Dance with Miss Arizona - XXI.fejezet

A születésnapi buli után, ahogy a lakásba értem Colin rögtön hívott, de lenémítottam a telefonom, inkább beálltam a zuhany alá és csak sírtam. Magam sem tudom miért, mi fájt jobban, de főként az az érzés, hogy Colin anyja meg sem próbálta elviselni, hogy a fia mással van. Annyira szomorú voltam, hogy végül lefeküdtem és a sírásba aludtam el. Reggel, amikor felébredtem rengeteg üzenet várt.

Nem megyek el a koncertre, lemondom.

Hanna, kérlek válaszolj.

Reggel hívj fel!

Ilyen és ehhez hasonlóak ugrottak fel a telefonomban, számtalan hívással. Hosszú percekig csak néztem őket, arra gondolva, hogy mi lenne a legjobb, amit tehetnék Colinnal. Fontos számára ez a koncert, miattam, pedig ne mondja le, ezért írtam neki.

Minden rendben. Menj csak el. H.

Ahogy elküldtem az üzenetet, rögtön megszólalt a telefonom. Colin arca mosolygott vissza, s bár nem akartam felvenni, mégis megtettem.

- Hanna, végre. Miért nem jelentkeztél?

- Colin, elég volt anyukádat este elviselnem…

- Tudom – vágott közbe -, beengedsz?  - érdeklődött. Kiugrottam az ágyból és az ablakhoz rohantam. A parkolóban Colin autóját pillantottam meg, majd megszólalt a csengő. Felvettem egy pulcsit a pizsamámra, kinyitottam az ajtót. Colin a telefont tartva a kezében, szomorú tekintettel nézett rám.

- Bejöhetek? – kérdezte újra. Kitártam az ajtót, majd ahogy belépett úgy meg is állt velem szemben. – Hanna, tudom, hogy borzasztó volt a tegnap este, de hidd el, ha tudtam volna, akkor nem vittelek volna oda. Borzasztó estém volt, tudva, hogy mennyire rosszul érezted magad…

- Nekem milyen rossz volt az este.

- Nézd, nem tudtam, hogy anya ennyire túltolja a dolgot. Hidd el, megkapta tőlem már amit érdemelt – hosszan sóhajtottam, de arcomról biztosan az egész esti sírás nyomai néztek vissza rá.  – Nem tudok így elmenni, hogy te boldogtalan vagy.

- Colin, ez nem a te hibád. Az anyád imádja Alexist és a tudtunkra is hozta. Ettől függetlenül menj el, ez a te koncerted.

- Így nem Hanna! – jelentette ki dühösen, majd leült a kanapéra. Becsuktam az ajtót, próbáltam nem morogni, hogy ennyire önfejű. Egyértelműen megmondtam neki, hogy mehet a koncertre, mégis mit nem ért?

- Tényleg Colin, minden oké – ültem le vele szemben. A karját keresztbe tette, akár egy duzzogó kisfiú, teljesen megmakacsolta magát.  – Colin, el fogsz késni. Hidd el, hogy minden rendben van – ám ő még mindig nem szólalt meg, engem pedig egyre jobban kezdett idegesíteni a dolog, főleg, hogy délben már órán kellene lennem. Továbbra is, mint egy makacs kisfiú ült és még csak az órát sem figyelve, ráncolta a homlokát, akárhányszor próbáltam bizonygatni, hogy jól vagyok. Mérgemben a konyhapulthoz mentem és főztem egy kávét, hogy beindítsa az amúgy is remekül alakuló napomat. Bíztam benne, hogy Colin is meglágyul és a kávé illatának nem tud ellenállni, de felőle fejen is állhattam volna, akkor sem állt fel a kanapéról. Nyugodtan kortyoltam el a kávét, ő pedig szinte rám sem nézett, ez pedig egyre jobban idegesített.

- Abba hagynád, kérlek ezt a duzzogást? Kezd idegesíteni. Ha azt mondom, hogy minden oké, akkor az úgy is van – tettem le a bögrét a pultra.

- Na persze… - villantotta rám kék szemeit, de úgy, hogy hosszan elkapta a tekintetemet. Kegyetlen játékot űz, amiben ő nyerhet, mert ennek a pillantásnak képtelen vagyok ellenállni. Ő pedig pontosan tudta. Éreztem, hogy az arcom lágyabb lesz, kék szemei nyugtatólag hatottak rám.

- Colin menj el a koncertre. Semmi gond – mondtam most már nyugodtabban. – Nem rád haragszom és tudom, hogy te megtettél mindent. Nem a te hibád – Colin úgy ugrott fel a kanapéról, mintha mindvégig ezt a hangot akarta volna hallani. Közelebb lépett, átfogta a derekam. Kedvesen rám nézett, magához húzott, átölelt, éreztetve, sosem állhat semmi közénk.

- Szeretlek Hanna! Még anyám sem szólhat bele…

- Tudom. Én is – lágyan megcsókolt. – Menj, el ne késs.

- Hidd, el megvárnak – kacsintott -, akkor megyünk, amikor én akarom. – Mosolyogva húzott újra magához, majd az ajtó felé kísértem, hogy elbúcsúzzunk. Nehezemre esett ez a búcsú. Próbáltam húzni a perceket, még egy ölelést, még egy csókot, de tudtam, hogy el kell őt engednem. Rossz volt, hogy egy kis mosolyszünet után kell elválnunk, ráadásul három napra, de úgy érzem mégis egy mérföldkő, mert ez csak erősít bennünket. Colin újra megcsókolt.

- Menj csak…

- Olyan rosszkor jött ez az egész. Tényleg nem akartam, hogy így alakuljon a vacsora.

- Ne aggódj. Rendben leszek – Colin szomorú tekintettel nézett rám, bántotta a dolog, mégis nem hibáztathatom, hiszen az édesanyja volt, aki kegyetlenül viselkedett. Könnyezve búcsúztam el tőle, nehezen engedtem el, de amikor mégis megtettem, lassan becsuktam az ajtót, de Colin visszatette a kezét, hogy újra belépjen és megcsókoljon úgy, mint még soha. A falhoz nyomott, két kezében tartotta és simította az arcom. Rögtön felkapott, majd bevitt a szobába, ahol letépte rólam először a pulóvert, majd a pizsamát . Tudtam, nincs sok időnk, ezért hasonlóképp tettem, de egy pillanatra sem akartam őt elengedni, ezért nem vacakoltam sokat azzal, hogy megszabadítsam a ruháitól. Azonnal a hátamra fektetett, ő pedig tovább csókolt, karján támaszkodva simította végig a hajam. Gyors szeretkezés volt, mégis az eddigi legjobb élményünk, ami valaha történt velünk. Nem akartam, hogy véget érjen,  örökké csak a miénk legyen a szoba.

- Hanna – szólalt meg, amikor öltözött. -  Nagyon fogsz hiányozni.

- Te is – mosolyogtam rá, majd én is felkaptam magamra egy szabadidő ruhát illetve egy köntöst. – Örülök, hogy eljöttél.

- Azt elhiszem - kacsintott. – Legalább szombaton még jobban fogsz várni.

- Nagyon várlak…  – úgy döntöttem, hogy lekísérem az autóig. A liftben is egymást öleltük, amíg a bejárati ajtóhoz nem értünk, de olyan meglepetés várt ott ránk, amire talán egyikünk sem számított. Fotósok hada állta el az utat, szinte az ajtót sem lehetett kinyitni. Ahogy megláttak bennünket rögtön kattintások hangja hallatszott, egymás után rengetegszer. Colinnal döbbenten néztünk egymásra, ő pedig azonnal jelezte, menjek vissza a lakásba. Megcsókolt, aztán kinyitotta az ajtót, a fotósok pedig azonnal ellepték, végül azt sem láttam, ahogy beszáll az autójába. Szomorúan ballagtam vissza a lakásba, hogy elkészüljek az egyetemre, mert így is késésben voltam.

Egy órával később már Lisa fogadott a parkolóban, kezében a telefonjával. Amikor kivettem a táskám a hátsó ülésről, már az orrom alá nyomta a fotókat, én pedig dühösen elindultam az egyetem bejárata felé.

- Elképesztő Hanna, a lakásod előtt? – kérdezősködött Lisa.

- Lisa, kérlek.

- De köntösben vagy lefotózva. Mondtam, hogy jó benyomást kellene keltened a fotósoknak.

- Nem akarok jó benyomást szerezni – folytattam dühösen és a lépteim is egyre gyorsabbak lettek.

- Azért vehettél volna fel jobb ruhát is – megtorpantam, majd Lisával néztem farkasszemet.

- Nem számítottunk a fotósokra. Különben is nem volt időm rendes ruhát felvenni – Lisa megdöbbent a reakciómon, ami dühös egyben határozott volt.

- Vicceltem Han, nyugi. Mi a baj?

- Semmi – majd tovább folytattuk az utunk az egyetem felé. Lisa addig kérdezősködött, amíg elmeséltem neki az estét Colin családjánál, majd a mai reggelünket is. Lisa teljes megdöbbenéssel hallgatta, miközben ő sem értette Cordelia ellenségeskedését velem szemben. A beszélgetéshez aztán csatlakozott Melanie is, aki szintén mindent tudni akart. A pszichológia órán is csak erről beszélgettünk, miközben a professzor asszony igyekezett tájékoztatni minket a vizsgákkal kapcsolatos tudnivalókról. Semmi sem érdekelt, sőt csak a telefonomat tudtam nézni, hogy Colinnal beszélni tudjak. Az internetet elárasztották a köntösös képeim, illetve, ahogy Colin az autójához rohant. Persze, amikor oldalra néztem Aylin és Nicole gonosz tekintetével találtam szemben magam, akik gúnyosan mutogatták a telefonjukon a fotósok által készített képeket. Nem tudom mi zavar jobban, hogy lefotóztak vagy, hogy mindenki rajtam nevet. Colin még óra közben írt, hogy hamarosan megérkezik Las Vegasba, gyorsan válaszoltam, nem igazán érdekelt az óra, pedig a professzor asszony hangosan és határozottan magyarázott. Azokra a percekre gondoltam, amiket a búcsúzás előtt éltünk át Colinnal. Arra, hogy milyen vágy és szenvedély alakult ki közöttünk, pedig elég rettenetesen indult ez az egész kapcsolat. Most pedig, hiányzom annak az embernek, akiért milliók rajonganak. Colinról az ember azt hinné, hogy egy beképzelt, nőcsábász, de nem. Odaadó, amiről álmodni sem mertem. Boldog vagyok, hogy én élhetem meg vele mindezeket. Óra után a büfében ültünk, hogy egy kis szendvicset együnk és kávét igyunk, de ezt Aylin és társasága megzavarta. Haját átdobta a válla fölött és fülig érő vigyorral ült le mellém az üres székre.

- Hanna, nem is tudtam, hogy ilyen sztár lettél. Köntösben.. Nahát – vigyorgott a lányokra.

- Aylin nem mennél arrébb…?- szólt rá Lisa. – Nem vagyunk rád kíváncsiak.

- Lisa, ugyan. Érdeklődőm, hogy van a barátnőtök a mai paparazzi fotózás után?

- Remekül. Aylin miért nem foglalkozol magaddal?

- Azért, mert érdekes, hogy Colin téged választott. Akkor most már a versenyre sem jössz? Befutottál Colin mellett?

- Nem ugródeszkának használom őt, ha erre célzol.

- Oh, halljátok ezt lányok….

- Nevezek a versenyre Aylin. Nem adom meg az örömöt, hogy te nyerj – Aylin dühösen meresztette a szemeit, egyszeriben lefagyott a mosoly az arcáról.

- Valami gond van Aylin? – érdeklődött Melanie.

- Hanna, mi azt akarjuk, hogy ne nevezz a versenyre! – szólalt meg a háttérből Kim, aki úgy vette át a szót Aylintól, hogy neki fel sem tűnt. Észre sem vettem, hogy Kim ilyen szószóló lett.  – Nyilván esélyes, hogy Colin lefizeti a zsűrit.

- Kim… , ezt majd én elintézem – teremtette le Aylin.

- Miből gondoljátok? Én a saját erőmből fogom elérni amit élérek. Lehet, hogy nektek pénzre van szükségetek, hogy nyerjetek, de én a tehetségem miatt fogok ott állni – Aylin megsemmisülve süllyedt a székbe, miközben a barátnői sem hitték el amit hallottak. Lisa és Melanie elismerősen vigyorogtak. Nicole a barátnője vállát veregette, hogy induljanak.

- Meglátjuk Arizona, de azért mert Colin Shepherd a pasid, a mi szemünkben egy senki vagy.

- Le lehet lépni Aylin – szólt rájuk Lisa. – Köszörüljétek a nyelveteket valaki máson – Aylin intett a barátnőinek, majd távoztak. Idegesen tekintettem utánuk, megérdemelte volna, hogy leöntsem a kávéval.

- Hanna, minden oké? – érdeklődött Melanie.

- Persze. Aylin még megemlegeti ezt – igyekeztem nem törődni a történtekkel, s miután megittuk a kávét az öltözőbe mentünk, hogy Scott megtarthassa a táncórát. Izgatottak voltunk, mert egy hét van a bemutatóig, amire fel kell készülni. Tulajdonképpen Aylin kellett ahhoz, hogy rájöjjek, meg kell próbálnom a versenyt és mindent elkövetni azért, hogy jó helyezést érhessek el. Ez pedig azt jelentené, hogy elismernének, a célom pedig könnyedén elérhetném.