Az örökös - VII. fejezet

VII. fejezet

Miután megtudtam, hogy a spanyol király abban bízott, hogy a király meghal, majd sikeresen eltávolít engem is Anglia éléről, elfoglalhatja az országot, és ő uralkodhat minden megváltozott az udvarnál.  Don Alvaro halálát követően apám megkínoztatta a katonát, aki az életemre tört, ezek után egy távirat kíséretében hajóra bocsátotta, hogy vigye el a hírt a királyának arról, hogy Anglia nem bocsát meg. Azóta pedig folyamatosan azon tanácskozik, hogyan és miképp kellene megtámadnia Spanyolországot. Nem igazán értettem a politikához, emiatt semmiféle véleményt nem tudtam alkotni a témában, de abban egyetértettem, hogy meg kell fizetnie annak, aki az életünkre akart törni. Apám eltökélt szándéka, hogy mindenre megtanít a politikáról, de én inkább szívesen maradtam a könyveimnél. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy a levelem biztonságban Triesdorfba ért és édesanyám gyorsan válaszolt is. Amikor Ella a szobámba hozta a levelet, boldogan kaptam ki a kezéből és olvastam. Édesanyám leírta, hogy telnek a napjaik, ki hogy van otthon. Természetesen bíztatott, hogy tartsak ki és legyek erős. Ez pedig eszembe juttatta azt, hogy engedélyt kérjek a királytól az elbocsátásra. Ehhez pedig ragaszkodtam és döntésemtől nem tágítottam. Kilépve a nyugalmas szobámból, gyors léptekkel haladtam az édesapám szobája felé, ahol Spencerrel tárgyalt. Ahogy megpillantott megkérte, hogy hagyjon bennünket magunkra. A szoba falán hatalmas térkép helyezkedett el, amelyen különféle színű kitűzők voltak láthatóak. Bizonyára azok a helyek, amelyekhez valamilyen érdeke fűződik. Az asztal telis –tele volt pergamenekkel, könyvekkel. Próbáltam magabiztos lenni, de belül az idegesség szétszakított. Amikor belekezdtem volna épp egy pergament írt alá, kérte, hogy várjak.  Leültem egy székbe, de annyira türelmetlen voltam, hogy a kezemet tördeltem, majd felugorva az ablak felé ballagtam. A király aztán megállt a hátam mögött.

- Miről akartál beszélni velem Elizabeth?  - ijedtemben megfordultam, azonban tudtam most jött el az én időm.

- Felség, kérnék egy szívességet – nehezen folytattam, de a király feszülten figyelt.

- Nos, arról lenne szó, hogy mivel Ön már meggyógyult, szeretnék visszatérni Triesdorfba. Úgy gondolom rám már nincs szükség.

A király döbbenten állt velem szemben, én pedig a válaszára vártam. Azonban úgy látszott, hogy erre a kérésre nem számított. Arca kemény volt, tekintélyt parancsoló. Megfordult, majd leült a székébe. Nagyot nyeltem és imádkoztam magamban, hogy számomra megfelelő választ kapjak.

- Megleptél Elizabeth. Miért akarsz haza menni?

- Hiszen Ön jobban van, az ország nincs veszélyben.

- Azt gondolod, hogy ettől függetlenül nem kell örökös az országnak? Hiszen kitudja mi történik velem a jövőben, csak te vagy aki átveheti a trónt.

- De én nem tudom, hogy kell uralkodni. Jó volt nekem Triesdorfban – a király az asztalra csapott.

- Elizabeth, ha én meghalok, te irányítod Angliát. Addigra pedig te leszel a legerősebb asszony az országban, hiszen mellettem és a palotában mindent megtanulhatsz.

- Akkor …

- Akkor maradnod kell a palotában. Ebből pedig nem engedek. Természetesen alkalomadtán elutazhatsz és meglátogathatod a családod – szomorúan tekintettem apámra, bár most egyértelműen királyként viselkedett. Nem vette figyelembe azt, hogy hiányzik a családom, azt, hogy én nem vagyok az udvarhoz való és nem értek az uralkodáshoz. Miután megkaptam a fejmosást és felvilágosított a kötelességemről utamra engedett. Mérgesen szaladtam a szobám felé és bevágtam magam mögött az ajtót. Néhány pillanattal később kopogás hallatszott.

- Nem vagyok itt! – kiáltottam, de Emily lépett be az ajtón félénken.

- Mi a baj Lizy? – érdeklődött én pedig lehuppantam a szófára.

- Kerek perec megkérdeztem apámat, hogy haza enged e. De nem. Hiszen, ha ő meghal csak én örökölhetem a trónt.

- Lizy el akartál menni?

- Persze Emily. Hiszen én nem tartozom ide az udvarhoz. Caroline utál, azt se tudom mi az, hogy uralkodás, nem értek a politikához. Mégis mit keresnék én itt? – Emily elkeseredetten nézett rám, bár leginkább ezek a szavak a dühömből fakadtak.

- Tehát nem engedett haza – megráztam a fejem.

- Különben is, Olivia pedig rögtön szalad a királynéhoz, pedig bíztam benne.

- Nem akart ő rosszat – ült mellém Emily – , de mit szólnál, ha sétálnánk egyet a kertben?

- Esetleg lovagolni is mehetnénk.

Emily meglepetten követett engem, amikor elhatároztuk, hogy lovagolni megyünk.  Az időjárás is alkalmasnak bizonyult ahhoz, hogy egy kis időt a szabadban töltsünk. Amikor azonban a kastélyból kifelé tartottunk észrevettük, ahogy Olivia és Benjamin beszélgettek. Emily aggódva tolt tovább, hogy egyáltalán ne foglalkozzam vele, de engem mégis érdekelt miről társalogtak. A barna hajú lány aztán utánunk szaladt és szabadkozott amiatt, hogy elárulta tervem a királynénak. Engem ez egyáltalán nem hatott meg, főleg amiatt, amit az imént láttam. Emily próbált jobb belátásra téríteni, mialatt Olivia is tovább győzködött és sűrűn elnézést kért. Tovább vonultam. Eléggé  rémes napok vannak mögöttem, képtelen voltam még ezzel is foglalkozni, hogy a barátnőmnek hitt udvarhölgyem is elárult. Elvégre kiben bízhatok ebben a kastélyban? Az istállóba érve kértem az egyik lovászt nyergeljen fel két lovat a számunkra. Emily azonban a falnak dőlve meredt a lóra.

- Valami baj van Emily? – néztem rá, ő pedig teljesen a falhoz simulva kapaszkodott a szoknyájába.

- Azt hiszem – hebegte – ma nem vállalom a lovaglást – hirtelen aztán leesett miért retteg.

- Te félsz? Emily?

- Lizy, inkább sétálnék – mondta remegő hangon, majd elsétált. Elmosolyodtam, nem gondoltam volna, hogy retteg a lovaktól. Amikor elővezettem a legszebb barna lovat, Benjamin közeledett felém.

- Lovagolni indulsz? – érdeklődött, mire én bólintottam.  – Ami a múltkori dolgot illeti..

- Elég érthetően a tudomásomra adtad a véleményed. Elfogadtam.

- Nézd Elizabeth – fordított maga felé, de hangja elcsuklott mialatt én elmélyedtem kék szemeiben. Nehezen találta a szavakat, harcolt az érzéseivel, hiszen tekintete mást mondott, mint amit velem akart elhitetni. Mély sóhajtás után inkább elterelte a szót, de tudtam, vágyakozik azután, hogy megérintsen.

- Benjamin, én továbbra is azt gondolom, amit az éjszaka elmondtam.

- Tudom – suttogta - ,de egy magadfajta lánnyal nem keveredhetek viszonyba. A király lánya vagy, azé az úré, akit én szolgálok.

- De ebből nem lehet probléma.

- Az udvarnál mások a szabályok Elizabeth, értsd meg – érintette meg lágyan az arcom. Tudtam, hogy meg akar csókolni, de meghátrált, én pedig igyekeztem megértő lenni és elfogadni azt, hogy nem közeledhetünk egymáshoz. Egyedül indultam lovagolni, de indulásom előtt Ben óvatosságra intett. A kastély birtoka pont olyan nagy volt, hogy tudtam senki nem fog zavarni. Miközben vágtáztam hajamba kapott a szél, szemeim előtt az elmúlt hetek eseményei jelentek meg, de Ben volt az, aki fényt adott ezekbe, a sötét napokba. Ha rá gondolok egy jó érzés tölt el, a szemei, az érintése, mind- mind hiányzott és kényszeresen vágytam arra, hogy láthassam őt. Másfelől pedig tiszteletben kellett tartanom amit kért tőlem. El kell rejtenem az érzéseimet és erről pedig senki sem szerezhet tudomást. Amikor visszaértem az udvarban gyűlést szervezett édesapám, majd kiállva tájékoztatta a katonáit arról, hogy hamarosan támadást indít Spanyolország ellen. Nem maradhat megtorlás nélkül az, hogy meg akarták ölni a királyi családot. A katonák és az udvarbeli nép ujjongott, ezzel szemben én nem voltam elragadtatva attól, hogy csatába küld rengeteg katonát. A királyné megtapsolta férjét, majd udvarhölgyével felém tartottak, hogy elmondja a lovaglás káros egy hercegnőnek, reméli, hogy ezt nem fogom gyakran csinálni, hagyjam meg ezt a férfiaknak. Már nem is hallgattam rá, úgyis tudtam, hogy csak ismét bántani akar. A hosszú folyosón már pislákoltak a gyertyák és a  szobám felé tartva kértem Ellát, hogy készüljenek elő a fürdőzésemhez, de amint a szobámba léptem Oliviát pillantottam meg az egyik székben ülve. Haja gondosan feltűzve volt a feje tetejére, hosszú gyöngysort viselt a nyakában. Komolynak tűnt, de én mit sem foglalkozva vele levettem a köpenyem és az ágyra tettem.

- Elizabeth.

- Mit akarsz? – kérdeztem, miközben a csatos cipőmet is lekaptam magamról.

- Tudom, hogy haragszol. Sajnálom – kért bocsánatot, de én továbbra sem figyeltem rá.

- Szerintem van más dolgod is Olivia. Mondjuk elárulni a királynénak.

- Lizy. Ne haragudj, tényleg annyira sajnálom. Caroline megkért, amikor te idejöttél, hogy minden dolgodról tájékoztassam. Követelőzött, el kellett mondanom – felé fordultam, és dühösen néztem rá.

- Azt hittem barátok lettünk. Nekem fontos volt, hogy legalább veletek, veled jó kapcsolatban lehetnék, ha már elválasztottak a családomtól.  Ennek ellenére te rögtön futottál Caroline-hoz. Mégis hogy bocsássak meg? – Olivia közelebb lépett, megfogta a kezem, majd ismét bocsánatot kért. Szomorúnak tűnt, reméltem, hogy ezt őszintén is gondolja. Együtt leültünk az ágyam szélére, majd némi hallgatás után megesett rajta a szívem.

- Rendben, megbocsátok – mondtam, Olivia arca egyből felragyogott és rögtön hálálkodni kezdett. Azonban megígértettem vele, hogy innentől kezdve nem rohan egyből a királynéhoz. Olivia ezt megértette és megígérte. Eközben a szolgálók bekészítették a vizet a fürdőzésemhez, Oliviának elmeséltem addig mi történt a tömlöcöknél, és hogy ölte meg Ben Don Alvarot.

- Apropó, mi van veled és Mr. Crawforddal? – kérdezte miközben a ruhámból próbáltam kihámozni magam.

- Hogy érted ezt?

- Van szemem Lizy. Van köztetek valami?

- Nincs. Nincs semmi – hazudtam. Ám ezt Olivia nem hitte el és mosolyogva figyelt, miközben a szolgálók lehámozták rólam a ruhát.

- Lizy – nevetett, éreztem, ki akarja húzni belőlem amit ő is sejt, de tereltem a témát, majd bemásztam a kádba, hirtelen azon kezdtem el aggódni, hogy édesapám Spanyolország ellen akarja küldeni a csapatait. Félelmem megosztottam Oliviával is, aki felvilágosított arról, hogy a királynak ezt kell tennie. Hiszen Angliát veszély fenyegeti. Nehezen értettem meg, hogy lehet tétlenül nézni, és engedni , hogy ártatlan emberek csatába menjenek. A követ meglakolt tettért, de Olivia elmagyarázta, hogy ez nem maradhat megtorlás nélkül. A spanyol király újra megkísérelné, hogy megöljön bennünket.

- A hatalomért mindent Elizabeth, ezt meg kell tanulnod – magyarázta Olivia.

A napokban apám állandóan a tanácsnokaival töltötte az időt, én pedig ismét levelet írtam a családomnak. Leírtam mindent arról, amik történtek velem, köztük a gyilkossági kísérletet is, hiszen szeretném, ha édesanyám tudna mindenről ami velem történik. Nem is mertem belegondolni abba, hogy ő mit élhet át otthon, biztos nagyon félthet és aggódhat értem. Ami pedig engem illet mérhetetlenül, hiányzik a családom. Napról napra egyre jobban, hiszen olyan közegből szakítottak el engem, akik felneveltek és óvtak. A család pedig a legfontosabb az életben. Nálam mindenesetre így volt. A kastélyban teljesen elárvultnak éreztem magam, apám, akivel tizenhét évig nem találkoztam nem igazán foglalkozott velem úgy, mint a lányával, bennem csak országa örökösét látta, ami végül is igaz, de apai szeretetre nem is számíthattam. Napokra bezárkózott a tanácsnokaival a dolgozó terembe és csak a haditervet beszélték, továbbá mit kellene tennie Spanyolország ellen, csak akkor lehetett zavarni, ha fontos esemény történt, emiatt a királyt több napig látni sem lehetett. Természetesen Caroline átvette az uralkodói szerepet és a környező településekről érkező delegációkat ő fogadta, kéréseiket meghallgatta. Ehhez nekünk is asszisztálnunk kellett, de próbáltam háttérben maradni, Caroline tegye csak a dolgát, ő ezt igazán élvezi, talán jobban, mint maga a király.

Alkonyodott. Esőre állt az idő és a szél is egyre csak fújt. A palota kertjében egyedül álldogálva néztem a távolba, olyan jó érzés volt a csendben és nyugalomban lenni, mintha minden érzésem a széllel szállna. A fehér hosszú szoknyámba belekapott a szél, de én nem foglalkoztam ezzel, aztán lépéseket hallottam a hátam mögött.

- Elizabeth – fordultam meg, amikor egy hang megszólított.  – Miért vagy idekinn a hidegben?

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- Láttam az ablakból, hogy itt álldogálsz. Valami baj van? – kérdezte, miközben mellém lépett. Közelsége megnyugtatott, örültem, hogy érdeklődik irántam.

- Minden rendben, a napokban egyre többet gondolok a családomra. Hiányoznak, rettenetesen. De örülök, hogy te itt vagy – Benjamin felém fordult, tekintete komor, szomorú volt.

- Ha már itt tartunk, valamit meg kell beszélnünk.

- Igen? – léptem közelebb, de ő meghátrált, majd a földet kezdte fürkészni.  Komolynak tűnt, nem olyannak, mint szokott. Szerettem volna megérinteni, de távolságtartó maradt.

- Ez így nem mehet tovább. Ezek a véletlenszerű találkozások, amelyek mindig felforgatják a gondolataimat. Nem tehetem ezt Elizabeth.

- Mégis mit? Tudom,hogy többet érzel, hiszen én is – néztem mélyen a szemeibe, ő zavartan továbbra sem figyelt rám. Arcát simogatva levette a kezem.

- Elég! Elizabeth, te a hercegnőm vagy. Nekem a királyi családot kell szolgálnom, beleértve téged..

- De többet érzel – vágtam közbe – miért löksz el magadtól?  - arca megkeménykedett.

- Az nem számít, mert ennek itt és most véget kell vetni. Én katona vagyok, te pedig hercegnő. A kettőt nem említhetjük egy lapon. Az érzéseket néha el kell rejtenünk. Néha nem tehetjük azt amit akarunk – éreztem, ahogy a könnyek elárasszák a szemem, ezt pedig Ben is láthatta, mert letörölt egy-egy könnycseppet az arcomról.

- Rád számíthattam – hebegtem sírva.

- És számíthatsz is, mindenben. De el kell felejtenünk egymást, még mielőtt jobban megkedvelnénk a másikat. 

- Tehát kedvelsz.

- Amint mondtam Elizabeth, ez nem számít. Tartanunk kell magunkat, ezeknek az érzéseknek pedig nem adhatunk lehetőséget – mondta, majd elnézést kérve távozni készült. Ahogy álltam a nap utolsó sugarainak fényében és a szél az arcomba fújta barna hajamat összetörve éreztem magam. Könnyeim peregtek és néztem az egyre jobban távolodó férfit. Ben vissza se nézett, ez pedig olyan érzéssel töltött el, mintha megszakadna a szívem. Önmagamnak sem vallottam be ez idáig, de egyre jobban megkedveltem őt, s titkon abba ringattam magam, hogy ennek lehet jövője. Ben kerek –perec a tudomásomra hozta, hogy ezt még azelőtt be kell fejeznünk, mielőtt bármelyikünk többet érezne, ez a beszélgetés pedig ráébresztett, hogy ő semmiképp nem akar tőlem semmit. Nemrég csak egy lány voltam, most pedig egy hercegnő és a férfi akit kedvelek nem mer közeledni hozzám. A szélben állva arra gondoltam, bár fájdalmamat is elfújná, hogy ne érezzek semmit.