Dance with Miss Arizona - XV. fejezet

Lüktetett a zene, a tánctéren rengeteg ember tombolt a zenére. Éreztem, ahogy hatni kezd az alkohol, egyre szabadabbnak, önfeledtnek éreztem magam. Oliver örömmel lépett oda hozzám, hogy táncoljunk, én pedig szívesen tettem a karom a nyakába, hogy aztán együtt mozogjunk a zenére. Hasonlóképp tett Lisa és Melanie is. Jó volt látni, hogy boldogok, a srácokkal pedig annyira jól érezték magukat. Oliver egyre közelebb húzott magához, engem pedig nem érdekelt, hogy ugyanott tartunk, mint az elején. Mindig is kedvelt engem, én is őt, nem volt probléma, hogy így viselkedik velem. Az arcán láttam, mennyire jól érzi magát velem, én pedig nem utasítottam vissza. A vakító fényben, ami a zene ritmusára változott, úgy éreztem az enyém az este. Elfelejthetek mindent, ami az utóbbi időben történt és végre elengedhetem magam.

- Hanna – hallottam közelről a nevem. Amint megfordultam Colin állt mögöttem, én pedig meglepetten néztem rá, majd Oliverre. – Beszélhetünk?

- Most nem érek rá.

- Akkor táncolunk? – lett idegesebb Colin.

- Nem, most nem – utasítottam el.

- Most velem táncol, rendben? – hajolt hozzá Oliver. Colin nem tágított. Újra megkérdezte, de miután másodjára is nemet mondtam visszatért a barátaihoz. Olivernek megköszöntem a segítséget, bár bántott, hogy ennyire ellenséges voltam, de akartam magamnak egy jó estét. Oliver megnyugtatott, hogy ne aggódjak, ő velem marad, majd tovább táncoltunk.

- Gyertek! Igyunk valamit! – Kiáltotta oda Zack és velük együtt a pult felé tartottunk. Melanie nagyon boldog volt, jól érezte magát Zackkel, aki végig átölelte a lányt, amíg Oliver kért mindegyikünknek egy italt. Épp inni akartam, amikor hirtelen azonban Colin jelent meg a semmiből és behúzott egyet Olivernek, aki a földre esett.

- Colin! Megőrültél? Mit csinálsz?  – kiabáltam, de ő dühösen nézett Oliverre, majd rám.

- Ezt nem ihatod meg!

- Ki vagy te, hogy ezt megszabd? – léptem elé, Olivert pedig felsegítették.

- Hanna… - hebegett, de a szeméből csak a düh áradt.

- Mit képzelsz? Idejössz verekedni? Menj el! – szóltam rá erélyesen. A barátai miután odaértek, kivitték a szórakozóhelyről. Meglepetten néztem körbe, mindenki bennünket figyelt és Olivert, akinek az orrát jegelte Zack és Melanie. Véres volt a pólója, én pedig rengetegszer bocsánatot kértem tőle Colin viselkedése miatt.

- Hanna, mi ütött Colinba? – kérdezte Melanie.

- Fogalmam sincs, de megtudom, majd véget vetek ennek a barátságnak. Így nem viselkedhet. Oliver, kérlek, ne haragudj, annyira sajnálom –  megfogtam a táskám és kirohantam, hogy utolérjem a feldühödött Colint. Sötét volt, csak a szórakozóhely előtti lámpák világították meg a teret, ami a bejárathoz vezetett. A padokon sokan ültek: voltak, akik csókolóztak, voltak, akik beszélgettek és voltak, akik a barátjukat próbálták meg nyugtatni. Rögtön láttam, hogy Colin az a haverjaival. Teljesen elöntött a harag, majd félre löktem az egyik srácot, hogy Colin elé lépjek, aki az egyik asztalon ült.

- Mit képzelsz? Ha nem az van, amit te akarsz, akkor rögtön verekedsz? Nem gondoltam volna Colin – kiabáltam vele, miközben a barátai próbáltak csitítani. Colin megkérte őket, hogy hagyjanak magunkra, én pedig továbbra is feldúltan álltam vele szemben.

- Hanna, kérlek hallgass meg …

- Nem, nem tudom megérteni, hogy tehetted ezt. Te, akiről azt hittem rendes vagy.

- Akkor mondhatnék én is valamit? – szólt rám erélyesen. Ezen meglepődve csendben maradtam.  – Tudnod kell valamit.  – Kérdőn néztem rá, aggódtam, hogy olyan dolog fog kiderülni róla, ami megrémiszt.

- Miről van szó?

- Kérlek, ülj le - megtettem, majd ő is mellém ült a padon. – El kell mondanom valamit, amit nagyon kevesen tudnak.  Több, mint két éve, a húgom meghalt.

- Tessék? – kérdőn néztem rá.

- Had folytassam… Nos, a húgom tizenhét éves volt. Elment a barátnőivel szórakozni, anya azt gondolta, minden rendben lesz vele. Sajnos nem így történt. A bulin megismerkedett egy sráccal, aki a barátnői szerint normális volt, mégis beletett valamit az italába. Lucy akkor este nem jött haza. A szórakozóhely parkolója melletti fás résznél találtak rá. Megerőszakolták. Senki nem vette észre, talán, ha előbb rátalál valaki megmenthették volna. – Colin hangja elcsuklott. Az én szívem pedig összeszorult a történet hallatán. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen terhet cipel magával.  – Lucyt megmenthettem volna, ha vele megyek, ha ott vagyok. Nem álltam mellette. Nem tudtam megakadályozni.

- Nem a te hibád – fogtam meg a kezét. – Nem te tehetsz róla. Ezt Lucy is így gondolja, biztos vagyok benne.

- Hogy tehet valaki ilyet, hogy belerak valamit az italába, majd megerőszakol egy lányt. Az a drog olyan erős volt, hogy Lucy nem bírta, megölte. – Colin a tenyerébe temette az arcát, miközben észrevettem magamon, hogy a könnyeim folynak. Colin szaporán vette a levegőt, éreztem, hogy hasonlóképp tesz ő is, ezért közelebb húzódtam és átkaroltam. Próbáltam megnyugtatni, mert tudtam, egy olyan sebet téptem fel, amiről talán sosem beszélt volna. Colin próbálta összeszedni magát, valószínűleg nem akarta, hogy lássam rajta, mennyire gyengévé teszi.

- Azt hitted Oliver beletesz valamit az italomba? – Colin bólintott. – Ő sosem tenne ilyet.

- Nem tudhatod. Te is fiatal vagy, szép. Amikor legelőször láttalak a buliban, tudtam veszélyes lehet neked egy ilyen szórakozóhely. Akkor öntötted rám az italod.

- Emlékszem.

- De arra nem, hogy a lábamban botlottál meg.

- Colin.

- Direkt csináltam, most már tudod.

- Engem is megakartál óvni? – újra bólintott, majd hirtelen felpattant a padról és könnyes szemmel rám nézett.

- Sajnálom az estét Hanna – majd távozott. Utána siettem, kezét megfogva magam felé fordítottam.

- Ne menj! Várj meg itt – kérleltem, de annyira bántották a történtek, hogy sokáig győzködtem, mire beleegyezett és leültettem egy padra, hogy megvárjon. Visszarohantam, hogy megkeressem a barátaimat. Oliver már jobban nézett ki, a pultnál ült, mellette Mel és Zack. Lisa akkor ért oda, amikor én, döbbenten pillantott Oliverre, mert ő eddig nem tudott semmit a történtekről.

- El kell mennem!

- Most? – nézett rám döbbenten Melanie.

- Colinnak szüksége van rám.

- Nekem is Hanna – nézett rám döbbenten Oliver.

- Tudom, tudom. Azt is, hogy most nem értitek az egészet, de ne aggódjatok. Van valami, amit nem mondhatok el egyelőre. Értsétek meg.

- Hanna… - mondta ki aggódva a nevem Melanie. – Nem mehetsz most el.

- Melanie, mennem kell. Oliver sajnálom, ami történt. Kérlek, ne haragudj – majd sarkon fordultam és kiszaladtam. Colin ott ült ahol hagytam. Megnyugodtam, hogy megvárt. Azonnal a telefonomért nyúltam, tudtam, most nem hagyhatom magára. Taxit hívtam, hogy hazavigyen bennünket, jobbnak láttam, ha nem marad most egyedül.

- Hazamegyünk – mondtam, majd amikor megérkezett a taxi, megkértem, hogy a lakásomhoz menjen.

- Hozzád megyünk? – kérdezte Colin. Bólintottam. Az út csendben telt. Nem akart beszélni, de most ebben a helyzetben megértem. Nem hittem volna, hogy ilyen titkot őriz és, hogy a kezdetektől figyelt rám. Ez pedig hozta magával azt is, hogy a vonzalma lehet nem is igazi. Nem érdekelt. Most nem. A taxi rövid időn belül végig hajtott a Los Angeles-i éjszakában, hamarosan már az ajtóban álltunk, én a kulcsokat kerestem. Colin rögtön a kanapéra ült, míg én lerúgtam a cipőt, elővettem két poharat, hogy megkínáljam egy kis erősítővel.

- Ez jót fog tenni – tettem elé a poharat. Colin meglepődött, de nem ellenkezett.

- Köszi – kortyolt, én pedig töltöttem magamnak is, majd az üveggel együtt leültem mellé.

- Örülök, hogy elmondtad nekem ezt. Sajnálom, hogy úgy kiabáltam veled.

- Nem tudhattad, én pedig ostobán viselkedtem. Nem szoktam verekedni.

- Pedig… - nevettem el magam.

- Férfias volt? – kacsintott. – Nehogy azt mond, hogy jól áll a verekedés?

- Nem. Nyilván nem.

- A barátodtól majd elnézést kérek. Remélem jól van.

- Rendbe jön, erős srác.

- Eléggé feldühített. Főleg, amikor helyetted beszélt – átfutott az agyamon, hogy Colin talán féltékeny is volt, lehet nem is bánja azt az ütést. Ezt nem akartam felhozni neki, nehogy véletlenül félre értse a gondolataimat. Beszélgettünk a húgáról. Elmesélte mennyire szerették egymást, mennyire felnézett rá Lucy. Imádta a divatot, szeretett volna egy divatcégnél dolgozni majd, az volt az álma, hogy létrehozhasson egy saját márkát. Jó érzés töltött el, amikor a húgáról beszélt: szeretettel, tényleg nagyon jóban lehettek. Töltöttem még egy pohárral és Colin tovább mesélt a családjáról.

- Egyszer elmentünk mindannyian a Grand Canyonhoz. Apa imádta a helyet, ő többször volt már. Lucy is szeretett kirándulni, a táj pedig lenyűgözte. Látnod kellett volna az arcát, amikor ott voltunk, azon a klassz helyen. Kivirult, haza sem akart jönni – Colin olyan szeretettel beszélt a húgáról, hogy megható volt hallgatni. – Lucy imádta, hogy két bátyja van. Ki is használta, mi pedig Matt-el mindig vigyáztunk rá, tudod ő volt a mi kis húgunk. A harmadik gyerek a családban, akit mindenki kényeztet és mivel lány, ez elmaradhatatlan volt.

- A szüleid? Ők, hogy viselték? – Colin nehezen válaszolt a kérdésemre, inkább kortyolt egyet az italból. Láthatóan minden egyes kérdés és válasz felkavarja.

- Anya rettenetesen. Hosszú ideig árnyéka volt önmagának. Alig beszélgettünk, a húgom szobája szentély lett, ahol képes volt órákat eltölteni. Persze a srácot aki ezt tette Lucyval hamar elfogták, mégis bennünk egy akkora törést okozott, amit sosem tudunk elfelejteni.

- Elvesztetted a húgod. Természetes, hogy így reagálsz….

- Ott kellett volna lennem – suttogta. Szomorú arccal rám nézett, miközben arra gondoltam, hogy az évek alatt felemésztette ez az egész. Az, hogy nem tudott segíteni a húgán. Megérintettem a kezét, miközben csendben néztük egymást. Colinnal aztán hosszasan beszélgettünk az életéről, amiről eddig azt hittem csodálatos és álomszerű. Az ember nem is gondolná, milyen terhet cipel, miközben kifelé más oldalát mutatja.

Reggel telefon csörgése hallatszott. Colin karjaiban ébredtem, abban a ruhában, amelyikben tegnap buliztam. Colin is rögtön felkelt, hogy a zsebéből előhalássza a telefonját és gyorsan felvegye.

- Hello! – köszönt, majd hosszú várakozás. – Nem, nem minden rendben. Igen tudom, hogy ma oda kell mennem. Kösz, hogy figyelmeztetsz Ethan – Colin  a szemeit forgatta, majd újra a beszélgetésre koncentrált. – Rendben, hívlak, ha indulok otthonról. Szia!

- Valami baj van? – kérdeztem, amikor letette a telefont és megdörzsölte a szemét.

- Nincs, ma egy műsorba vagyok meghívva, este nyolcra ott kell lennem – sóhajtott, majd hátradőlt a kanapén, próbált felébredni. Hasonlóképp éreztem magam én is, majd a konyhában igyekeztem egy jó erős kávét főzni.

- Kérsz valamit enni?

- Nem, köszi, szerintem jobb ha megyek.

- Egy kávét ihatnál azért – úgy láttam, ezzel meggyőztem, majd leült velem szemben a pulthoz. – Örülök, hogy elmesélted, ami a húgoddal történt. Szóval köszi, hogy megbíztál bennem.

- Vannak dolgok, amiket csak azok tudnak, akikkel olyan a kapcsolatom – nézett rám komolyan. Adta magát a kérdés.

- Velem milyen a kapcsolatod? – Colin arca ellágyult, mégis azt éreztem a válasza pont az lesz, amiben a múltkor megegyeztem vele.

- Pontosan tudod te azt – majd gyorsan megitta a kávét, amit néhány pillanattal előtte tettem elé.  – Szerintem Hanna felesleges hazudnod magadnak. Most mennem kell. Köszi az estét.

- Bármikor - az ajtóba érve visszafordult.

- Keresni foglak… Olivert pedig sajnálom. Még egyszer bocs.

- Ne aggódj, kiheveri.  – Egy puszit nyomott a homlokomra, amitől megremegett a lábam, magamhoz akartam húzni, de tudtam, egyelőre ennyi is elég lesz. Egyre jobban kezdtem belehabarodni, a szívem kalapált, ahogy a közelemben volt, mégis tudtam távolabb kell magamtól tartanom. Nem értem miért van rám ilyen hatással? Colin ahogy elsétált még egyszer visszanézett, én pedig boldogan intettem neki. Becsukva magam mögött az ajtót, hosszú percekig ábrándoztam a vele töltött estéről, hogy mennyit beszélt a családjáról, a gyerekkoráról, érdeklődött az én húgomról, nevettünk a gyerekkori csínytevéseinken. Megosztotta, hogy a bátyjával folyton verekedtek, a nagyszülei pajtáját pedig egyszer majdnem felgyújtották. Biztos voltam abban, hogy nem véletlen, hogy ennyi mindent elmondott. Természetesen tudtam mit érzek, de még magamnak sem akartam bevallani.