.png)
- Miben mész a partira? – hívott fel reggel Belle.
- Még nem tudom, szerintem valamit előkapok a gardróbból.
- Talán össze kellene öltöznötök Dylannal…
- Nagyon vicces.
- Remélem, odaérsz majd este a buliba, mi nagyon várunk. Lehet, beújítunk neked
majd egy srácot.
- Köszi az jó lenne – később elbúcsúztam Belletől, hogy egy kis időt
pihenhessek még. Azonban ezt nem tudtam hosszú ideig élvezni, mert beköltöztem
a gardróbba és a megfelelő ruhát kerestem az estére. Kócosan, felkötött hajjal,
ültem le a szőnyegre és válogattam. Egyiket sem találtam jónak, pedig a kedvenc
piros ruhám is a kezembe akadt. Ahogy forgattam sok emlék eszembe jutott róla,
de inkább elvetettem és folytattam tovább a keresést. Nyilván hivatalosan kell
kinéznem és nem kihívóan, Dylan pedig biztosan kitesz magáért. El sem akarom
hinni, hogy Dylan McRay kísér el. Hova tűnt az elmúlt napok utálata? Egyáltalán
nem bírom ezt a McRay családot, főleg, hogy Dylan apja feltűnően megalázott és
nem bízik abban, hogy vezetni tudom a céget. Gondolom biztos elkönyvelte, hogy
csődbe viszem és ők majd első számú vállalatnak lépnek elő. Nem fogom hagyni,
ahogy Dylan elhagyja a cégem biztos folytatom a harcot. Furcsa gondolataim
támadtak a gardróbban, végül a kezembe került egy ezüst színű ruha, fekete nyakba kötős felső résszel. Rögtön tudtam, hogy ebben fogok menni este.
Elküldtem a választásom a lányoknak, akiknek tetszett az ötlet, sok sikert
kívántak a bemutatóhoz.
Napközben a stégen pihentem, ez mindig megnyugtatott, kicsit segített rendezni
a gondolataimat. Most is így volt, ahogy a tavat figyeltem, próbáltam
összeszedni magam, tudtam meg kell mutatnom mindenkinek, hogy alkalmas vagyok a
pozícióra. Izgatott voltam az este miatt. Tessa ebédje segített némileg
megnyugodnom, ezért pedig hatalmas ölelést kapott.
- Meg vagyok lepődve Victoria! – mosolygott, ahogy a tányérokat összeszedte. –
Olyan furcsa vagy mostanság. Biztosan te vagy?
- Jaj, Tessa. Persze, hogy én. Felnőttem – jelentettem ki büszkén.
- A partilány? – kacsintott, ahogy visszafordult a pultnál állva.
- Igen, megváltoztam – majd jókedvűen készülődni mentem. Vettem egy forró
fürdőt, majd a hajam is elkészítettem. Hátra tűztem, elől pedig pár tincset
hagytam lógva. Némi smink, ezután felöltöztem. A ruha nagyon jól állt rajtam,
ezt megmutattam Tessának is, hiszen adok a véleményére. Neki is nagyon
tetszett, de kérte, hogy valamit terítsek magamra, nehogy megfázzak az orlandoi
éjszakában. Mindig is nagyon aggódott értem, olyan volt, mint egy pótnagymama,
de ezért is szerettem őt annyira.
Hat óra után csengettek. James nyitott ajtót, majd beljebb invitálta Dylant. Hangját hallva kiszaladtam a szobámból,
hogy ne várjon rám annyit, plusz James se faggassa őt. Ahogy megálltam lépcső
tetején, meglepődve tapasztaltam, mennyire elegáns. Ahogy felnézett, ő sem
tudott mit megszólalni miközben lassan lépkedtem lefele,
amit végig követett a szemével, majd ahogy megálltam előtte szinte szóhoz sem
jutott.
- Hú, nagyon csinos vagy – mondta még mindig döbbenten. Elmosolyodtam.
- Te is kitettél magadért – néztem hosszan rá. Sötétkék öltönyt viselt, szürke
inggel. Nagyon jól állt neki ez a szín. Haja pontosan hátra fésülve, akár egy
divatlap arca. Tessa a lelkére kötötte, hogy vigyáz rám, de ez inkább
kellemetlen volt. Persze Dylan megígérte.
- Nagyon aggódik a nagymamád – mondta, ahogy az autója felé sétáltunk.
- Ő a házvezetőnőnk és egyben pótnagyi – mosolyogtam rá.
- Így már értem – kinyitotta előttem az ajtót, majd ő is beszállt. – Akkor
indulhatunk egy roppant kínos bemutatóra?- vigyorgott. Bólintottam, persze nem
tudtam eldönteni még, hogy ez kínos lesz a családjaink miatt vagy épp jól fog
elsülni a dolog. Az úton csak a kötelező beszélgetést ejtettük meg, én
nézelődtem, Dylan pedig vezetett. Kellett néha a csend, már –már kellemetlen volt az
egész dolog. Egy magas irodaház előtt parkolt le, kicsit ledöbbentem, hiszen
én másra számítottam. Ahogy felnéztem, minden ki volt világítva, az üvegajtón
lévő tábla jelezte a programot. Hosszasan néztem, mire Dylan megérintette a
vállam, jelezve, ideje lenne beljebb mennünk. Az adminisztrátor kérte a
neveinket, ezután léptünk a hatalmas terembe, ahol rengeteg asztal volt,
szemben pedig színpad kivetítővel.
- Biztos jó ötlet volt eljönnünk Dylan? – súgtam oda, miközben megszeppenve
álltam a sok emberrel szemben.
- Ne aggódj már, persze. Minden rendben lesz csak mosolyogj. – Hirtelen rá
pillantottam, ő pedig kihúzva magát állt mellettem, nem mutatva, hogy izgul.
Bár biztosan hozzászokott ezekhez az alkalmakhoz.
- Te könnyen beszélsz… - közöltem vele remegő hangon, amikor egy idősebb férfi
lépett oda hozzánk, kezet rázva a kísérőmmel.
- A kisasszony biztosan Miss Anderson – majd kezet csókolt, ami számomra elég
nagy meglepetés volt, de mosolyogva, örömmel fogadtam. – Ismertem a szüleidet,
nagyon kedveltem őket.
- Köszönöm.
- Ne haragudjon Mr. Jenkins, elfoglaljuk a helyünket – rázta le Dylan, majd
beljebb húzott magával a teremben. Hagytam magam, mert elég elveszett voltam a
sok idegen üzletember között. Leültetett, idegesen megigazgatta a haját, én
pedig aggódva pillantottam körbe, aztán megakadt a szemem rajta. Úgy tűnt
mintha zavarná a helyzet vagy csak Mr. Jenkins nem volt szimpatikus a számára.
A terem hamar megtelt emberekkel, a mi asztalunkhoz is többen foglaltak helyet,
akik ösztönösen kényszert éreztek arra, hogy méregessenek bennünket. Dylan
igyekezett mindenkiről pár szót mondani, akiket ismer, főképp Dr. Harold
Whiteról, aki állítása szerint négyszer nősült és legalább nyolcvan éves elmúlt
már, de semmi esetre sem akarja átadni a gyerekeinek a cégét. Mr. White
fiatalos lendülettel sétált be a terembe, mindenki elismeréssel fogadta. Néhány
perccel később a Northland igazgatója lépett a színpadra és elkezdte a
bemutatót.
- El sem akarom hinni, hogy itt vagyunk – súgtam oda Dylannek, mire ő egy
mosollyal nyugtázta a mondatom. Izgatottságom hamar elmúlt, helyette feszülten
figyeltem, miközben több jelenleg is zajló építkezést is bemutattak. Körbenézve
nem sok hölgy társam volt jelen, inkább férfiak ültek az asztaloknál, de ez sem
vette el a kedvem.
Több, mint egy órás előadás után, állófogadás vette kezdetét, ahol a vállalatok
vezetői eszmecserét folytathattak egymással. Dylan és én inkább az asztalnál
beszélgettünk, miközben többen üdvözöltek bennünket, érdeklődtek, hogy tudom
vezetni a vállalatot. Néhányan édesapámról is megemlékeztek, dicsérték őt, sok
sikert kívántak a továbbiakban.
- Dylan McRay! – ült le mellénk és nyújtott a kezét egy harminc év körüli
férfit. – Ezer éve nem láttalak! Hogy mennek a dolgaid?
- Kösz, egész jól. Sok a munka.
- Na és bemutatnád nekem a hölgyet? – vigyorgott, már-már idegesítően.
- Ő itt Victoria Anderson, az…
- Anderson vállalat örököse… – vágott közbe. – Nahát, örülök, hogy
megismerhetem.
- Úgy szintén – mondtam. – Egy kis elnézést kérnék, Dylan mindjárt jövök –
pattantam fel, bosszantott a helyzet. A mosdóban kicsit rendbe szedtem magam,
zavart a sok ember, az, hogy senkit sem ismerek. Úgy döntöttem, hamar véget
vetek az estének, hogy időben csatlakozni tudjak a lányokhoz. Visszasétálva a
férfi még mindig ott ült Dylan mellett.
- Bejön a kiscsaj mi? – kérdezte Dylant egy pohár bor mellett.
- Hagyjál már Tom. Nem hinném, hogy most erről kellene beszélnünk…
- Akkor meg mit keresel a cégénél? Azért egy estére bevállalnád.
- Segítek, ez mind. Lenne, hidd el más dolgom is, mint, hogy a konkurenciának
segítsek. Apám akarta. Két hetet csak kibírok.
- Jaj, Dylan ne mond már, hogy nem élvezed a kiscsajt. – Ekkor már kezdett
felmenni a pumpa az agyamban, éreztem, ahogy elönt a düh.
- Köszi Dylan az estét, többet nem kérem, hogy pesztrálj! – fogtam meg a
kabátot, miközben ő döbbenten nézett rám, majd elrohantam. Képtelen voltam megérteni,
hogy mi a jó abban, hogy rólam beszélnek. Kicsaptam az irodaház ajtaját, de a
hátam mögül Dylan hangját hallottam, ahogy utánam kiabál. Nem akartam megállni.
- Vicky állj már meg! –kapta el a karom és fordított maga felé. – Kérlek…
- Hagyjuk Dylan. Hallottam mindent. Nem kérek tovább a segítségedből, nem kell
jönnöd.
- De én akarok, szívesen segítek neked. Tom szereti kiforgatni a szavaim.
- Lenne más dolgod is, te magad mondtad. Ezentúl akkor nem kell segítened. –
Dylan szóhoz sem jutott, én pedig hátat fordítva folytattam tovább a sétát.
- Hadd vigyelek el akkor – jött utánam. – Kérlek. – Az út csendben telt. Nem
volt kedvem beszélgetni, ő pedig néha-néha rám pillantott. Tudtam, mondana
valamit erről a kialakult helyzetről, de nem voltam vevő a beszélgetésre. Nem
esett jól, hogy ennyire kibeszélt, bár talán azért sem, mert kezdtem
megkedvelni.
A ház előtt parkolt le. Ahogy leállította a motort
némán ültünk egymás mellett.
- Akkor jó éjszakát! – szólaltam meg, de ahogy Dylanre pillantottam csak a kék
szemeivel találtam szemben magam. Láttam rajta, hogy bántja a helyzet, ez pedig
kicsit elégedettséggel töltött el.
- Vicky, kérlek…
- Jobb lesz így, nem kell jönnöd más cégéhez dolgozni, foglalkozhatsz a saját
dolgaiddal. Köszi az eddigieket – majd kiszálltam a kocsiból. Próbáltam
megérteni, miért érzem magam ilyen rosszul. Ahogy távolodtam, hirtelen csak az
autó ajtajának csapódását hallottam, visszafordulva Dylan már ott állt
mögöttem.
- Nézd, sajnálom, ha megbántottalak, nem akartam. – Szavai hallatán furcsa
érzések kavarogtak bennem, mert az utóbbi időben egyre közelebb kerültünk
egymáshoz és mi tagadás tetszett, hogy szenved.
- Nem volt szép tőled, amit tettél. Tudom, én sem vagyok könnyű eset, de ezt
nem gondoltam volna…
- Igazad van… - fürkészte az arcom. – Akkor esetleg…
- Jobb lesz, ha visszamész a cégedhez.
- Miért? Mért nem akarod, hogy segítsek még néhány napig?
- Mert te nem akarod! – jelentettem ki. – Megértem, ha unalmas egy magamfajtát
betanítani.
- Erről szó sincs…- felelte, de láttam rajta, hogy kezd indulatos lenni. –
Segítek. Akarok segíteni. Engedd, hogy ezt én döntsem el.
- Akkor döntsd el, de ne panaszkodj, hogy neked milyen rossz – Dylan arca
mindent tükrözött, de nyugalmat biztosan nem.
- Szerintem ebből elég! – emelte fel a hangját.
- Szerintem is! – vágtam vissza, majd néhány pillanatnyi csend következett. A
szívem vadul vert a felfokozott helyzetben, miközben egymást néztük, mint akik
valami csata közepében állnak. Dylan aztán egyre közelebb lépett, amit
elutasító pillantásokkal nyugtáztam, de ellökni magamtól nem akartam. A
közelsége már-már zavarba ejtő volt, tekintete megdobogtatta a szívem, halk
sóhaj hagyta el a szám. Ajkai egyszer csak az enyémre tapadtak, karjai átfonták
a derekam, majd a kezével végig simított meztelen hátamon. A kezdeti lágy
csókokat, vadabb és szenvedélyesebbek váltották fel. Nem gondolkodtam, nem
akartam leállítani, élveztem a helyzetet, s a falnak tolva továbbra is
csókolóztunk. Karommal átfogtam a vállát, miközben ő még jobban magához húzott.
- Mi a gond? – szólalt meg, amikor hirtelen arrébb toltam. Szájára tapasztottam
a kezem, majd óvatosan hallgattam a bejárati ajtó csukódását, amin valószínűleg
James nézett ki. Dylan értetlenül állt velem szemben az ellenállhatatlanul kinéző öltözékében, mire előtörtek belőlem az elmúlt perc eseményei. – Azt hiszem
jobb, ha megyek – folytatta, mire én bólogattam, bár fogalmam sem volt, hogy
mért tettem.
- Igen, lehet… - válaszoltam, de nem gondoltam komolyan.
- Akkor hétfőn.
- Igen, hétfőn – hebegtem, ő pedig még egyszer visszanézett, mielőtt beszállt
volna az autójába. Hosszasan fújtam ki a levegőt, ami annak az eredménye, hogy
még magam sem hittem el mi történt. A házba belépve eszembe jutott az esti
parti, ezért gyorsan átöltöztem és hívtam egy taxit.
Mire odaértem már mindenkinek jó volt a hangulata. Belle széles mosollyal az
arcán fogadott, míg Jen és Lucas a pultnál álldogáltak.
- Azt hittük, hogy el sem jössz! –szúrtak le.
- Én is – vigyorogtam, ami feltűnt a barátnőimnek. Belle összehúzott szemmel
nézett, miközben egy pohár italt szorongatott.
- Veled történt valami? – mutatott rám sejtelmesen.
- Áh, semmi, semmi. Dylan megcsókolt…
- Micsodaaa? – kiáltott fel Belle, Jen pedig ledöbbenve nézett rám. – Ezt meg
kell ünnepelni! –Belle rendelt mindannyiunknak egy kört, majd együtt
táncoltunk. Bíztam benne, hogy nem ismernek fel, önfeledten tudtam bulizni.
A nap sugarai világították be a szobát. A fejem zúgott, az éjszakai zene
dallamait hallva dörzsöltem meg az amúgy is fájó szemeimet. Rájöttem, hogy
elfelejtettem este besötétíteni, ezért van ilyen világosság. Elfordultam, de
akkor eszembe jutott, ami az este történt. Nem tudom, hogy álljak ehhez az
egészhez, pláne, hogy teljesen magamnál voltam, amikor Dylan megcsókolt. Vajon
miért tette? Néhány napja még utáltuk egymást, most pedig szenvedélyesen ölelt,
illatától, érintésétől pedig megremegett a lábam. Miért gondolok rá? Nem lehet
közöttünk semmi, pár nap és nem látjuk egymást, ő jobbra, én balra, mégis
teljesen megváltoztatta bennem az eddig kialakult képet. Az a pillanat egészen
más volt, mint amit eddig éreztem. Érzéki, Dylan pedig egyszerűen nem megy ki a
fejemből. Az ágyban forgolódtam, hol a telefonom néztem, hol próbáltam felfogni
a kialakult helyzetet, de leginkább arról ábrándoztam, hogy, ha nem lettem
volna annyira zavarban, több is lehetett volna az estéből.
- Ő egy McRay! – hessegettem el a gondolatot. – Hogy néznék a szemébe, hétfőn
az irodában? – ültem fel az ágyon, majd hátra fésültem az ujjaimmal a hajam. Az
ablakhoz mentem, hogy megcsodáljam a reggeli nap fényében a tavat, aztán az
étkezőbe indultam, hogy reggelizzem. Tessa már várt, majd leült velem szembe,
amíg falatoztam. Feltűnt, hogy végig figyel, ami étkezés közben már zavaró
volt.
- Valami gond van? – kérdeztem, mire tovább fürkészte az arcom. – Van valami a
hajamban?
- Nem, nem… - de tovább figyelt.
- Tessa, mi az? – tettem le magam mellé a villát.
- Este láttam azt az autót a ház előtt.
- És? Dylan elhozott haza – Tessa gyanakvóan bólogatott, majd maga elé húzta az
újságot. –Ha tudni akarod, volt némi nézeteltérésünk, de megbeszéltük.
- Értem, rendben! – lapozott. Kezdett idegesíteni ez a kényes beszélgetés,
úgyhogy inkább csendben folytattam a reggelizést. Néha-néha óvatosan Tessára
pillantottam, biztos voltam benne, hogy ő már rég tudja mi történt, mint én
magam. Később átöltöztem és kifeküdtem a stégre, hogy egy kicsit összeszedjem a
gondolataimat. Annyira lehetetlen helyzetben érzem magam, mint, aki saját maga
ellen harcol, abban, ami már amúgy is egyértelmű. Milyen undok voltam vele…
Hányszor csaptam rá az ajtót és még az értekezleten történtek is eltörpülnek
amellett, ami az este történt. Két féle Vicky viaskodott bennem az egyikük
szerint ez egy rossz dolog volt, másfelől viszont tetszett a helyzet. Miért
kellene utálnunk egymást? Aztán eszembe jutott az is, mi van, ha ez csak valami
véletlen csók volt, amibe ő nem lát folytatást, de ahogy ezen gondolkodtam
egyre jobban vágytam azokra az érintésekre, amiket az éjszaka kaptam. A csókra,
ami érzéki volt és amit még talán sohasem éreztem. Azt tudtam egyedül, hogy van
valami köztünk. Szikra vagy tűz, de többet akartam belőle. A telefonom
nézegettem, főleg, hogy a tegnapi bemutatón készültek fotók is.
- Victoria! – jelent meg a hátam mögött James. Lejjebb húztam a napszemüvegem,
majd hátra fordulva láttam, hogy Belle és Jen állnak mögötte.
- Lányok! Mi járatban? – kérdeztem meglepetten, de örültem, hogy látom őket.
- Kíváncsiak vagyunk mi van ezzel a Dylan sráccal…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése