Az örökös - V.fejezet

V. fejezet

Caroline tehetetlenül álldogált a király ajtaja előtt, mi pedig távolról figyeltük a királyné aggódását.  Reggel  doktor érkezett a királyhoz, hogy megvizsgálhassa. Már pár hét eltelt azóta, amióta a palotába érkeztem, de egyáltalán nem szoktam meg új helyemet, néha még mindig eltévedek, s mióta itt vagyok sok minden történt velem. Úgy érzem Caroline sosem fog kedvelni, pláne amiatt is, hogy nem tudott gyermeket szülni a királynak. Ezt nem mondja, de érezteti, nekem pedig ez éppen elég. A király abban bízik, hogy ő támogatni fog majd engem, de a legelején a tudtomra adta, hogy mihez tartsam magam az udvarnál. Caroline igazi királynéként viselkedett, a palotában lakók pedig érte rajongtak. A király közben szerencsére egyre jobban lett. Ez felvetette bennem a kérdést, hogy esetleg vissza mehetnék e a családomhoz, eldöntöttem, hogy hamarosan meg is érdeklődöm majd tőle. Caroline egyre idegesebb volt, udvarhölgye nyugtatta, nehogy betörjön a szobába. Hosszú ideje várakoztunk, amikor az orvos kilépett, rögtön Carolinehez fordult, akivel miután beszélt boldogan rohant be férje szobájába.

- Úgy látom Mr. Ward jó hírekkel szolgált – mondta suttogva Olivia.

- Elizabeth, az édesapád jobban van, örülsz ugye? – kérdezte Emily felém fordulva, én továbbra is komoly arccal álltam mellettük.

- Örülök, de remélem, hogy hazaenged – Emily Oliviára nézett, nem értették válaszom. Caroline pár perccel később tért vissza, majd hangosan bejelentette, hogy bált szervez a király gyógyulására. Kérdőn néztem a lányokra, akik ujjongtak ezen dolog hallatán.

- Mit jelent, hogy bált rendez?

- Fel fogunk készíteni a bálra Elizabeth, ne aggódj – nevettek, majd a szobalányoknak szóltak, hogy készítsék elő a fürdőmet. Értetlenül álltam a történtek előtt, bár még sosem voltam semmiféle partin sem. A szobalányok készítettek egy fürdőt a szobámba, ahol jó volt egy kicsit elmélkedni. Izgatott voltam, hogy milyen lehet egy bál a kastélyban, továbbá amiatt is, hogy a király végül hazaenged e. Bíztam abban, hogy sikerül meggyőznöm őt arról, hogy  nincs rám szükség a palotában. Ahogy elmélkedtem és pihentem Emily és Olivia léptek be, hogy segítsenek nekem az öltözésben és a hajam elkészítésében. Dühösen szóltak rám, hogy igyekezzem, majd szinte kihúztak a kádból. Emily sorba dobálta ki a ruhákat, hogy kiválassza a megfelelőt.

- Ugyan Emily, nekem tökéletes lesz az a ruha – mutattam a fekete mintás ruhára.

- Nem, nem és nem – tiltakozott. – Te vagy a hercegnő Elizabeth – ez a mondat pedig megütötte a fülem. Sosem mondta még senki, hogy hercegnő vagyok, ez pedig olyan jó érzéssel töltött el, mégis ijesztő volt. Emily aztán megfogott egy kék ruhát, melynek mell részét fekete szalagfodor díszítette. Egyszerű volt mégis csinos. A lányok aztán segítettek felöltözni. A fűző viselete volt talán a legkényelmetlenebb. Jeleztem is a hölgyeknek, hogy óvatosan húzzák, már – már alig kaptam levegőt. A kék ruhát, mintha rám öntötték volna. Olivia elővett aztán egy díszcsatos cipőt, amitől egy picit magasabb lettem. Ezután leültettek a karos székbe, majd elkészítették a hajam. Közben nagyon sokat nevettünk, végre azt éreztem, hogy a lányokkal nagyon jó kapcsolatba lettem. Annyira segítőkészek voltak, többször elkészítettek egy -egy  frizurát, mire úgy ítélték, hogy jól áll és megfelelő lesz. Olivia a kezembe adott egy tükröt. A hullámos hajam feltűzték, melybe fehér gyöngyöket tettek és néhány tincset meghagytak lógva. Nagyon tetszett, ezt pedig megköszöntem a lányoknak.

- Elizabeth, ezt ki kell próbálnod – mondta Olivia, majd a kezembe adott egy tégelyt.

- Mi ez? – kérdeztem érdeklődve.

- Rúzs. Virágsziromból. Próbáld ki, az ajkaid csodálatosak lesznek tőle – majd a tégelybe tettem az ujjam és a piros rúzst a számra kentem. Oliviának igaza volt, tetszett, hogy egy kicsit élénkebb lett.

- Menjünk Olivia, készüljünk. Hagyjuk pihenni Elizabethet.

- Köszönök mindent nektek – hálálkodtam, majd távoztak. Újra a tükörbe néztem, sosem volt még ilyen élményben részem. A hajam nagyon tetszett és ez a rúzs, elképedtem mennyi mindent nem tapasztaltam még. A bál előtt szerettem volna körülnézni. Látva a szolgálók, inasok munkáját sokféle ételre és italra számíthatunk az este, emiatt nem is akartam útban lenni a nagyteremben. A palota kertészei is a legszebb virágokat tették vázába, bár volt is okuk az ünneplésre, hogy a királyuk jobban lett és újra körükben köszönthetik majd. Nagy volt a fennforgás,  a nagyteremben Caroline kedvére ugráltatta az alattvalókat, irányította a munkálatokat. A jó idő miatt, jobbnak láttam, ha sétálok egyet. Az istálló fele vezetett utam, hogy megnézzem a lovakat, már hiányozott az állatok közelsége. Az istálló előtt aztán Benjamin kérte az egyik lovászt, hogy vezesse el a lovat, de amint meglátott rögtön hozzám lépett. Meghajolva előttem nehezen találta a szavakat.

- Jó napot Mr. Crawford – törtem meg a csendet – készül valahová?

- Nem, nem kisasszony. Épp nemrég érkeztem vissza – hebegett zavartan.

- Hallotta a jó hírt az édesapámról? – bólintott mosolyogva, szemei ragyogtak a hírtől. Mosolyától még vonzóbb lett a számomra, amitől éreztem, hogy elpirultam. Zavaromat próbáltam leplezni.

- Nagyon örülök, hogy a felség meggyógyult, annak is, hogy a királyné bált rendez a tiszteletére. A kisasszony is a bálra készül?

- Igen. Ugyan, még sosem vettem részt ilyesfajta puccos eseményen..

- Nagyon csinos… - fejezte be a mondatom. – Biztos elbűvölő lesz a bálon is – nézett kék szemeivel az enyémbe. Nehezen tudtam megköszönni, mert éreztem, hogy a szívem is hevesebben ver.

- Ön is jön a bálra? – érdeklődtem.

- Igen, szeretném tiszteletemet tenni a király előtt – válaszolta.

- Akkor a bálon találkozunk. Nem akarom feltartani.

- Örülök, hogy láttam kisasszony – majd meghajolt, én pedig távoztam. Éreztem, ahogy távolodva még mindig engem, figyel. A palotába érve a folyosón a király jött velem szembe. Mivel eddig csak betegen láttam, furcsa volt az, ahogy szembe jön velem. Magas, vékony testalkatú, de magabiztos járású férfi, akin a kor szinte meg sem látszik. Arca kemény és tekintélyt parancsoló, látszott, hogy visszatért belé az élet. Amikor meglátott elmosolyodott. Örömömet fejeztem ki felé, amiért meggyógyult, ez észre vehető volt a hangján is, ami kemény és erősebb volt. Ő átkarolva vezetett a trónterembe, ahol együtt néztük végig a megterített asztalokat. A király elmondta, hogy a palotában minden ünnepség így szokott zajlani: az asztalok roskadoztak a sok finomság alatt, amelyeket sorba hoztak az inasok a konyhából. A termet virágillat borította, amely a király kedvenceiből volt vágva, rózsákból. Caroline meglátott bennünket, nevetve szaladt férje felé, de rám pillantva tekintete ismét komor lett.  Meglepődve nézett végig rajtam, a ruhámon és a hajamon, majd éktelen vékony hangon ujjongott férjének a bál szervezésével kapcsolatban. A királyt ez nem érdekelte, de a virágokat nagyon megköszönte feleségének. Caroline időközben hozzám lépve megdicsérte a ruhám, ami megdöbbentett, hiszen nem szokott dicsérni. A király felsétált a trónjához, majd megállt és szembefordult az udvar lakóival, s közben megérkezett a spanyol delegáció, Emily és Olivia, akik ugyancsak mellém álltak.

- Tisztelt ünneplő barátaim! Köszönöm, hogy ilyen szép számban megjelentünk, nagyon súlyos kor döntött le lábamról, amit Mr. Ward követett figyelemmel, nemrégiben pedig megállapította, hogy sikerült legyőznöm a betegséget. Pár hete még azt hittem, hamarosan távozom az élők sorából, most mégis úgy tűnik, egészségesebb vagyok, mint valaha. – a jelenlevők mind tapsolni kezdtek, körülnézve én is így tettem. A király aztán rám nézett, majd jelezte, hogy menjek fel mellé.

- Szeretném önöknek bemutatni egyetlen gyermekem és trónom várományosát Elizabethet – félénken, óvatosan meghajoltam, de feltűnt, ahogy az asszonyok és a férfiak összesúgnak egymás között.  – Emeljük hát most poharunkat lányomra, Elizabethre– körbe nézve nem igazán emelte senki a poharát. Caroline is így tett, de a király ismét figyelmeztette a vendégeket, akik aztán ittak a pohárból. A bál kezdetét vette, a zenészek hangulatos zenét játszottak hegedűn, furulyán, lanton és hárfán. A zene csodás volt, de én jobbnak láttam elvonulni egy sarokba, ahonnan figyeltem a táncolókat. Elterveztem, hogy a bál végeztével megkérem édesapámat, hogy engedjen haza. Eltökélt szándékom, hogy néhány nap múlva elinduljak Triesdorfba. Miközben a gondolataimba mélyedtem Emily elkapta a karom és húzott a táncoló vendégek közé. Én nem igazán akartam menni, de Olivia is megfogott és már ketten húztak. Nem  táncoltam még korábban, de a lányok annyira lelkesek voltak, beadtam a derekam, még jól is éreztem magam. Miközben az udvar vendégei táncoltak a király és a királyné fogadták a jókívánságokat. A király ereje teljében volt, örült az elé járuló embereknek, szívesen fogadta őket. Olivia és Emily jól szórakoztak, de elnézést kérve inkább visszamentem az oszlop mellé, ahonnan tovább figyeltem a vendégeket. Oliviát közben felkérte egy úr, Emily pedig válogatott az ételek közül. Úgy tűnt, mindenki jól érzi magát, miközben mellettem megállt egy férfi. Ahogy jobban megnéztem a spanyol követ volt, aki rám pillantva gúnyos mosolyra húzta a száját.

- Jól érzi magát a palotában kisasszony? – érdeklődött.

- Igen, köszönöm. Mr..

- Don Alvaro, Spanyolországból – nem szólaltam meg.  – Nem hinném, hogy ön itt valaha uralkodó lesz kisasszony. Még csak azt sem tudjuk ki az édesanyja. 

- Ezt meg hogy érti? – néztem rá mérgesen. Alvaro nevetett.

- Úgy, hogy ön csak egy fattyú, ezért sem vállalta fel a király önöket, sem az édesanyát, sem magácskát.

- Hogy merészeli? – csattantam fel. Hallva ezt Benjamin lépett mellém.

- Jó estét önöknek, Elizabeth beszélhetnénk? – érdeklődött, majd nyomatékosan rám nézett és arrébb húzott. – Legyen magabiztos kisasszony, ne lássa a férfi, hogy megfélemlítette.

- Mégis mit képzel ez az alak? – dühöngtem, mialatt Benjamin nyugtatott.

- Nyugodjon meg kisasszony, a palotában már csak így mennek a dolgok. Akit tudnak, megpróbálnak eltávolítani.

- De az anyámról beszélt. Hogy merészeli? Nem is ismer bennünket – mérgelődtem, miközben Benjamin figyelte a termet. Biztos nagyon értette a dolgát, hiszen olyan fegyelmezetten leszerelte a spanyolt, ez pedig még szimpatikusabbá tette. Igyekeztem lenyugodni, majd Benjamin a kezét nyújtva felém, felkért táncolni. Megdöbbentem. Mégis jól esett a felkérés, majd együtt vonultunk a táncolók közé. Benjamin a derekamra tette erős kezét, másikkal pedig megfogta az enyémet. Magabiztosan vezetett, pörgetett, illetve szorosan húzott magához. Egy fejjel magasabb volt nálam, de ez eddig fel sem tűnt. Benjamin kék szeme már a kezdetektől elvarázsolt engem, ez pedig most sem változott. Hosszú ideig mélyedtünk el egymás tekintetében, ami jó érzéssel töltött el. Biztonságban éreztem magam, azt éreztem, most akár megállhat az idő is. Arcát vizslatva észrevettem egy vágást a nyakán, amelyet kabátja gallérja kissé eltakart. Benjamin aztán többször és többször megpörgetett, amitől azt hittem elszédülök, de hátradöntött hosszan nézve egymást. Akkor eszméltem fel, amikor Olivia megköszörülte a torkát, s zavartan Benjamin mellé léptem.

- Elizabeth – mondta, miközben még mindig szédültem.  – Az édesapád látni akar.

- Köszönöm a táncot kisasszony – mondta mosolyogva, majd elsétált.

- Mi történt Lizy? – kérdezte Olivia, miközben az apám felé vezetett.

- Nem történt semmi, táncoltunk, ennyi az egész – belül pedig ujjongtam, de tudtam talán Benjamin lehet az, akiben teljesen megbízhatok. Őszintének és becsületesnek látszott.  Az édesapám örömmel fogadott, s közölte, hogy bemutat a spanyol követnek, akit elszállásolt a napokban. Képtelen voltam kezet nyújtani egy olyan embernek, aki becsmérli a családom és megbánt, mégis megjátszottam, hogy nem találkoztam Don Alvaroval. Édesapám büszkén mesélt arról, mennyire várta a velem való találkozást, de a férfin látszott a gúny és az alattomosság, ezzel kapcsolatban pedig rémes érzés fogott el, igyekeztem távozni, de apám hosszasan beszélt, politikáról, az országról. Mindez engem untatott, de később aztán elnézést kérve inkább visszavonultam. A bálon jelenlevők is kevesebben voltak, Olivia egy férfival sétált a palota folyosóján. Jobbnak láttam, ha lepihenek. Hosszú és fáradalmas nap volt a mai, boldog voltam, hogy az első bálom – leszámítva a követet – egészen jól alakult. Benjaminra gondoltam, a táncra, az érzésre, amit sosem éreztem. Azt kívántam, bárcsak újra láthatnám. Miután a szolgáló segítségével levettem a temérdek ruhát és gyöngyöt magamról, a hálóingembe bújtam és az ágyba feküdtem. A pislákoló gyertyák fényénél nyomott el az álom.

Az éjszaka közepén valami megzörrent. Ahogy kinyitottam a szemem a szobában sötét volt és már csak egy gyertya égett a kandalló előtt. Felnéztem, hogy füleljek mi lehet ez a zaj egy kést fedeztem fel a fejem felett. Ijedtemben kiugrottam az ágyból, majd azonnal kiabáltam az őrségnek.

- Hogy jutott be? – kérdeztem remegő hangon, miközben az ágy körül próbáltam kicselezni a férfit, majd az ajtóhoz futni.

- Ez mind nem számít, mert meghalsz fattyú! – majd elkapva az ajtónál a falhoz lökött és mielőtt kiáltani tudtam volna, befogta a szám. A félelemtől reszketve álltam, s farkasszemet néztem azzal az emberrel, aki hamarosan kioltja az életem. Egyből az jutott eszembe, hogy kitől nem búcsúztam el, de a késsel egyre közelebb haladt a torkom felé. Próbáltam ellenkezni, kiszabadulni a szorításából, de nem tudtam menekülni. Az ajtón aztán Benjamin rontott be, mögötte az őrséggel, majd ellökve a támadót hozzám lépett. Az őrök lefogták az őrjöngő férfit, aki próbált kezeik közül megszökni, de szerencsére ez nem sikerült neki, dühösen, gonosz arccal figyelt, miközben elvezették. Reszketve ültem a padlóra, a szívem vadul vert az izgalomtól és úgy éreztem, nem kapok levegőt. A könnyeim hulltak, miközben Benjamin átölelve próbált csitítani, s a kezemet fogta, ami remegett akár a nyárfalevél. Arra tudtam csak gondolni, hogy az életem csaknem véget ért, az utóbbi másodpercek pedig veszélyesebbek voltak, mint valaha..