Scandalous Heiress - Botrányos örökösnő - V. fejezet

Egész éjszaka forgolódtam, a sok papírmunka, a cég ügyei kicsit felpörgettek, de leginkább az, hogy olyan döntést hoztam, amit még nem érzek biztosnak. Az, hogy egy időre felfüggesztettem a csatát Dylannel, azt mutatta, hogy kissé bevonom a cég életébe, ezzel pedig nem tudom, mennyire teszek jót. A nagynéném valószínűleg nem bízik bennem, ha épp a konkurenciát kéri meg, hogy segítsen nekem megtanulni a vezetést. Olyan ez, mint egy rossz álom, amiből jobb lenne felébredni és tudni, minden rendben megy. Akarom ezt a vállalatot, de sosem szerettem, ha többen követik minden lépésem és uralkodnak felettem. Képtelen voltam lehunyni a szemem, de, ha meg is történt egyből az az értekezlet jutott eszembe, amin Dylan úgy viselkedett, mint egy főnök. Még, ha nem is az, az ő szavára adtak. Elkeserített és nem hagyott nyugodni. Az egész éjszakán át való forgolódás után, reggel a tükörben egy másik Vicky nézett vissza, ezen pedig csak Tessa erős kávéja segített. Ami pedig még jobb volt, hogy az egyetemre is készített ebből, így elkönyvelhettem az, hogy az órákat is kibírom. 

Jen döbbenten nézett végig rajtam, ahogy kiszálltam az autóból. Álmosan csaptam be a kocsi hátsó ajtaját, majd próbáltam kerülni a tekintetét. 

- Mi a baj Vic? Rosszul nézel ki… - haladt mellettem a táskáját igazgatva. 

- Nem aludtam jól, sok a munka – ráncoltam a szemöldököm, vakító nap zavarta a szemem. 

- Milyen a McRay srác? 

- Jobb, ha nem is beszélünk róla, mert kikészít. – Az utunk az egyetem folyosóján vezetett, miközben Jen faggatott a vállalatról. Elmeséltem minden kényes szituációt, amit Dylan okozott, illetve, hogy megpróbálok rendesen viselkedni vele. 

- Elismerésem, hogy ezt csinálod Vicky. Én biztos nem tudnám. Örülök, hogy apa nem számít rám még semmiben – nevetett. – Már bocsi, tudom, hogy te nem tehetsz róla. 

- Semmi gond, megvagyok – ahogy ezt kimondtam a teremből Marcia és legjobb barátnője léptek ki, majd ahogy megláttak, rögtön összesúgtak.  Párducmintás mini ruhájában úgy nézett ki, mint egy modell, bár az ő alakjával nem nehéz. Megállt velünk szemben csípőre tett kézzel, ebből gondoltam, hogy be akar szólni. 

- Nocsak, itt a főnök! Megtisztelted az egyetemet a jelenléteddel? 

- Neked is szia – vágtam vissza. – Jobb lesz, ha beengedsz. 

- A bátyám mesélte, hogy ki van készülve tőled és, hogy egyáltalán nem értesz semmit. 

- Akkor tudatom veled és a családoddal, hogy én is kivagyok a bátyádtól! – majd arrébb toltam és bevonultam a terembe, nyomomban Jennel, aki hirtelen azt sem tudta mit mondjon. Leültünk, előkaptam a jegyzetfüzetem, aztán próbáltam figyelni a professzor órájára. Jen persze érdeklődve figyelte az arcom, a dühöm. 

- Minden rendben Vicky? – nézett rám. 

- Aha – feleltem, de belül éreztem, hogy Marciat jobban helyre kellett volna tennem -, hallgassuk a professzor óráját. – Mosolyodtam el, mire Jennifer a fülembe súgta, hogy a hétvégén szívesen elmenne bulizni, hogy kikapcsolódjunk, a barátainkkal. Tetszett az ötlet és eléggé feldobta a napom, egészen addig, amíg a telefonom egy üzenetet jelzett. 

Dylan: Remélem igyekszel az irodába, egy fontos papírhoz kellene az aláírásod.  

Elképesztő, hogy az egyetemen sem hagy békén. Honnan tudja a telefonszámom? Gondoltam nem válaszolok, hátha megérti, hogy nem ő a világ közepe. Nem így volt. 

Dylan: Akkor olvastad. Siess! 

Jen is látta az eltorzult arcomat, de nem akartam az üzenettel foglalkozni, bíztam benne, hogy elfelejt. Óra után bevágtam magam az autóba és az Anderson vállalat felé igyekeztem. Egyáltalán nem volt kedvem a bájvigyorgáshoz, a laza szettemben léptem be az irodába. Dylan az asztalomnál ült, majd tágra nyílt szemekkel nézett végig rajtam. 

- Örülök, hogy ideértél – mosolygott, én pedig az asztalra tettem a táskám. – Futni voltál? 

- Képzeld nem. Ehhez volt kedvem reggel – közöltem a fehér pulcsim és a farmerem látványára. – Miért kellett rohannom az egyetemről egészen idáig? – érdeklődtem fennhangon. Elém tolt pár papírt és egy tollat, majd kérte, hogy írjam alá. – Ennyi? – Dylan bólintott, ezután szóltam Pearlnek, hogy rendeljen valamit nekünk. 

- Milyen volt az egyetem? – kérdeztem, miközben átadta a széket, hogy megmutassa a beérkezett látványterveket. 

- Már kedveskedsz is? – néztem fel rá meglepődve. Dylan hitetlenkedve megrázta a fejét, majd elfojtott egy mosolyt és az asztalra támaszkodott. 

- Nem érdekelhet, hogy mi történik a kedvenc főnökömmel?

- Emlékeztetnélek, hogy te csak segítesz. 

- Milyen igaz. – A megnyitott látványtervek elég meggyőzőek voltak, szerinte nagyot kaszálhatunk, ha ezek végül elkészülnek. Csodálatos házak, amelyek Orlando egyik tava mellett épülnének. Ezt pedig már én fogom irányítani, hiszen az én cégem adja a megbízást a kivitelezőknek. Büszkeséggel töltött el, Dylannel pedig átnéztük az összes fontos adatot, ami szükséges a későbbiekben. Sikerült átlátnom a jelenleg zajló munkálatokat és Dylan azt is megmutatta, hogy melyek voltak azok az épületek, amelyek a szüleim időszakában készültek. 

Már késő este volt, amikor egy pizza társaságban beszélgettünk a cég dolgairól a kanapén. Az iroda kezdett kiürülni, a fények is halványabbak lettek, de a pizzát azért nem hagytuk ott. 

- Nekem lassan indulnom kellene – kezdett bele. – Holnap találkozunk. 

- Igen – mosolyogtam rá. – Köszönöm a segítséget. 

- Nahát, ezt is ritkán hallani tőled ugye? 

- Talán, de tényleg köszi – Dylan bólintott, majd a táskáját és a kabátját rendezte. 

- Az tudod, hogy van egy kialakult kép rólad az emberekben? De itt a cégednél is. 

- Sejtettem – húztam fel a lábam a kanapéra, majd beleharaptam az utolsó pizzaszeletbe. – Tény, hogy kissé vad életet éltem – Dylan felnevetett, majd visszaült a fotelba. – Most mi van? 

- Vicky, az újságok tele voltak az éjszakai bulijaiddal. A kissé vad élet, elég szerény megfogalmazás. 

- Nehogy azt mondd, hogy te soha nem csináltál semmi rosszat? Te mindig ilyen Mr. Tökéletes voltál? 

- Nagyon vicces. Egyébként igen. 

- Nem hiszem el – vigyorogtam. Dylan arca megváltozott, kék szemei komorak lettek, nem olyanok, mint amikor nevetett. 

- Voltak dolgok, de a családi élet miatt letettem róla – nézett maga elé. Éreztem, hogy valami komoly dolgokba nyúltam, nem szokott ennyire bánatos lenni. Csodálkoztam is, hogy nem vágott vissza semmivel. 

- Talán néha újra vadnak kellene lenned… - húztam mosolyra a számat. 

- Lehet – pillant rám. – Viszont vannak fontosabb dolgok is – sóhajtott fel-, a cégeink. Mennem kell Vicky, meglepően jó volt beszélgetni. 

- Ugye? Nem is vagyok olyan rémes. 

- Elvigyelek? – érdeklődött az ajtóban állva. 

- Nem köszi, autóval vagyok. Akkor holnap… - Dylan kisétált, furcsa érzéseket hagyva maga után. Nem is olyan rossz, mint gondoltam vagy épp egy álcát mutatott? Mindenesetre egész jól tudtunk együtt dolgozni. Egyedül fejeztem be a vacsorázást, de ahogy készülődtem haza kopogásra lettem figyelmes. 

- Zavarok? – lépett beljebb Chris. 

- Mit akarsz? – vettem fel a kabátom. 

- Hallottam, hogy a barátnőm beszélt veled. Nézd, sajnálom, nem akartam, hogy kellemetlen helyzetbe kerülj. 

- Tudod, ha akarnám kirakhatnám őt a cégtől, de akkor továbbra is én lennék a fő ember, akit mindenki utál. Mondhattad volna, hogy van valakid. 

- Ne haragudj Vic, csak annyira… 

- Mi? – fordultam vele szembe. 

- Tudod, hogy nem tudlak elfelejteni. 

- Akkor azt hiszem, legjobb lenne, ha megpróbálnád. Mennem kell – majd végig sétáltam a folyosón. Chris az egyik legjobb volt, az összes férfi közül az életemben, de sosem fordult komolyabbra a dolog. Most mégsem tudom ezt így csinálni, hogy a barátnője folyamatosan szemmel tart, ő pedig nem szakít vele.

A további napokban Jen és Belle folyamatosan a hétvégi bulival szekáltak. Semmiképp nem akartam kihagyni, de mivel a cégnél volt elég dolgom, nem tudtam rájuk figyelni. Ők ezt sérelmezték is, úgyhogy péntek délutánra követeltek egy közös kávézást a kedvenc kávézónkban. Az irodában is igyekeztem minél gyorsabban végezni a dolgom, hogy el tudjak szabadulni, de Dylan szerint több rendelés is befutott, emiatt órákon keresztül azokat néztük. Pearl is folyton a telefonokat kapkodta, ezeket pedig hozzánk kapcsolta, amit legtöbbször Dylan rendezett le. 

- Elég volt mára! – dőltem hátra a székben kinyújtózva. 

- Vicky, mi jön még?! – állt meg velem szemben csípőre tett kézzel. Legyintettem. 

- Nem gond, ha pár órára magadra hagylak? A lányok nem hagynak békén, pedig holnap bulizni megyünk. 

- Komolyan? – kérdezte. Bólintottam, de láttam rajta az aggódást. 

- Nyugi, munkára készen fogok bejönni. 

- Azért ez megnyugtató volt. 

- Neked is ki kellene kapcsolódni. Túlságosan bele vagy merülve az üzleti világba…

- Honnan tudod, hogy nem fogok – vigyorgott. Felkaptam a táskám és a kabátom, majd kis időre magára hagyva igyekeztem a kávézóba. Orlando egyik hangulatos utcájában parkoltam le, ahol a kávézó felett egy bevásárlóközpont is volt. Ez nem annyira rossz dolog, hiszen később akár ruhát is vehet magának az ember. A lányok már benn vártak, majd csatlakoztam én is hozzájuk. Belle, nagyon csinosan volt felöltözve, mellesleg a haja is szépen be volt lőve. 

- Divatbemutatóra készülsz? – ültem le melléjük a barna asztalhoz. Belle és Jennifer összenéztek. 

- Ugyan, csak szépség nap van a központban és gondoltam kipróbálok valami újat. 

- Néz is a srác két óránál – súgta oda Jen. Mindketten odafordultunk, de a fiú gyorsan elkapta a tekintetét, mi pedig felnevettünk. Megérkezett közben a hatalmas tejeskávém, aminek nagyon örültem, eléggé álmos lettem a munka alatt. 

- Mit szólnátok, ha holnap nálam készülődnénk – kezdtem -, úgy értem szépítkezés, pia…

- Én benne vagyok – szólt Belle -, alig várom. Ezer éve nem láttunk már Vic, teljesen eltűntél az Anderson vállalatoddal. 

- Ne is mond. 

- Azt tegyük hozzá, hogy a jóképű Dylan McRay-el tölti a napjait – nevetett fel Jen. Fintorogtam rá, de mi tagadás, jóképű. 

- Nagyon vicces Jen. Próbálunk együttműködni, ha már  a nagynéném bébiszittert fogadott mellém. 

- Ilyen bébiszittert én is elfogadnék – kacsintott Belle, de ekkor megszólalt a telefonom, amin Leona arca jelent meg. 

- Leona az, nem tudom mit akar – pillantottam értetlenül a lányokra, majd felvettem.  – Mi a helyzet New Yorkban? 

- Nagyon jól érzem magam, viszont Vic, van egy kis probléma, amit elfelejtettem.… Holnap van a Northland vállalat idei évi tervbemutatója. Ilyenkor összegyűlnek az ország vezetői, akik végig nézik, koccintanak, partnereket szereznek. El kellene mennetek. Dylannel, már beszéltem. 

- Tessék? Nem hívhatsz fel és változtathatod meg a szombati programomat – közöltem aggódva. 

- Nézd, Vicky, ez egy nagyon fontos esemény lenne. Főleg, hogy te, mint vezető megjelensz. Kérlek, menj el. 

- Mi az, hogy Dylan beleegyezett? – ragadtam le, az előző mondatánál. – Mégis, hogy várjam el, hogy kísérgessen? 

- Elmegy. Ne aggódj, belement. Nagyon köszönöm. A meghívót átküldtem emailben. Köszi Vicky, hidd el jó lesz. – Elbúcsúzott, majd letettem a telefont. Lehetetlenül éreztem magam, de közben nem akartam elhinni, hogy Dylannel kell együtt megjelennem valahol. Pont az ellenséggel. Utálom ezt az egész helyzetet. 

- Mi a gond? – néztek rám a lányok, majd elmeséltem, ők pedig aggódtak a buli miatt. Megnyugtattam őket, hogy igyekszem odaérni és mindenképp velük töltöm az estét, ám a bemutató jobban idegesített. A kávézás után rohantam vissza az irodába, ahol Dylan vigyorogva fogadott. 

- Ne is mond, tudom - kezdtem bele rögtön.

- Úgy látszik az Anderson és a McRay vállalat közösen teszi tiszteletét. Apa sem tud menni, úgyhogy ketten megyünk. 

- Óriási - dőltem a kanapéra. – Mi jön még? Azt ne mond, hogy Marcia is ott lesz, mert biztos, hogy elbújok. 

- Nem, ne aggódj – nevetett a monitor mögül. – Holnap hatra érted megyek. 

- Remek – mérgelődtem. 

- Valami gond van? 

- Semmi, semmi… oda a buli, a program miatt. Pedig megígértem a lányoknak. 

- Sajnálom – nézett rám. 

- El tudom képzelni – gúnyolódtam, mire Dylan inkább folytatta a munkát az asztalnál.