,
VII. fejezet
Miután megtudtam, hogy a spanyol
király abban bízott, hogy a király meghal, majd sikeresen eltávolít engem is
Anglia éléről, elfoglalhatja az országot, és ő uralkodhat minden megváltozott az udvarnál. Don Alvaro halálát
követően apám megkínoztatta a katonát, aki az életemre tört, ezek után egy
távirat kíséretében hajóra bocsátotta, hogy vigye el a hírt a királyának arról,
hogy Anglia nem bocsát meg. Azóta pedig folyamatosan azon tanácskozik, hogyan
és miképp kellene megtámadnia Spanyolországot. Nem igazán értettem a
politikához, emiatt semmiféle véleményt nem tudtam alkotni a témában, de abban
egyetértettem, hogy meg kell fizetnie annak, aki az életünkre akart törni. Apám
eltökélt szándéka, hogy mindenre megtanít a politikáról, de én inkább szívesen
maradtam a könyveimnél. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy a levelem
biztonságban Triesdorfba ért és édesanyám gyorsan válaszolt is. Amikor Ella a
szobámba hozta a levelet, boldogan kaptam ki a kezéből és olvastam. Édesanyám
leírta, hogy telnek a napjaik, ki hogy van otthon. Természetesen bíztatott,
hogy tartsak ki és legyek erős. Ez pedig eszembe juttatta azt, hogy engedélyt
kérjek a királytól az elbocsátásra. Ehhez pedig ragaszkodtam és döntésemtől nem
tágítottam. Kilépve a nyugalmas szobámból, gyors léptekkel haladtam az édesapám
szobája felé, ahol Spencerrel tárgyalt. Ahogy megpillantott megkérte, hogy
hagyjon bennünket magunkra. A szoba falán hatalmas térkép helyezkedett el, amelyen
különféle színű kitűzők voltak láthatóak. Bizonyára azok a helyek, amelyekhez
valamilyen érdeke fűződik. Az asztal telis –tele volt pergamenekkel, könyvekkel.
Próbáltam magabiztos lenni, de belül az idegesség szétszakított. Amikor
belekezdtem volna épp egy pergament írt alá, kérte, hogy várjak. Leültem egy székbe, de annyira türelmetlen
voltam, hogy a kezemet tördeltem, majd felugorva az ablak felé ballagtam. A király
aztán megállt a hátam mögött.