,
XI. fejezet
Már több hét eltelt azóta, hogy
levelet kaptunk a déli partokról. Ez a levél rettegésben tartott bennünket, aggódtunk
a király hogyléte felől. Reggel, ahogy felébredtem az ablakhoz sétáltam, mint
azt általában minden reggel szoktam. Megállapítottam milyen idő van, azt, hogy
továbbra is minden csendes. Ám, ahogy jobban kémleltem a tájat, megláttam egy
lovast, aztán egyre többet, majd őket egy hintó is követte.
- Angol zászló! – kiabáltam, majd
felkaptam a köpenyemet és kirohantam a szobámból. – Angol lobogó! – folytattam, majd Caroline
is meglepődve lépett ki a szobájából, miközben a kiabálásomat hallgatta mindenki.
Szaladtam végig a folyosón, le a lépcsőn, ki a palota elé. A lovasok egyre
közelebb haladtak a palotához, ahol egyre többen gyűltünk össze. Feszülten
figyeltük, ahogy a hintó begördül a kapukon, majd megáll. Benre néztem, aki
szintén a kertben volt és megnyugtató tekintete azt sugallta, hogy minden
rendben lesz. A katonák kinyitották a hintó ajtaját, ahonnan aztán a király
lépett ki. Boldogan, mosolygós szemekkel köszöntötte az udvart. Caroline és én is örömmel szaladtunk hozzá,
miközben ő megnyugtatott mindenkit, hogy jól van. A hintó elé állva aztán
bejelentette, hogy győzelmet aratott Anglia Spanyolország felett, akik
visszavonultak. Az udvar egyszeriben egybehangzóan tapsolni és ujjongni
kezdett. Caroline arcvonása is lágyabb lett, hogy férjét viszont láthatja, majd
a palotába vezette őt, ahol elmondta a csatát és a sebesülését is. A királyné
aztán a pulpitusra húzta férjét, ahol azonnal szót kért.