- El sem hiszem ami történt – hebegtem. – Meghalt – fogta a kezem továbbra is Mr. Crawford.

- Menjünk, nem szép látvány ez – húzott el a tömlöc ajtajából. – Nem kellene, hogy egy hölgy ilyet lásson.

- Én csak… -hebegtem -, tudnom kellett. – Benjamin csitított, majd magával húzott.

- Elizabeth, a királynak tudnia kell mi történt. Jöjjön, menjünk – majd követtem a férfit, aki mögött szomorúan ballagtam vissza a kastélyba. Benjamin megígérte, hogy jobb, ha ő mondja el apámnak a történteket, én addig várakozzam. Aggódó tekintettel engedtem el Benjamint, s mialatt várakoztam a királyné jelent meg udvarhölgyeivel a nyomában. Meglepődve tapasztaltam, hogy Olivia is közük volt. Meghajoltam, abban reménykedve, hogy elhaladnak mellettem.

- Elég meggyötörtnek tűnsz kedvesem. Történt valami? Miért van elszakadva a gallérod? – kérdezte. Észre sem vettem a történések alatt, hogy elszakadt a fehér gallérom. Próbáltam meggyőzően mondani, hogy minden rendben, persze Caroline ezt nem hitte el.

- Még szerencse – folytatta - , hogy az udvarhölgyedet ennyire érdekli a sorsod és elmondta mire készülsz – majd Oliviára pillantottam, aki a földet fürkészte, nem mert a szemembe nézni.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire felelőtlen lány vagy Elizabeth. Épp az éjjel akartak megölni, most meg egyenesen a karjaiba akarsz sétálni – s mire ezt kimondta határozott léptekkel megjelent a király és dühösen pillantott rám.

- Elizabeth, hallottam mi történt. Nem szabadott volna odamenned. Miért tetted?

- Tudni akartam miért akart megölni. Eddig senkinek nem álltam az útjában, most meg rögtön el akarnak távolítani. Én nem ehhez vagyok szokva felség, egészen eddig nyugodt életem volt - a könnyeimmel küszködtem s ezt a király is észrevette, de továbbra is dühös és kioktató volt. Amikor gyermek voltam mindig sokat gondoltam arra ki lehet az édesapám. Mint egy álmodozó, ártatlan lány reméltem, hogy egy olyan férfi lehet, akire felnézhetek, aki erős és biztonságot ad. Most kétség gyötör. Az apámmal semmilyen kapcsolatom nincs. Kioktató, egyáltalán nem érdekli egy olyan embernek az érzései, aki alig néhány hete lakik a kastélyban. Talán más gondolataim voltak az apámról, aki sokadszorra mondta el, mennyire felelőtlen voltam és kérte Oliviát, hogy kísérjen vissza a szobámba, de a lányra rá se tudtam nézni. Miután becsukta az ajtót, levettem a köpenyem, szomorú mégis mérgesen néztem rá.

- Hogy tehetted? Azt hittem bízhatok benned Olivia. Erre te, pont te.

- Nem tehettem mást Elizabeth. A vesztedbe rohantál – elnevettem magam.

- Gondolom, ezért mondtad el pont Caroline-nak. Mi mindent tud még rólam?

- Semmit – bánkódott.

- Elmondasz neki mindent ugye mióta itt vagyok a kastélyban? – Olivia hallgatott, kezét tördelve nem mert a szemembe nézni, én pedig elárulva éreztem magam. Többszöri kérdésre sem vallotta be, amit egyébként is tudok. Megkértem, hogy inkább távozzon, én pedig az ágyba fekve dühöngtem. Miért hiszi azt mindenki, hogy nem tudom megoldani a dolgaimat? Eddig semmi bántódásom nem esett, nyugodt életem volt az otthonomban, most pedig ahogy Angliába jövök rögtön meg akarnak ölni. Ezt nehéz megemésztenem és elviselnem, főleg, hogy mindenki haragszik rám. Mialatt az ágyban feküdtem besötétedett. Azt sem vettem észre, hogy a szolgálók meggyújtották a gyertyákat és a kandallóban is ropogott a tűz. Később megkértem a szolgálókat készítsenek fürdőt, ahol kipihenhetem magam, a mai veszély után egy kis megnyugvást adhat. A szolgálók készségesek voltak mindig és Ellát is szívesen láttam a szobámban, annak ellenére, hogy a királyné követelte tőle a levelemet. Segített lehámozni rólam a ruhát, majd belemásztam a meleg vízbe, ahol jó volt ellazulni. Ám szemeim előtt vörös lett a fal, olyan, mintha vér csordogált volna le rajta. Hosszú perceknek tűnő másodpercek következtek, ijedtemben kiugrottam a kádból, majd Ella szólított meg és adta oda a törölközőmet. Mire ismét a falra néztem, az ugyanolyan volt, mint azelőtt. Ella nem értette zavarom, én pedig nem találtam a szavakat, rémült szemmel néztem rá, s ő jobbnak látta ha magamra hagy. Összeroskadtam a kád mellett és a falat bámultam továbbra is. A látomás rémisztő volt és baljós jelei voltak. A hajamat befonva aztán felöltöztem a hálóingembe, majd keríteni akartam egy szobalányt, aki némi gyümölcsöt hoz majd a szobámba. A folyosón csak néhány fáklya és gyertya világított, jelezve, hogy a lakók többsége már lepihent, én mégis rendületlenül szerettem volna enni egy kis gyümölcsöt. Az egyik szobából aztán Benjamin lépett ki, meglepődve álltam meg vele szemben.

- Jó estét – köszöntem, időközben összekötöttem a köpenyemet.

- Jobban van kisasszony? – kérdezte zavartan. Bólintottam, majd megköszöntem Benjaminnak a segítséget.

- Elizabeth – lépett közelebb – veszélyes terv volt, nem szabadott volna engednem, hogy odamenjen.

- Az én ötletem volt, vállalom érte a következményeket, ha kell. Emiatt nem kell aggódnia.

- De aggódom – vágott közbe megérintve a karom - , hiszen kétszer is veszélybe került – nézett mélyen a szemembe, amely minden eddiginél másabb volt.

- Sajnálom, hogy magammal rántottam, többé nem fog előfordulni. Gondoltam maga az egyetlen aki segíthet nekem – mondtam, de ő továbbra is engem nézett, amitől én is egyre jobban zavarban voltam.

- Én vagyok a hibás, nem kellett volna engednem. Ha valami történt volna magával Elizabeth nem tudnám megbocsátatni magamnak – láttam a szemeiben, hogy komolyan gondolja, jól esett az aggodalma, mialatt a karját derekamra tette, majd közelebb húzott. A szívem hevesebben dobogott, éreztem, ahogy a lábaim remegnek és mintha a föld felett lebegnék. Benjamin közelebb hajolt, majd megcsókolt. Ajkai lágyan tapadtak az enyémhez, gyengéd és elragadó volt, majd amikor eltávolodott, nem akartam, hogy vége legyen. Mélyen néztem fel kék szemeibe aztán megcsókoltam, de az ablak párkánya állított meg bennünket és hozott vissza a valóságba.

- Nem lehet – harapott az ajkába a férfi.

- Jön valaki – suttogtam, Benjamin a karját a falhoz támasztotta, így a mellettünk elhaladó őrök a gyertyák halvány fényénél nem látták kivel van. Miután eltávolodtak Benjamin lelkiismeretével küzdött, rám sem mert nézni.

- Ne érezd magad rosszul, kérlek.

- A hercegnőt csókoltam. Igenis rosszul érzem magam, hiszen nekünk ezt sem szabadna.

- Ugyan már – vágtam közbe, miközben ő a fejét fogva bámulta a kertet.

- Visszakísérlek a szobádba – fordult felém és azzal a lendülettel húzott magával. Az őreimet elküldte néhány percre, mialatt megálltunk a fa ajtó előtt, megállítva nem engedtem, hogy kinyissa.

- Én nem bánom ami történt ..

- Én viszont igen, hiszen csak egy katona vagyok, te pedig – nézett rám dühösen.

- Engem ez egyáltalán nem zavar. Pár héttel ezelőtt magam sem tudtam, hogy hercegnő vagyok.