VII. fejezet
Miután megtudtam, hogy a spanyol
király abban bízott, hogy a király meghal, majd sikeresen eltávolít engem is
Anglia éléről, elfoglalhatja az országot, és ő uralkodhat minden megváltozott az udvarnál. Don Alvaro halálát
követően apám megkínoztatta a katonát, aki az életemre tört, ezek után egy
távirat kíséretében hajóra bocsátotta, hogy vigye el a hírt a királyának arról,
hogy Anglia nem bocsát meg. Azóta pedig folyamatosan azon tanácskozik, hogyan
és miképp kellene megtámadnia Spanyolországot. Nem igazán értettem a
politikához, emiatt semmiféle véleményt nem tudtam alkotni a témában, de abban
egyetértettem, hogy meg kell fizetnie annak, aki az életünkre akart törni. Apám
eltökélt szándéka, hogy mindenre megtanít a politikáról, de én inkább szívesen
maradtam a könyveimnél. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy a levelem
biztonságban Triesdorfba ért és édesanyám gyorsan válaszolt is. Amikor Ella a
szobámba hozta a levelet, boldogan kaptam ki a kezéből és olvastam. Édesanyám
leírta, hogy telnek a napjaik, ki hogy van otthon. Természetesen bíztatott,
hogy tartsak ki és legyek erős. Ez pedig eszembe juttatta azt, hogy engedélyt
kérjek a királytól az elbocsátásra. Ehhez pedig ragaszkodtam és döntésemtől nem
tágítottam. Kilépve a nyugalmas szobámból, gyors léptekkel haladtam az édesapám
szobája felé, ahol Spencerrel tárgyalt. Ahogy megpillantott megkérte, hogy
hagyjon bennünket magunkra. A szoba falán hatalmas térkép helyezkedett el, amelyen
különféle színű kitűzők voltak láthatóak. Bizonyára azok a helyek, amelyekhez
valamilyen érdeke fűződik. Az asztal telis –tele volt pergamenekkel, könyvekkel.
Próbáltam magabiztos lenni, de belül az idegesség szétszakított. Amikor
belekezdtem volna épp egy pergament írt alá, kérte, hogy várjak. Leültem egy székbe, de annyira türelmetlen
voltam, hogy a kezemet tördeltem, majd felugorva az ablak felé ballagtam. A király
aztán megállt a hátam mögött.
- Miről akartál beszélni velem
Elizabeth? - ijedtemben megfordultam, azonban tudtam
most jött el az én időm.
- Felség, kérnék egy szívességet
– nehezen folytattam, de a király feszülten figyelt.
- Nos, arról lenne szó, hogy mivel Ön már meggyógyult, szeretnék visszatérni Triesdorfba. Úgy gondolom rám már
nincs szükség.
A király döbbenten állt velem
szemben, én pedig a válaszára vártam. Azonban úgy látszott, hogy erre a kérésre
nem számított. Arca kemény volt, tekintélyt parancsoló. Megfordult, majd leült a székébe. Nagyot nyeltem és imádkoztam
magamban, hogy számomra megfelelő választ kapjak.
- Megleptél Elizabeth. Miért akarsz
haza menni?
- Hiszen Ön jobban van, az ország
nincs veszélyben.
- Azt gondolod, hogy ettől
függetlenül nem kell örökös az országnak? Hiszen kitudja mi történik velem a
jövőben, csak te vagy aki átveheti a trónt.
- De én nem tudom, hogy kell
uralkodni. Jó volt nekem Triesdorfban – a király az asztalra csapott.
- Elizabeth, ha én meghalok, te
irányítod Angliát. Addigra pedig te leszel a legerősebb asszony az országban,
hiszen mellettem és a palotában mindent megtanulhatsz.
- Akkor …
- Akkor maradnod kell a
palotában. Ebből pedig nem engedek. Természetesen alkalomadtán elutazhatsz és
meglátogathatod a családod – szomorúan tekintettem apámra, bár most
egyértelműen királyként viselkedett. Nem vette figyelembe azt, hogy hiányzik a
családom, azt, hogy én nem vagyok az udvarhoz való és nem értek az
uralkodáshoz. Miután megkaptam a fejmosást és felvilágosított a kötelességemről
utamra engedett. Mérgesen szaladtam a szobám felé és bevágtam magam
mögött az ajtót. Néhány pillanattal később kopogás hallatszott.
- Nem vagyok itt! – kiáltottam, de
Emily lépett be az ajtón félénken.
- Mi a baj Lizy? – érdeklődött én
pedig lehuppantam a szófára.
- Kerek perec megkérdeztem
apámat, hogy haza enged e. De nem. Hiszen, ha ő meghal csak én örökölhetem a
trónt.
- Lizy el akartál menni?
- Persze Emily. Hiszen én nem
tartozom ide az udvarhoz. Caroline utál, azt se tudom mi az, hogy uralkodás,
nem értek a politikához. Mégis mit keresnék én itt? – Emily elkeseredetten
nézett rám, bár leginkább ezek a szavak a dühömből fakadtak.
- Tehát nem engedett haza –
megráztam a fejem.
- Különben is, Olivia pedig
rögtön szalad a királynéhoz, pedig bíztam benne.
- Nem akart ő rosszat – ült
mellém Emily – , de mit szólnál, ha sétálnánk egyet a kertben?
- Esetleg lovagolni is mehetnénk.
Emily meglepetten követett engem,
amikor elhatároztuk, hogy lovagolni megyünk.
Az időjárás is alkalmasnak bizonyult ahhoz, hogy egy kis időt a szabadban
töltsünk. Amikor azonban a kastélyból kifelé tartottunk észrevettük, ahogy
Olivia és Benjamin beszélgettek. Emily aggódva tolt tovább, hogy egyáltalán ne
foglalkozzam vele, de engem mégis érdekelt miről társalogtak. A barna hajú lány
aztán utánunk szaladt és szabadkozott amiatt, hogy elárulta tervem a
királynénak. Engem ez egyáltalán nem hatott meg, főleg amiatt, amit az imént
láttam. Emily próbált jobb belátásra téríteni, mialatt Olivia is tovább
győzködött és sűrűn elnézést kért. Tovább vonultam. Eléggé rémes napok
vannak mögöttem, képtelen voltam még ezzel is foglalkozni, hogy a barátnőmnek
hitt udvarhölgyem is elárult. Elvégre kiben bízhatok ebben a kastélyban? Az
istállóba érve kértem az egyik lovászt nyergeljen fel két lovat a számunkra.
Emily azonban a falnak dőlve meredt a lóra.
- Valami baj van Emily? – néztem
rá, ő pedig teljesen a falhoz simulva kapaszkodott a szoknyájába.
- Azt hiszem – hebegte – ma nem
vállalom a lovaglást – hirtelen aztán leesett miért retteg.
- Te félsz? Emily?
- Lizy, inkább sétálnék – mondta
remegő hangon, majd elsétált. Elmosolyodtam, nem gondoltam volna, hogy retteg a
lovaktól. Amikor elővezettem a legszebb barna lovat, Benjamin közeledett felém.
- Lovagolni indulsz? –
érdeklődött, mire én bólintottam. – Ami
a múltkori dolgot illeti..
- Elég érthetően a tudomásomra
adtad a véleményed. Elfogadtam.
- Nézd Elizabeth – fordított maga
felé, de hangja elcsuklott mialatt én elmélyedtem kék szemeiben. Nehezen
találta a szavakat, harcolt az érzéseivel, hiszen tekintete mást mondott, mint
amit velem akart elhitetni. Mély sóhajtás után inkább elterelte a szót, de
tudtam, vágyakozik azután, hogy megérintsen.
- Benjamin, én továbbra is azt
gondolom, amit az éjszaka elmondtam.
- Tudom – suttogta - ,de egy
magadfajta lánnyal nem keveredhetek viszonyba. A király lánya vagy, azé az úré,
akit én szolgálok.
- De ebből nem lehet probléma.
- Az udvarnál mások a szabályok
Elizabeth, értsd meg – érintette meg lágyan az arcom. Tudtam, hogy meg akar
csókolni, de meghátrált, én pedig igyekeztem megértő lenni és
elfogadni azt, hogy nem közeledhetünk egymáshoz. Egyedül indultam lovagolni, de
indulásom előtt Ben óvatosságra intett. A kastély birtoka pont olyan nagy volt,
hogy tudtam senki nem fog zavarni. Miközben vágtáztam hajamba kapott a szél,
szemeim előtt az elmúlt hetek eseményei jelentek meg, de Ben volt az, aki fényt
adott ezekbe, a sötét napokba. Ha rá gondolok egy jó érzés tölt el, a szemei,
az érintése, mind- mind hiányzott és kényszeresen vágytam arra, hogy láthassam
őt. Másfelől pedig tiszteletben kellett tartanom amit kért tőlem. El kell
rejtenem az érzéseimet és erről pedig senki sem szerezhet tudomást. Amikor
visszaértem az udvarban gyűlést szervezett édesapám, majd kiállva tájékoztatta
a katonáit arról, hogy hamarosan támadást indít Spanyolország ellen. Nem
maradhat megtorlás nélkül az, hogy meg akarták ölni a királyi családot. A
katonák és az udvarbeli nép ujjongott, ezzel szemben én nem voltam elragadtatva
attól, hogy csatába küld rengeteg katonát. A királyné megtapsolta férjét, majd
udvarhölgyével felém tartottak, hogy elmondja a lovaglás káros egy hercegnőnek,
reméli, hogy ezt nem fogom gyakran csinálni, hagyjam meg ezt a férfiaknak. Már
nem is hallgattam rá, úgyis tudtam, hogy csak ismét bántani akar. A hosszú
folyosón már pislákoltak a gyertyák és a
szobám felé tartva kértem Ellát, hogy készüljenek elő a fürdőzésemhez,
de amint a szobámba léptem Oliviát pillantottam meg az egyik székben ülve. Haja
gondosan feltűzve volt a feje tetejére, hosszú gyöngysort viselt a nyakában.
Komolynak tűnt, de én mit sem foglalkozva vele levettem a köpenyem és az ágyra
tettem.
- Elizabeth.
- Mit akarsz? – kérdeztem,
miközben a csatos cipőmet is lekaptam magamról.
- Tudom, hogy haragszol. Sajnálom
– kért bocsánatot, de én továbbra sem figyeltem rá.
- Szerintem van más dolgod is
Olivia. Mondjuk elárulni a királynénak.
- Lizy. Ne haragudj, tényleg
annyira sajnálom. Caroline megkért, amikor te idejöttél, hogy minden dolgodról
tájékoztassam. Követelőzött, el kellett mondanom – felé fordultam, és dühösen
néztem rá.
- Azt hittem barátok lettünk. Nekem fontos volt, hogy legalább veletek, veled jó kapcsolatban lehetnék, ha már elválasztottak a családomtól. Ennek ellenére te rögtön futottál Caroline-hoz. Mégis hogy bocsássak meg? –
Olivia közelebb lépett, megfogta a kezem, majd ismét bocsánatot kért.
Szomorúnak tűnt, reméltem, hogy ezt őszintén is gondolja. Együtt leültünk az
ágyam szélére, majd némi hallgatás után megesett rajta a szívem.
- Rendben, megbocsátok – mondtam,
Olivia arca egyből felragyogott és rögtön hálálkodni kezdett. Azonban
megígértettem vele, hogy innentől kezdve nem rohan egyből a királynéhoz. Olivia
ezt megértette és megígérte. Eközben a szolgálók bekészítették a vizet a
fürdőzésemhez, Oliviának elmeséltem addig mi történt a tömlöcöknél, és hogy
ölte meg Ben Don Alvarot.
- Apropó, mi van veled és Mr.
Crawforddal? – kérdezte miközben a ruhámból próbáltam kihámozni magam.
- Hogy érted ezt?
- Van szemem Lizy. Van köztetek
valami?
- Nincs. Nincs semmi – hazudtam.
Ám ezt Olivia nem hitte el és mosolyogva figyelt, miközben a szolgálók lehámozták rólam a ruhát.
- Lizy – nevetett, éreztem, ki
akarja húzni belőlem amit ő is sejt, de tereltem a témát, majd bemásztam a
kádba, hirtelen azon kezdtem el aggódni, hogy édesapám Spanyolország ellen
akarja küldeni a csapatait. Félelmem megosztottam Oliviával is, aki
felvilágosított arról, hogy a királynak ezt kell tennie. Hiszen Angliát veszély
fenyegeti. Nehezen értettem meg, hogy lehet tétlenül nézni, és engedni , hogy
ártatlan emberek csatába menjenek. A követ meglakolt tettért, de Olivia
elmagyarázta, hogy ez nem maradhat megtorlás nélkül. A spanyol király újra megkísérelné,
hogy megöljön bennünket.
- A hatalomért mindent Elizabeth,
ezt meg kell tanulnod – magyarázta Olivia.
A napokban apám állandóan a
tanácsnokaival töltötte az időt, én pedig ismét levelet írtam a családomnak.
Leírtam mindent arról, amik történtek velem, köztük a gyilkossági kísérletet
is, hiszen szeretném, ha édesanyám tudna mindenről ami velem történik. Nem is mertem belegondolni abba, hogy ő mit élhet át otthon, biztos nagyon félthet és
aggódhat értem. Ami pedig engem illet mérhetetlenül, hiányzik a családom.
Napról napra egyre jobban, hiszen olyan közegből szakítottak el engem, akik
felneveltek és óvtak. A család pedig a legfontosabb az életben. Nálam
mindenesetre így volt. A kastélyban teljesen elárvultnak éreztem magam, apám,
akivel tizenhét évig nem találkoztam nem igazán foglalkozott velem úgy, mint a
lányával, bennem csak országa örökösét látta, ami végül is igaz, de apai
szeretetre nem is számíthattam. Napokra bezárkózott a tanácsnokaival a dolgozó
terembe és csak a haditervet beszélték, továbbá mit kellene tennie
Spanyolország ellen, csak akkor lehetett zavarni, ha fontos esemény történt,
emiatt a királyt több napig látni sem lehetett. Természetesen Caroline átvette
az uralkodói szerepet és a környező településekről érkező delegációkat ő
fogadta, kéréseiket meghallgatta. Ehhez nekünk is asszisztálnunk kellett, de
próbáltam háttérben maradni, Caroline tegye csak a dolgát, ő ezt igazán élvezi,
talán jobban, mint maga a király.
Alkonyodott. Esőre állt az idő és
a szél is egyre csak fújt. A palota kertjében egyedül álldogálva néztem a
távolba, olyan jó érzés volt a csendben és nyugalomban lenni, mintha minden
érzésem a széllel szállna. A fehér hosszú szoknyámba belekapott a szél, de én
nem foglalkoztam ezzel, aztán lépéseket hallottam a hátam mögött.
- Elizabeth – fordultam meg,
amikor egy hang megszólított. – Miért
vagy idekinn a hidegben?
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Láttam az ablakból, hogy itt
álldogálsz. Valami baj van? – kérdezte, miközben mellém lépett. Közelsége
megnyugtatott, örültem, hogy érdeklődik irántam.
- Minden rendben, a napokban
egyre többet gondolok a családomra. Hiányoznak, rettenetesen. De örülök, hogy
te itt vagy – Benjamin felém fordult, tekintete komor, szomorú volt.
- Ha már itt tartunk, valamit meg
kell beszélnünk.
- Igen? – léptem közelebb, de ő
meghátrált, majd a földet kezdte fürkészni. Komolynak tűnt, nem olyannak, mint szokott.
Szerettem volna megérinteni, de távolságtartó maradt.
- Ez így nem mehet tovább. Ezek a
véletlenszerű találkozások, amelyek mindig felforgatják a gondolataimat. Nem
tehetem ezt Elizabeth.
- Mégis mit? Tudom,hogy többet
érzel, hiszen én is – néztem mélyen a szemeibe, ő zavartan továbbra sem figyelt
rám. Arcát simogatva levette a kezem.
- Elég! Elizabeth, te a hercegnőm
vagy. Nekem a királyi családot kell szolgálnom, beleértve téged..
- De többet érzel – vágtam közbe –
miért löksz el magadtól? - arca
megkeménykedett.
- Az nem számít, mert ennek itt
és most véget kell vetni. Én katona vagyok, te pedig hercegnő. A kettőt nem
említhetjük egy lapon. Az érzéseket néha el kell rejtenünk. Néha nem tehetjük azt amit akarunk – éreztem, ahogy a könnyek elárasszák a szemem, ezt pedig
Ben is láthatta, mert letörölt egy-egy könnycseppet az arcomról.
- Rád számíthattam – hebegtem
sírva.
- És számíthatsz is, mindenben.
De el kell felejtenünk egymást, még mielőtt jobban megkedvelnénk a másikat.
- Tehát kedvelsz.
- Amint mondtam Elizabeth, ez nem
számít. Tartanunk kell magunkat, ezeknek az érzéseknek pedig nem adhatunk
lehetőséget – mondta, majd elnézést kérve távozni készült. Ahogy álltam a nap
utolsó sugarainak fényében és a szél az arcomba fújta barna hajamat összetörve
éreztem magam. Könnyeim peregtek és néztem az egyre jobban távolodó férfit. Ben
vissza se nézett, ez pedig olyan érzéssel töltött el, mintha megszakadna a
szívem. Önmagamnak sem vallottam be ez idáig, de egyre jobban megkedveltem őt,
s titkon abba ringattam magam, hogy ennek lehet jövője. Ben kerek –perec a
tudomásomra hozta, hogy ezt még azelőtt be kell fejeznünk, mielőtt bármelyikünk
többet érezne, ez a beszélgetés pedig ráébresztett, hogy ő semmiképp nem akar tőlem semmit. Nemrég csak egy lány voltam, most pedig egy hercegnő és a férfi
akit kedvelek nem mer közeledni hozzám. A szélben állva arra gondoltam, bár
fájdalmamat is elfújná, hogy ne érezzek semmit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése