Scripts from Esther

2019. május 25., szombat

Scandalous Heiress - Botrányos örökösnő - XVI. fejezet

Szorosan, egymáshoz bújva feküdtünk az ágyon. Nem akartunk semmi elhamarkodott dolgot tenni, örültünk annak, hogy együtt lehetünk, csendben, nyugodtan. Dylan a hajam simogatta, míg én a mellkasán pihentem, miközben eltelt a délután és besötétedett. Nem igazán érdekelt minket, jó volt közel lenni egymáshoz, érezni őt, azt, hogy végre ármánykodás nélkül vagyunk együtt. Annyi esemény történt velem az utóbbi időben, mégis úgy tűnik, hogy a sors mindent úgy alakít, ahogy annak lennie kell. Ha végül Dylannel kell lennem, az biztosan úgy lesz. A mostani órák pedig biztosítottak róla, hogy ő szeretne velem lenni, elmondta azt, amit mindig úgy vártunk egymástól, de akármennyire is nehezen adtuk meg a másiknak, ő mégis legyőzte és elmondta, mit érez. Sosem hittem volna, hogy Dylan lesz az, fogalma sincs arról, mennyi érzelem dúlt bennem az utóbbi időben, főleg Melbourne Beach-en, de most minden a helyére került.

- Min gondolkozol? – kérdezte az egyik pillanatban.

- Semmin és mindenen. Rajtunk. – Felültem, hogy láthassam az arcát. Dylan elmosolyodott, amivel mindig le tudott venni a lábamról. A mellkasára tettem a kezem.

- Mi az? – húzta össze a szemöldökét.

- Tudod, nagyon fájt, amit tettél velem, de én sem tudtalak elfelejteni. Ibizán is mindenütt a te arcodat láttam, pedig mindent megtettem ez ellen. – Dylan is felkönyökölt.

- Mit akarsz ezzel mondani? Ezek szerint nagyon megnyerő tudok lenni – vigyorgott, mire a vállára legyintettem. – Naaa. Tehát? A sármom téged is elvarázsolt igaz?

- Dylan, ne poénkodj. ez most komoly dolog.

- Oké, oké. Tehát odáig vagy értem és nem tudsz kiverni a fejedből igaz? – megragadtam az első párnát, hogy jól hozzávághassam.

- Épp próbálok komoly dolgokról beszélni veled, de látom nem lehet – duzzogtam, mire maga mellé húzott az ágyon. Felnéztem rá.

- Lehet komolyan beszélni, de úgyis tudom, hogy mit akarsz mondani.

- Nagyon biztos vagy magadban – mosolyodtam el, mire ő az arcomhoz nyúlt a hajam pedig a fülem mögé simította. - Szóval? Azt akarod mondani, hogy ilyen jóképű férfival még nem találkoztál?

- Bolond vagy… - nevettem. – Azt akarom mondani, hogy én is szeretlek.

- Nahát, Vicky Anderson olyat mondott, amit még soha – szekálódott.

- Komolyan Dylan.

- Jó, jó – nézte az arcom hosszasan. Dylan végül megcsókolt, elvesztem a pillanatban, szinte nem is tudtam mi történik, hol vagyok, csak átadtam magam annak a boldogságnak, amit régen nem éreztem. Óvatosan feljebb húzta a pulóverem, majd ahogy keze a bőröm érintette mindenem bizseregni kezdett. A testem ösztönösen válaszolt minden egyes tapintására, miközben a levegőt is egyre szaporábban kapkodtam. A nyakam kezdte csókolni, amitől halk sóhajok hagyták el az ajkaim. A pólójába kapaszkodtam, hogy azzal a lendülettel lekaphassam róla, tudva, hogy ő is annyira vágyik rám, ahogy én rá. Felültem, hogy ő is megszabadítson a pulóveremtől, amit az ágy mellé hajított, de rögtön hevesen csókolóztunk tovább. A melltartóm csatjával babrált, végül az is az ágy mellett landolt.

- Nem sietjük el? – kérdeztem hirtelen. Dylan döbbenve nézett rám, majd elnevette magát.

- Ne viccelj, az irodai akció után, ez minden csak nem elsietés.

- Igaz – közöltem komolyan, majd az ágyra döntöttem, hogy fölé kerüljek, és végre végig csókoljam a felső testét. Felgyorsítottam az eseményeket és levettem minden ruhát róla, majd húztam az agyát, miközben ő egyre inkább vágyakozott utánam. Csitítottam, próbáltam tartani, míg örömet okozok neki, de egyik pillanatban elkapta a karom.

- Mire készülsz? – támaszkodott fel.

- Sosem tudod meg – mosolyogtam rá, mire ő legnagyobb meglepetésemre hanyatt fektetett.

- Az biztos – csókolt meg, hogy aztán lehúzhassa a szoknyám. – Nem bírom tovább… Teljesen megőrjítesz. – Végig simítja minden érzékeny pontomat, mire ő elégedetten rám vigyorog.

- Ne mondj semmit! – szóltam rá, de mintha érdekelné, elkezdi csókolgatni, amitől csillagokat látok. A halk sóhajokat, egyre hangosabbak váltják fel és szinte a lepedő ad valami támaszt ebben az állapotban. Kezünk aztán szorosan összekulcsoljuk, miközben a szemeim csukva tartom, szinte extázisban voltam, míg lihegésemnek lágy puszija vetett véget. Belenéztem kék szemeibe, ami egyenlő volt azzal, hogy láttam az vágyat, de bizonyára ő is ezt láthatta rajtam. Először óvatosan hatolt belém, mire halk sikítás hagyta el a szám, de megnyugtatott. Egyre gyorsabban kezdett el mozogni, úgy lett hevesebb a sóhajunk is. Mindketten élveztük az együttlétet, hogy végre beteljesült a szerelmünk, hogy ketten vagyunk és úgy éreztem, most mindennel megküzdünk. Annyira kívántam őt, minden egyes pontját, a testét, a csókjait, hogy nem értem be eggyel, többet akartam. Az éjszaka többször egymásnak estünk, amit nem bánok, mert a fáradtságtól kimerülve aludtunk el.

Reggel végre hosszú idő után kipihenten ébredtem. Először ahogy körbe néztem nem igazán tudtam hol vagyok, de amint megfordultam Dylant láttam meg, ahogy békésen aludt. Elmosolyodtam, miközben hosszasan néztem őt, ahogy a mellkasa egyenletesen emelkedett. Mélyen aludt, de engem ez hatalmas boldogsággal töltött el, még alvás közben is jóképű. Kedvem lett volna végig csókolgatni, de tudtam azzal felébresztem, így figyeltem őt egy darabig, ahogy hanyatt fekve aludt. Olyan jó volt őt nézni, miközben felelevenítettem az éjszaka történteket, egész testem beleremegett minden érintésébe, minden más volt, mint azelőtt. Talán az, hogy tisztában vagyok azzal, hogy Dylan-nek is ugyanolyan fontos vagyok, mint ő nekem. Bár, soha sem kellett volna kételkednem benne, akármi is történt. Tény, hogy rettenetes amit művelt, de én sem voltam mindig makulátlan. Valószínű ezért is hozott minket össze a sors. Több álmatlan éjszaka után végre nyugodtan pihentem, biztonságban voltam. Óvatosan kibújtam a barna selyemtakaró alól, hogy észrevétlenül ki tudjak menni. Dylan egyik pólója épp a komód tetején volt, gyorsan felkaptam és lábujjhegyen a konyhába mentem. Az üvegasztalon megláttam a telefonom, rögtön megnéztem, de megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy elég korán van ahhoz, hogy tudjam, ráérek bemenni az irodába. Dylan lakása nagyon hangulatos volt, főleg, hogy a reggeli nap bevilágítja az egészet. A nappalit, a vele egybe nyitott konyhát. Minden natúr színekből állt, illetve fekete és fehér. Úgy tűnik, hogy az egyszerűséget kedveli, de rá lehet jönni arra is, hogy itt egy pasi lakik. A konyhában hamar feltaláltam magam. Szükségem volt egy kis kávéra, ezért főztem magamnak, s amíg vártam addig a pulton lévő magazint lapozgattam. Egyszer csak lassú érintéssel Dylan karjai fonták át a derekam. Ajkai a nyakam érintették, amitől mindenem megremegett, majd jó szorosan magához húzott.

- Nagyon jól áll ez a póló. Hogy aludtál? – kérdezte halkan, hogy újra a nyakam csókolhassa.

- Jól, remek estém volt – húztam kajánul mosolyra a szám. – Készítettem kávét, kérsz? – Dylan maga felé fordított, csak egy melegítőnadrág volt rajta, felsőteste pedig azonnal elvonta a tekintetem. Türtőztetnem kellett magam, nehogy a kanapéra döntsem és végig ne csókoljam, de ellenálltam.

- Nem volt olyan jó, hogy eltűntél mellőlem. Azt hittem elmentél.

- Dehogy. Magad is láthatod, hogy itt vagyok – mutattam a kávéra. Előkaptam egy poharat és töltöttem neki is. – Hamarosan viszont be kell mennem az irodába, előtte érdemes lenne átöltöznöm.

- Elviszlek! – vágta rá, mire megrázta a fejem.

- Mi lesz az autómmal? – kérdeztem, amibe végül belenyugodott és tovább kortyolgatta a kávéját.

- Akkor találkozzunk az irodában! – vetette fel ötletként.

- Legyen. Akkor 10 órakor a vállalat előtt? – vigyorogtam, mire Dylan bólintott és magához húzva egy puszit nyomott a homlokomra.

- Felöltözöm és elindulok…

- Ne menj méééég… - kérlelt. – Esetleg segíthetek átöltözni…

- Ne poénkodj! – szóltam rá, majd bementem és felkaptam a tegnapi ruháim. Mielőtt kimentem az ajtón visszanéztem az ágyra, ahol azokat a boldog perceket eltöltöttük, jó volt, hogy végre megbánás és baj nélkül együtt lehettünk. Dylan ott toporgott a nappaliban, de nem igazán akart elengedni. Megértettem vele, hogy jobban jár, ha nem húzza az időt, előbb tudunk találkozni.

Amint hazaértem beálltam a zuhany alá, igyekeztem elkészülni, így sem voltam előző nap az irodában. Nem mintha bánnám, hiszen helyette egy csodás estét töltöttem el azzal a férfival, aki után hosszú ideje vágyakoztam. Semmi más nem volt a fejemben, csak az, hogy végre helyén van az életem és madarat lehetne fogatni velem. Minden egyes pillanatban csak az együtt töltött időre gondoltam és egyre jobban vártam, hogy újra lássam. Akkor jutott eszembe, hogy nem tudhat senki a mi szövetségünkről, nem biztos, hogy jó ötlet lenne, pont ilyenkor, amikor Mr. Peterson után nyomozunk. Nem vonhatja el a figyelmem a Dylannel való kapcsolatom. Gyors készülődés után beköszöntem Tessának, majd rohantam az irodába, féltem, hogy a feje tetején áll minden. Főképp, amiatt, nehogy reklamáció legyen, elég sok építkezésnek adtunk engedélyt. A vállalat parkolójában Dylan már ott állt az autójának támaszkodva.

- Nem hittem volna, hogy ennyit kell rád várni – mondta karba font kézzel, miközben kivettem a táskám az autóm hátsó üléséről.

- Most sajnálnom kellene téged? – vigyorogtam, majd közelebb mentem, hogy puszit nyomjak az arcára. Dylan közelebb húzott, mire kérdőn nézett rám. – Valami baj van?

- Puszi? – ráncolta a szemöldökét. Engedelmeskedtem neki és megcsókoltam. Persze semmi bajom sem volt vele, de nem akartam feltűnő lenni. A lifttel aztán felmentünk az emeletre, ahol Pearl ugrott elénk, majd meglepetten vette tudomásul, hogy Dylan is velem van.

- Victoria, jó, hogy itt vagy. Többen kerestek tárgyalás miatt, a neveket felírtam, kértek visszahívást. A Rio Grande építkezésen adódtak gondok, kértem őket, hogy délután telefonáljanak – a sok információra csak bólogatni tudtam.

- Van még valami? – kérdeztem, miközben sétáltam az iroda felé.

- Igen… - de a mondatát nem tudta befejezni, mert az irodámban megláttam Leonát, amint a kanapén ült. Döbbenten megálltam az ajtóban, mire Leona hirtelen felugrott, majd miután megköszöntem Pearlnek az információt az asztalra pakoltam.

- Miért jöttél Leona? – érdeklődtem, ahogy Dylan is beljebb lépett.

- Látni akartalak. Tudni szeretném, hogy mennek a dolgaid? – jött közelebb, majd Dylanre nézett.

- Láthatod. Minden a legnagyobb rendben. Megy a cég, képzeld, képes vagyok vezetni és ezt annak köszönhetem, hogy Pearl rengeteget segít. – Leona megértően nézett rám.

- Ennek örülök. Nézd – mondta, míg Dylan próbált úgy tenni, mint aki nem hall semmit -, nagyon hiányzol Vicky. Jóvá akarom tenni, amit tettem és szeretnék tudni rólad.

- Erre akkor kellett volna gondolnod, amikor összefeküdtél Charlesszal és úgy döntöttél, hogy elárulod a családod. – Megfogta a kezem és könyörgően fürkészte az arcom. Óvatosan Dylanre pillantottam, aki az ablaknál álldogált várva a végkifejletet. Az egyik részem szeretett volna megbocsátani Leonának, de másrészt a legnagyobb bizalmasomnak tartottam őt. A család a legfontosabb, az örökség, amit Leona eldobott volna.

- Ne haragudj Leona, most sok dolgunk van. Egy másik időpontban beszélhetünk – Leona bólintott, majd hirtelen Dylanre nézett.

- Valami baj van? – kérdezte aggódva, én pedig megráztam a fejem, nehogy valamit eláruljon.

- Nincs, minden rendben. – Lepleztem az idegességem, mert közben csak arra tudtam gondolni, hogy bizonyítékokat találjunk Mr. Peterson ellen. Amint Leona elbúcsúzott, megkértem Pearlt, hogy a legfontosabb telefonokat kapcsolja az irodába, Dylannel pedig rögtön belevetettük magunkat és az összes iratot kikerestük a szekrényből. A dossziék között rengeteg hivatalos irat volt, köztük, hogy apa terjeszkedni akart nyugatra. Találtunk Kaliforniai megrendeléseket is, amelyek végül a szüleim halála miatt elmaradtak. Az iroda pár órán belül papírhegyekben volt, de semmit nem találtunk a férfi ellen. Dühösen dobtam arrébb az utolsó mappát is, mire Dylan mellém ült és próbált megnyugtatni.

- Nem fogunk találni semmit. Talán apának ideje sem volt, hogy bebizonyítsa mit talált.

- Vicky, lennie kell valaminek, nem fogja megúszni…

- Mi van, ha mégis? – néztem fel rá, már-már könnyes szemekkel, mire magához ölelt.

- Eszembe jutott valami. – kezdett bele komolyan. – Talán megkérdezhetnénk…

- Ne, ne. Eszedbe se jusson. Veled még szóba állok, de az, hogy az apádat bevonjuk a történetbe. Nem. Soha.

- Vicky, ezt a részét én megoldom. Neked nem kell beszélned vele. Megpróbálom kifaggatni és, ha ő sem tud, semmit folytatjuk az utána járást.

- Nem tudom már kiben bízhatunk. Minél többen tudnak róla, Mr. Peterson rájön, hogy nyomozunk utána. Mi lehetett az, amire apa rájött? – ekkor jutott eszembe egy terv. Dylan valószínűleg észrevehette, hogy elgondolkodtam, mert hosszasan magam elé néztem.

- Vic. Vic, minden rendben?

- Óh Dylan. Időpazarlás volt, amit csináltam egész eddig. Meg kell tudnunk kik dolgoztak akkoriban Thomas-szal és ki kell őket kérdeznünk… - Dylan szemei felcsillantak.

- Kicsit megszorongathatnánk őket. Te egy zseni vagy – csókolt meg örömében, amire most én is büszke vagyok. – Azt hiszem láttam valahol egy dolgozói listát pár építkezésről. Megnézzük és valakit felkeresünk.

- Beszélni fognak! – jelentettem ki, majd keresni kezdtük a listát abból az időből. Dylan hamarosan ki is nyomtatta, majd megpróbáltuk őket lenyomozni, ebből egyikük még mindig Mr. Peterson cégénél dolgozik. Tudtam, mihamarabb fel kell keresnem ahhoz, hogy kiderítsem az igazságot. Nem hittem volna, hogy mire a szüleim halálát megemésztem, kiderül egy súlyos titok, amiről talán még anya sem tudott. Pont arról az emberről, akiben apa vakon megbízott. A világ egyáltalán nem egyszerű hely, akadályok mindig vannak, de nem is képzeltem, hogy ilyen nagyot gördít elém a sors. Járjak utána egy olyan dolognak, ami életem egyik legfájdalmasabb időszakát hozza vissza. Hosszasan bámultam a neveket, ami a fehér papírlapon volt, de egyáltalán nem láttam a végét annak, hogy mit fogok megtudni a szüleim haláláról. Féltem, rettegtem attól, hogy mi fog történni, ha kiderül mindaz, ami velük történt akkor.

Dylan késő délután úgy döntött, hogy beugrik az cégükhöz és megpróbálja kifaggatni az apját. Kértem, hogy legyen óvatos, senki nem jöhet rá mit tervezünk, nehogy elijesszük Thomast és eltűnjön. Dylan megígérte és biztosított arról is, hogy este eljön hozzám. Ennek különösen örültem, mert szükségem volt valakire ezekben a nehéz pillanatokban. Dylan támogatása pedig jólesett, továbbá úgy érzem, hogy egy percet sem akarok nélküle tölteni. Az elmúlt napok ráébresztettek, hogy nem engedhetem el, szeret és én is így vagyok ezzel. Lehet, hogy néha gyerekesen viselkedtem, de a makacsságom nagyobb, mintsem bevalljam a tévedésem. A fárasztó nap után jó érzés volt otthon a kádban elfeküdni, de ahelyett, hogy megpróbáltam volna pihenni, folyamatosan a nevek villóztak a fejemben. A kis asztalon lévő pohárba töltöttem bort, hátha el tud lazítani, de amíg nem sikerült az üvegben lévő ital egyre csak fogyott. Amikor a forró víz és a bor megtette a hatását, kitántorogtam a kádból, épp, hogy megtudtam kapaszkodni a mosdóban, majd a lehető legborzasztóbb módon törölköztem. Belenéztem a tükörbe, de olyan kusza volt a látásom, hogy úgy gondoltam teljesen tökéletesen nézek ki. Abban a pillanatban hallottam, hogy csengettek. Felkaptam a köntösöm és minden erőmet összeszedve lesétáltam a lépcsőn, de arra Tessa már beengedte Dylant. Mindketten meglepetten néztek végig rajtam az ajtóban állva, míg én próbáltam leplezni, hogy szinte egy üveg bort elfogyasztottam. Tessa kikerekedett szemmel figyelte, ahogy igyekszem közeledni feléjük, majd jobbnak látta, ha Dylan átveszi az irányítást és inkább visszasétált a konyhába.

- Mi van veled? – mosolygott édesen Dylan, mire éppen csak orra nem buktam, de elkapott és próbált megtartani.

- Jól va-gyok… - makogtam, mialatt felnéztem a csodás kék szemeibe, amik mindig ragyogtak. Hogy lehet valakinek ilyen szép kék szeme?

- Mennyit ittál? – érdeklődött, ahogy karjaiban tartott. Próbáltam elmondani, de egy szó sem jött ki a számon. – Gyere, felviszlek – vigyorgott. A lépcsőn felfele haladás ugyanolyan nehezen ment, mint ahogy lefele jöttem. Dylan kinyitotta a szoba ajtaját, felkapcsolta a lámpát, majd az ágyra fektetett.

- Túl jó vagy – hebegtem, ahogy oldalra fordultam. Dylan mellém feküdt, majd betakart. – Azt hittem, hogy a pihenés feledteti velem a szörnyűséget, amivel hamarosan szembe kell néznem, de csak a szoba forog velem. Te vagy az egyetlen biztos pont… Azt hiszem.

- Semmi baj – mosolygott, majd a kezét végig simította az arcomon. – Pihenj egy keveset.

- Nem akarok pihenni! – közöltem, majd a fekete ingét kezdtem gombolni, amit a farmerkabát alatt viselt. Egyszer csak elkapta a csuklóm.

- Nem hiszem, hogy ez a legjobb alkalom most. Úgy értem, hogy…

- Szerintem pedig ez egy remek alkalom – majd elhúztam a kezem, hogy folytassam amit elkezdtem.

- Victoria, kérlek – mondta, mialatt a nyakát kezdtem el csókolgatni. – Vicky, elég, elég – de nem álltam le. Óvatosan lehúztam az inget róla, miközben ő sem tudott ellenállni és végül visszacsókolt. A felfokozott állapotban egyre hevesebben próbáltam elérni a célom. Szinte vetkőztetnie sem kellett, mindent letéptem magamról, majd szorosan átkaroltam a nyakát. A világ forogni kezdett velem, szédültem és úgy éreztem, mintha egy teljesen más univerzumban lennék.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva, de alig bírtam nyitva tartani a szemeim.

- Aha. Jól, jól vagyok – válaszoltam, miközben a szavakat is nehezen tudtam kimondani. – Nem akarom abba hagyni – jelentettem ki, de továbbra sem voltam jól.

- Vicky – ragadta meg a karom Dylan, majd lefektetett maga mellé. – Pihenj kérlek. – Magához húzott, gondosan betakart, én pedig felnéztem rá. Büszke voltam, de elveszett is. Dylan közelsége azonban megnyugtatott és elnyomott az álom.

2019. május 12., vasárnap

Scandalous Heiress - Botrányos örökösnő - XV.fejezet

Névtelen Scandalous Heiress - Botrányos örökösnő , Scandalous Heiress - Botrányos örökösnő - XV.fejezet 0 Comments

Késésben voltam ezért csak kikaptam egy fehér inget és egy fekete nadrágot a szekrényből, majd rohamtempóban csináltam meg a hajam is. Mióta az üzleti életben dolgozom beszereztem olyan ruhadarabokat, amik igazán üzletasszonnyá tesznek, így a fehér ing sem hiányozhatott a ruhatáramból. Tessa a konyhában meglepetten figyelte, ahogy pillanatok alatt megittam a kávémat és futva rohantam ki a kocsimhoz, hogy beérjek a vállalathoz. Az utóbbi időben a hétfőt egy értekezlettel kezdem, amiben az elmúlt heti munkát értékeljük és felkészülünk a jövőre. Most végül én leszek az, aki nem vesz részt, főleg ha el is kések. Amikor végül beértem Pearl futva mondta el a fontosabb dolgokat, miközben mindenki rám várt a tárgyalóban, köztük Mr. Peterson is. Megtorpantam, ami Pearlnek is feltűnt, de igyekeztem leplezni idegességem. A ruhám igazgattam és a papírokat szorongattam. Hallottam Pearlt beszélni, de a gondolataim teljesen máshol jártak. Ott ült az a férfi akiben apa megbízott, a barátjának hitt.

- Victoria, minden rendben? – bökött oldalba Pearl, akivel az utóbbi időben egyre jobban megkedveltük egymást, legalább benne bízhatok.

- Persze Pearl – majd közel hajoltam hozzá. – Mr. Petersont is meghívtuk?

- Nem – súgta oda -, de mivel neki adtad az egyik lakópark építésének megbízását biztosan be akar számolni a jelenlegi helyzetről.

- Azt hiszem meg kell néznem a helyszínen is a munkákat. – Pearl beleegyezően bólintott, majd elkezdtem az értekezletet. Úgy tűnt minden rendben megy, de Thomas is szót kért, amiben elmondta, hogy mennyire elégedett, hogy az Anderson vállalat a jövőben is számít rá, továbbá reméli, hogy több megbízást az ő cégének ajánlok. Igyekeztem beleegyezően tekinteni rá, nem sejtheti meg, hogy szemmel tartom. Elégedetten ült a székében, akár csak egy császár, aki azt gondolta, hogy fölényben van. Az értekezlet után még néhányukkal a folyosón beszélgettem, amikor megjelent Dylan. A szívem egyből a torkomban dobogott, ahogy egyre közelebb ért. Lepleznem kellett izgatottságomat, de megnehezítette az is, hogy mennyire jól nézett ki. Elegáns volt, öltönyben érkezett, zsebre tett kézzel, amivel még lezserebb volt. Azt hiszem a hölgy munkatársaim rögtön levette a lábukról. Megállt mellettem, mialatt én döbbenten néztem, amit szerintem ő is észrevett, mert végül a haját is hátra tűrte, hogy hatásosabb legyen a belépője.

- Jó reggelt! – mosolygott, én pedig szóhoz sem jutottam, Pearl és én is csak néztük őt.

- Dylan – kerestem a szavakat -, mit keresel itt?

- Hívtál, én pedig jöttem. Remélem nem gond? – nézett rám, majd azokra, akikkel épp beszélgettem. Megráztam a fejem.

- Igazából ráértél volna…

- Nocsak – lépett oda Thomas. – Mit keres itt egy McRay? Nem úgy volt, hogy elkergettek a cégtől?

- Ugyan már – ráncolta össze a homlokát Dylan, miközben végig higgadt volt. – Vicky és én azóta is jóban maradtunk, gondoltam megnézem, hogy mennek a dolgai.

- Érdekes, én nem így tudom. Remélem Victoria helyén lesz az eszed és nem engeded be ezt a családot a vállalathoz…

- Nem kell aggódnia, tudok vigyázni.

- Hallotta Thomas, minden a legnagyobb rendben - kacsintott Dylan. Mr. Peterson megrázta a fejét, majd két kollégájával távozott. Dylannel csak akkor kezdtünk el nevetni, ahogy becsuktam az irodám ajtaját.

- Nem hittem volna, hogy így oda tudsz szúrni neki – közöltem vele és leültem a székembe.

- Nem kell félteni Vicky. Megoldom az ilyen helyzeteket.

- Azt mindjárt gondoltam – mosolyodtam el. – Mivel kezdjük? – érdeklődtem, mire Dylan szorosan mellém ült.

- A szüleid három, négy évvel ezelőtti megrendeléseit kellene átnéznünk, főképp azokat a megbízásokat, amiket Petersonnak adtak.

- Mi lesz akkor, ha találunk valamit? – néztem szomorúan Dylanre, mire ő megsimította a karom.

- Akkor meglesz a bizonyíték arról, ki tehet a szüleid haláláról – nyugtatott, mire elkaptam a karom. Nem engedhettem el magam, mégis jól esett a közelsége.

- Azzal, hogy apa visszavonta a megbízást még nem bizonyítjuk, hogy köze van a halálához.

- Vicky, tovább kell nyomoznunk. Kiderítjük. Ha igazam van, akkor minden itt lesz az akták között, csak meg kell találnunk őket. Az édesapád biztosan megsejtett valamit, reménykedjünk, hogy ezt le is írta. – Aggódva nyitottam meg a fájlokat, amiket apa néhány évvel ezelőtt készített. Mindent átolvastunk, de csak arra jutottunk, hogy egy másik cégnek adta át a megbízást, amit először barátjának szánt. Órák óta keresgéltünk, rengeteg kávét elfogyasztottunk, de nem jutottunk sokkal előbbre. Az elolvasott dokumentumokból semmi nem derült ki, a visszavonás pedig teljesen jogosan történt. Dühösen feküdtem le az asztalra. A szemeim sajogtak a hosszas keresgélés után, de Dylan úgy látszott kitartóbb volt.

- Vicky, nem adhatjuk fel… - rázta meg a vállam.

- Dyl, mi van akkor, ha csak félreértettél valamit? – néztem fel, de csak a kék szemeivel találtam szemben magam, amelyekkel mélyen az enyémbe nézett. Éreztem, hogy elgyengülök, hirtelen elkaptam a tekintetem és tovább nyavalyogtam.

- Valami nincs rendben a férfi körül. Nem tisztességes és ahogy utána olvastam voltak már problémák a cégével.

- Ha mindez igaz, akkor sem tudjuk bizonyítani.

- Valaminek akkor is lennie kell. Át kell néznünk a nyomtatványokat, volt naplója édesapádnak?

- Azt hiszem. Talán volt – majd elgondolkodva felültem. – Azt apa gondosan rejtegette a dolgozószobájában. Megkeresem – Dylan bólintott, amikor a telefonja jelzett, ő pedig gyorsan előkapta. Pár másodperc után zavarba ejtően nézett rám. – Valami gond van?

- Nincs, nincs. Minden rendben – hebegte. – Ha nem gond, el kellene most mennem, hívj, ha valamit találtál.

- Úgy lesz – miközben kíváncsi voltam, hogy mitől lett ennyire ideges. S bár, örültem volna, ha marad, most mégis jobban érdekelt, hogy megtaláljam apa naplóját.

Este rögtön ahogy hazaértem a dolgozóban kezdtem el kutakodni, tudtam, hogy apa olyan helyre rejthette a fontos papírokat, tárgyakat, ahol még én sem találom meg. Felfordítottam az egész dolgozót, de semmit sem találtam. Még Tessa is döbbenten állt az ajtóban, mialatt a papírok repkedtek.

- Minden rendben? – érdeklődött, mire én a fotelba dőltem.

- Igen – néztem rá, majd kifakadtam. – Semmi, semmi sincs rendben. Muszáj találnom valamit.

- Mi a baj? – ráncolta a szemöldökét.

- Apa valamit elrejtett. Dylan szerint valami nincs rendben Mr. Peterson körül.

- Dylan szerint? – szólt rám. Tudtam, hogy ezzel azt akarja mondani, hogy már megint a képben van a McRay család.

- Tessa, ne nehezítsd meg kérlek. Dylan segíteni akar.

- Ezért megvádol valakit, hogy átver téged? – kérdezte, miközben leült mellém és megfogta a kezem. – Légy óvatos Victoria.

- Tudom. Az leszek, de értsd meg, tudnom kell mi történt a szüleimmel. Ha nem baleset volt, azt tudnom kell.

- Megértelek – ölelt át. Tessa mindig annyira megnyugtató volt. Boldog vagyok, hogy velem maradt és kitart mellettem. Azonban, ha a hiszek a megérzéseimnek, Dylannek kivételesen igaza van és kiderülhet az igazság. Ahhoz pedig az kell, hogy megtaláljam apa jegyzeteit. Tessa nem sokkal később magamra hagyott, én pedig egész éjszaka olvasgattam, nézelődtem. A hajnalban kerültem ágyba, de nem sokat tudtam aludni, mert folyamatosan gondolatok cikáztak a fejemben. Forgolódtam, álmodtam, sírtam és emlékeket kerestem. A vége az lett, hogy teljesen kialvatlanul ébredtem és a tükörben hosszasan igyekeztem helyre hozni az arcom. A korrektor és alapozó hozta meg a hatást, de a kevés alváson a kávé sem segített. Felkaptam a narancssárga pulcsimat, hozzá egy színben hasonló szoknyát, de az ékszer kiválasztásakor a fiókban találtam egy karkötőt. Régen nem hordtam, el is felejtettem, de még apától kaptam a tizenhatodik születésnapomra. Egy gyönyörű arany karlánc, amelyen egy kis kulcs volt, apa mindig azt mondta, hogy ez jelképez bennünket, a családot és, azt, hogy mennyire szeret engem. Ahogy forgattam, nézegettem jó emlékek jutottak eszembe, majd visszatettem a gyönyörűen megmunkált sötétbarna színű fadobozba. Ahogy betoltam a fiókot, akkor esett le, hogy a kulcs talán nyithat valamit. Azonnal kikaptam a karláncot és írtam egy üzenetet Dylannek.

Én: Találtam egy kulcsot. Át kell jönnöd!

Hamarosan érkezett is a válasz.

Dylan: Hamarosan ott vagyok!

Idegesen járkáltam fel alá, miközben arra gondoltam, hogy egész végig a szemem előtt volt a válasz, miközben én minden mással foglalkoztam, ahelyett, hogy figyeltem volna a jelekre. Talán apa el akart mondani nekem valamit vagy biztosítani akarta a titkait. Lefutottam a lépcsőn, be a dolgozóba, hátha találok valami olyat, amibe illik a kulcs. Már azon voltam, ha kell felforgatok mindent és szétszedem a berendezést, de végül Tessa és Dylan állítottak le.

- Mi van veled? – néztek körül. Székek félredobva, a lámpa a földön. Dylan megragadta a karom és maga felé fordított. – Vicky, nyugodj meg, meglesz. Át kell gondolnod, tiszta fejjel.

- Én ebbe bele fogok őrülni – löktem el magamtól és a fejem fogtam. Forgott velem a szoba.

- Dylan, semmit sem aludt az éjjel – hallottam Tessa hangját a hátam mögül.

- Vic. Vic, figyelj. Az lenne a legjobb, ha most lefeküdnél egy kicsit pihenni. Kialszod magad és akkor átgondoljuk a dolgokat. Így viszont nem tudjuk.

- Ezt nem bírom. Talán nem is kellett volna mondanod Dylan. Semmit sem.

- Gyere, felkísérlek… - fogta meg a kezem és felmentünk a lépcsőn. Dylan gondosan lefektetett az ágyra. – Próbálj meg aludni egy kicsit, később megnézlek.

- Mi van, ha a szüleimet megölték? Hogy fogom feldolgozni?

- Megoldjuk. Minden rendben lesz. Pihenj – mondta, majd nagyon gyorsan elaludtam.

Az óra kettőt mutatott, amikor felébredtem. Hirtelen felugrottam és rájöttem, hogy mi történt délelőtt és mennyire magam alatt voltam, azt, hogy Dylan is itt volt. Felhívtam Pearlt, hogy nem tudok bemenni, megígérte, hogy kézben tartja a dolgokat, ne aggódjak. Eszembe jutott a karlánc és az is, hogy teljes káoszt csináltam a dolgozószobából.

- Tessa! – kiáltottam, miután megláttam a rendet. Ahogy odaért mellém szorosan megöleltem. Rettenetesen éreztem magam amiatt, ahogy viselkedtem. – Köszönöm Tessa. Bocsáss meg ezért amit tettem.

- Ugyan már. Semmi gond – simította végig az arcom.

- Dylan?

- Itt volt egy darabig, aztán el kellett mennie, mert valami dolga akadt.

- Szóval azt akarod mondani, hogy itt várakozott? – Tessa bólintott. Hosszasan sóhajtottam, de a karláncot szorongatva eszembe jutott még egy hely. – A hálószoba.

- Mi van a hálószobával? – kérdezte értetlenül Tessa.

- Miért nem jöttem rá hamarabb… - majd azonnal a szüleim szobájába rohantam. Amióta meghaltak tulajdonképpen minden maradt ugyanúgy, a szobát nem engedtem, hogy bárki is használja. A szokásos takarításon kívül tulajdonképpen minden úgy volt, ahogy szokott, kivéve, hogy valószínű apa ott is tartott dolgokat. Kinyitottam az ajtót. Izgatottan léptem be, majd keresni kezdtem azt, amihez illik a kulcs. Végig néztem az összes szekrényt, majd az egyik komód fiókját kinyitva egy faragott dobozt húztam ki. Le volt zárva, de ahogy a kulcsot belepróbáltam, rögtön illett hozzá és ki is tudtam nyitni. A dobozban volt egy bőrborítású napló, toll, némi részvény, papírok és kártyák. A legaljában pedig egy fotó a szüleivel. Szomorúan ültem le a szőnyegre, ahogy egyesével kiszedegettem a tárgyakat. Apa ezek szerint biztosította magát. A napló gondosan át volt kötve, majd ahogy lapozgatni kezdtem, minden olyan dolog le volt írva, ami a vállalattal és a vagyonunkkal kapcsolatos. A napló közepén azonban egy érdekes bejegyzésre lettem figyelmes.

„ Mit tegyek? Napok óta cikáznak a gondolatok a fejemben, mert olyan információ birtokába jutottam, ami tönkre teheti a vállalatot, azt, amit apa felépített. Azonban nem helyes, amit Thomas csinál, hiába vagyunk barátok hosszú évek óta, nem engedem, hogy veszélybe sodorjon bárkit és a családomat sem.”

Azonnal felugrottam, bepattantam az autóba, hogy Dylanhez menjek. Fél Orlandot átszeltem, de végre biztos voltam abban, hogy Dylannek igaza volt, tudhattam volna, hogy Mr. Peterson átver. Miután leparkoltam a bejárat felé indultam, de legnagyobb meglepetésemre Olivia jött velem szemben. Végig mért, majd megszólított.

- Biztosan te vagy Victoria Anderson. Az örökösnő.

- Igen én. Te pedig Olivia – közöltem vele közönyösen.

- Pont jókor jöttél, Dylan épp itthon van.

- Köszi, csak üzleti dolog miatt jöttem…

- Tudom, amit tudok – váltott át flegmába. – Dylan végre kezd túl lenni rajtad, erre megint megjelensz az életébe… Tudd meg, nem fogom hagyni.

- Nem tudom mi a bajod, de nem vagyok kíváncsi a magánéletedre.

- Jobb is, mert Dylannel nagyon jól szórakoztunk nélküled. Semmi jó nem származik abból, ha te felbukkansz. Napok óta képtelen vagyok vele beszélni. Remélem felfogtad! Nem akarom, hogy zaklasd!

- Most aztán megijedtem – néztem rá mérgesen. – Szerintem, ha már akart volna valamit tőled, akkor most nem hazafelé tartanál.

- Nagyon menőnek érzed magad mi? Mindent megkaphatsz – majd közelebb lépett. – Közlöm veled, hogy Dylannek eszébe sem jutottál, amikor mellettem feküdt.

- Húúú – méregettem. – Akkor biztos véletlen volt, hogy reggel rögtön nálam termett, amikor hívtam. Bocsáss meg, nincs időm beszélgetni, van jobb dolgom is. – Azzal ott hagytam, de rettentően felidegesített, amit mondott. Azonban nem várhatom el Dylantől, hogy rám várjon, főleg, azok után, hogy közöltem vele, hogy soha nem lehet köztünk semmi, viszont nem tudom elfelejteni. Óvatosan bekopogtattam, mire Dylan ajtót nyitott, de csodálkozva vette tudomásul, hogy én állok ott.

- Hát te? – kérdezte, majd beljebb engedett. – Nem számítottam rád.

- Azt elhiszem, tekintve, hogy összefutottam Oliviával.

- Megmagyarázom. Nincs köztünk semmi, tényleg…

- Nem kell semmit mondanod Dylan. Megértem, ha tovább lépsz. Azt is, ha alakul valami.

- Vicky, tudod, hogy én… - de nem akartam megvárni, hogy befejezze, átnyújtottam neki a naplót. – Ez meg mi?

- A dobozban találtam, amihez a kulcs tartozott. Igazad volt Dylan. Sajnálom, ha nem hittem neked. Mr. Peterson tényleg titkol valamit, amivel apát is veszélybe sodorhatta volna. A naplóban leírja.

- Vicky, én annyira sajnálom. Nem akartam, hogy igazam legyen – majd leültetett a kanapéra.

- Ki kell derítenünk mi történt a szüleimmel. Miért kellett meghalniuk.

- Rendben, számíthatsz rám – fogta meg a kezem.Éreztem, hogy a könnyeimmel küszködöm, az elmúlt időszak eseményei után, de próbáltam tartani magam, ám Dylannek feltűnt mindez.

- Megölték őket, érted? Valami olyanért, amiről nem tehettek… - mondtam, de zokogásban törtem ki. Dylan magához húzott, szorosan átölelt és próbált csitítani. – Bizonyítanunk kell egy olyan dolgot, amit nem is tudunk, hogy Mr. Peterson a börtönben legyen.

- Megoldjuk. Ne aggódj, rács mögé juttatjuk – ölelt tovább, ami nagyon jól esett. Karjaiban biztonságban voltam, előjöttek azok az érzések, amiket a közelsége okozott. Vágytam minden érintésére, az illata megrészegített, elfelejtette velem a szomorúságot. Hihetetlen számomra, hogy én aki, szerettem a férfiak között válogatni, most képtelen vagyok fékezni az érzéseim, ha Dylan a közelemben van. Ami köztünk van, más, mint akikkel eddig dolgom volt. A pulzusom megemelkedett, a szívem hevesebben vert és vágytam rá. Csendben ültünk a kanapén, majd könnyes szemmel felnéztem. Dylan végig simított az arcomon, letörölve a könnyeim, majd mélyen a szemembe nézett.

- Vicky én…

- Sss. Ne mondj semmit – tettem a kezem az ajkaira.

- Muszáj – húzta el a kezem a szájáról -, tudnod kell, hogy a legnagyobb hibát követtem el akkor, amikor nem szóltam apám tervéről. Nem ismertelek. Nem tudtam, hogy milyen vagy, csak amit az újságokból tudtam. Már látom, hogy becsületes, jó és érzékeny vagy. Azt, hogy mivel lehet megnevettetni, hogy imádod a tésztát, azt, hogy a családodért bármire képes vagy. Azt is, hogy hittél bennem, amikor én sem hittem magamban.

- Dylan…

- Ne, ne, kérlek… Rettenetes dolgokat tettem. Olivia pedig csak felejtésre kellett. Soha nem akartam többet, mert rád gondoltam végig. Elvártam tőled, hogy elmond, mit érzel, én pedig sosem mondtam semmit.

- Miért, mit érzel? – kérdeztem egyre gyorsabban kapkodva a levegőt.

- Azt, hogy veled akarok lenni. Azért mert… szeretlek. Tessék, kimondtam. Victoria Anderson, szeretlek, attól a naptól kezdve, ahogy felkeltem a szobádban. Azóta, hogy láttam rajtad, hogy úgy nézel rám, mint még senki. – Szóhoz sem jutottam a vallomás után. A könnyek továbbra is folytak a szememből, de most nem csak a szomorúságtól, hanem attól, hogy Dylan megnyílt és elmondta őszintén, ahogy érez. Megöleltem. Szorosan, miközben csillapítani kellett a zokogásom. Aztán óvatosan felnéztem rá, mélyen a kék szemeibe, amik mindig elvarázsoltak, amiktől sosem tudtam szabadulni, lágyan megcsókoltam, amit ő rögtön viszonzott.

Scandalous Heiress -Botrányos örökösnő - XIV.fejezet

Névtelen Scandalous Heiress - Botrányos örökösnő - XIV.fejezet , Scandalous Heiress- Botrányos örökösnő 0 Comments

A napok teltek, minden időmet, a vállat ügyeivel töltöttem. Igazából nem is volt olyan rossz, legalább eltereltem a figyelmem mindarról, ami az elmúlt hetekben történt. Leonáról azt hallottam bérelt magának egy lakást a belvárosban. Jobb is, hogy nem keresett, nem tudnék ránézni, azok után ahogy elbánt velem. Legtöbbször eszembe jut, anya mit szólna, ha még élne. Főleg, hogy a mindenük voltam, Leona pedig a kicsi húga. Az életét bízta volna rá, ahogy az enyémet is. Hihetetlen, hogy az emberek, akikben azt hisszük, hogy meg tudunk bízni, ennyire elárulnak. Úgy éreztem, hogy már minden megtörtént velem, ami egy ember életében megtörténhet. Árulás, halál, szerelem. Pedig az éveim száma eléggé kevés, ehhez képest. Egyedül Tessa és a barátaim maradtak nekem, de ez fontosabb bárminél.

Belle a hétvégén ünnepli a születésnapját, amire Jennel, már egy ideje szervezkedünk. Nehéz volt kitalálni mi is lenne a legjobb a számára, de végül döntöttünk és kibéreltünk egy helyet a városban, ahova a barátainkat is meghívtuk. Mióta hazajöttünk Ibizáról, Belle és Nick egyre többször találkoztak és szerintem kezd alakulni valami közöttük, így Nick-et is bevontam a szülinapba, aminek ő nagyon örült. Mindent megérdemel a legjobb barátnőm, így a legszebb szülinapot akartam neki.

- Vic, szia. Régóta vársz? – ugrott ki az autójából Jen. Megbeszéltük, hogy megnézzük a helyet dekorációval is és egyeztetjük a rendelést.

- Nem, nem – öleltem meg barátnőmet, majd besétáltunk. A The Mezz a város egyik legjobb helye, igazi szórakozóhely, ahol aztán tényleg élmény szülinapot ünnepelni, ezzel pedig Jennifer is egyetértett. Körbe sétáltunk, minden csodálatos volt. Tudtam, hogy Belle szereti a lila színt, ezért a felirat és a lufik is ilyen színből álltak.

- Belle nagyon boldog lesz – mosolygott Jenny. – Szerintem egyáltalán nem sejt semmit. Biztosan óriási meglepetés lesz. Képzeld, Lucas is eljön.

- Nahát – fordultam barátnőm felé, elég régóta nem beszélt róla. – Hogy hogy?

- Tudod sokat gondolkodtam, azt hiszem ő is. Talán megpróbáljuk újra.

- Örülök neki, ez nagyon jó hír – öleltem meg őt. – Reméltem, hogy végül így döntesz majd. Lucas jót tesz neked. Te is neki. Próbáljátok meg – mosolyogtam.

- Köszi. Te hozol valakit?

- Á, dehogy. A jó öreg egyedülléttel jövök, illetve a koktélom társaságában remekül leszek majd – tettettem a nevetést, de nem voltam túlzottan boldog.

- Mi a helyzet Dylannel?

- Nem tudom. A megemlékezés óta nem nagyon hallottam felőle. Biztosan Oliviaval építi a jövőjét.

- Vicky – nézett rám komoly arccal. – Tisztáznotok kellene a helyzetet. Nem jó, hogy te szenvedsz és szerintem ő is.

- Ugyan már Jen. Nem szenvedek. Ő meg pláne.

- Ne akarj becsapni. Hiába mutatod kifelé, hogy milyen nagy főnök vagy és mennyire érzelemmentesen tudod mindezeket csinálni, tudom, hogy Dylannel más. Beleszerettél.

- Hagyjuk ezt az egészet. Túlteszem magam rajta, idő kell hozzá.

- Nézd, engem áltathatsz, de magad nem tudod.

- Oké. Foglalkozhatnánk Belle bulijával? – tereltem el a témát, mert kezdett kínossá válni a dolog, főleg azért, mert igaza volt Jennynek.

Késő estig az irodában dolgoztam, mert Mr. Petersonnal közös projektet dolgoztunk ki. Nagyon elszánt volt, de észrevehetően tetszett számára a munka és az, hogy úgy véli édesapám tulajdonságait örököltem. Mivel, ami nem tetszett rögtön kritizálni is kezdtem. Több apartman és ház építéséhez néztünk ki területeket, amiket Mr. Peterson is támogatott. Nagyon jól ment a közös munka, Tommal nagyon megkedveltük egymást.

Délután Jenny írt, hogy ő majd valamilyen hazugsággal elhívja Belle-t, találkozzunk a Mezz előtt a hétvégén.

Szombaton kedvetlenül készülődtem a szobámban, miközben egyik ruha sem volt olyan, amit szívesen felvettem volna. Aggódva dobáltam ki a darabokat, mire megakadt a szemem egy zöld kivágott ruhán. Gondoltam ez remek lesz, de az öltözködés alatt a telefonom hangjára lettem figyelmes. A gardróbból kiszaladva ugrottam érte, a kijelzőn pedig Dylan neve jelent meg.

Dylan: Beszélnünk kell! Fontos! – nem értettem mit akarhat, hiszen egyenlőre azt hittem hanyagoljuk az egymással való beszélgetést.

Én: Most nem érek rá, Belle születésnapjára készülök. – Nem telt bele fél percbe azonnal jött a válasz.

Dylan: Oda megyek! Adj egy címet!

Én: Kérlek ne! Később megbeszéljük.

Dylan: Vicky, nem szórakoznék, ha nem lenne fontos! Életbevágó – hatalmasat sóhajtottam, nem hiányzott Dylan jelenléte. Épp kezdtem volna túllépni és elfelejteni, most ismét megjelenik. Kis idő múlva leírtam a címet, majd teljesen más hangulatban folytattam a készülődést. Azt hittem, hogy ez az este már nem lehet ennél rosszabb. Megkértem Jamest vigyen el a partira, majd jelzek, ha értem kell jönnie. A kiszűrődő hangok már jelezték, hogy a DJ hangol a bulira, majd megvártam a barátnőimet. Jen és Belle egy limuzinból szálltak ki, amelynek sofőrje nem más volt, mint Nick. Megöleltem Belle-t, aki azt hitte, hogy négyesben eltöltünk egy estét, de belementem a titkolózásba, hogy azt higgye, így telik majd az este. Amint beléptünk azonban a családja és a barátaink egybehangzóan kiáltották, hogy Boldog Születésnapot, barátnőm arcán pedig csak a meglepettséget lehetett leolvasni. Nagyon örült a vendégeknek, egyenként mindenkit szorosan átölelt, majd ahogy hozzám lépett, átadtam az ajándékát. Egy karkötő volt, amely a barátságot jelképezte, ez nagyon tetszett Belle-nek.

- Hálás vagyok Vic. Köszönöm. Köszönök nektek mindent – ölelt át, de a távolban Nick jelent meg.

- Mi van köztetek? – súgtam a fülébe.

- Vicky… - nézett rám csillogó szemekkel. – Nagyon kedvelem. Olyan, akivel boldog lehetek.

- Akkor menj! – mosolyodtam el. – Menj a lovagodhoz. – Belle így is tett, miközben Jenny is Lucasszal táncolt a DJ zenéire, én pedig belevetettem magam és megint a pultnál álldogálva figyeltem a tömeget. Jó volt így. Boldog voltam, hogy a barátnőm jól érzi magát, míg Jenny is ismét közel került a szerelméhez. A fények villóztak, én pedig egyre több italt fogyasztottam.

- Szia Vic – lépett elém Dylan. Úgy meglepődtem, hogy majdnem félrenyeltem az italt. – Látom, unatkozol – nézett a poharamra.

- Nem vagy humoros – vetettem oda. – Miért jöttél?

- Van valami, amit tudnod kell.

- Akkor. Hallgatlak.

- Nem itt, ez olyan dolog, amit itt nem tudok elmagyarázni – fürkészte az arcom komolyan. Megijesztett, mert sosem láttam őt még ilyennek. Elkértük a kabátom, majd a hely elé mentünk, de Dylan inkább a sétát ajánlotta.

- Mond el miről van szó? – Dylan nehezen találta a szavakat, ami kezdett aggasztani.

- Nos, a megemlékezésen hallottam valamit. Azt hiszem, szóval azt gondolom, hogy …

- Dylan! Kérlek mondd már!

- Mr. Peterson nem őszinte veled – elképedt arccal néztem rá. – Nézd, Vic. Mr. Peterson és apád között megromlott a viszony, mielőtt meghalt. Amit kapott megbízást, a szüleid visszavonták.

- Mire célzol?

- Arra, hogy ez a férfi átver. Ne bízz meg benne, kérlek Vicky. Valamit eltitkol és rá kell jönnünk, hogy mit. – Hirtelen nem tudtam szóhoz jutni. Álltam és néztem, ahogy aggódva fürkészi az arcom és várja, hogy válaszoljak. Nem tudtam. Idegesen toporogtam egy helyben.

- Eléggé divatos akkor az átverés. Meg tudok vele birkózni, volt tapasztalatom.

- Most nem a mi ügyünkről van szó – vágott közbe. – Vicky, tudom, hogy haragszol és utálsz. Azt is, hogy rossz, amit tettem, de most azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. Kérlek…

- Elég Dylan! El tudom dönteni, hogy kiben bízzak és kiben ne! Volt elég tapasztalatom, hogy rájöjjek. – Dylan megragadta a karom és mélyen a szemembe nézett.

- Nem verlek át, aggódom és nem akarom, hogy bajba keveredj!

- Akkor majd én teszek róla – ráztam le a kezét. – Most, ha nem baj, akkor visszamennék.

- Kérlek hívj, ha segítség kell – kiáltott utánam, ahogy eltávolodtam. Nem értettem, hogy miért bukkant fel éppen most egy ilyen dologgal. Nem tudom elképzelni, hogy Mr. Peterson átverne, az édesapám barátja volt. Szerettem volna ezt az egészet elfelejteni és ünnepelni Belle-t, aki boldogan táncolt Nick-el. Bíztam abban, hogy talán kezd minden a helyére kerülni az életemben, a vállalat rendben működik, a barátaimmal jó a kapcsolatom, a férfiak terén pedig… Majd csak lesz valami. Jen és Lucas behozták a tortát, óriási tűzijátékkal a tetején. Belle szemei ragyogtak, majd felvágta a marcipános, gyümölcsös édességet, ami nagyon finom volt.

- Vicky – lépett mellém Jen a pultnál. – Minden rendben? Láttam itt volt Dylan. Mit mondott?

- Szóra sem érdemes Jen. A szokásos.

- Látom, hogy megvisel, ha találkoztok – lehajtottam a fejem, majd a pohárért nyúltam, hogy igyak belőle.

- Nem, egyáltalán nem. Megleszek, minden rendben – Jen megfogta a kezem, majd a másikkal átkarolt.

- Victoria, drágám, nekem nem kell hazudnod. Magad alatt vagy. Érthető – a beszédétől már-már meghatódtam, de próbáltam tartani magam.

- Minden oké Jenny. Köszönöm – mosolyodtam el, majd megöleltem.

Már késő éjjel volt, amikor hazaértem. Fáradtan, de boldog voltam, hogy a barátnőm bulija ilyen szuperül sikerült, leszámítva Dylan jelenlétét. Elkönyveltem, hogy nem foglalkozom azzal amit mondott, reggel mégis azzal a gondolattal ébredtem, hogy mi van akkor, ha igaza van? Felkaptam a köntösöm és lerohantam a földszintre, ahol Tessa épp a reggelit készítette.

- Későn jöttél haza? – nézett rám meglepetten, amikor leültem a bárszékre.

- Tessa, mit tudsz egy bizonyos Mr. Thomas Petersonról?

- A szüleid egyik üzlettársa volt azt hiszem – válaszolta, miközben vagdosta a zöldségeket. – Édesapád nagyon kedvelte, gyakori vendég volt a házban, barátok voltak.

- Szerinted átverte apát? – kaptam el a tányérról egy paradicsomot.

- Mi ez a kérdezősködés Victoria? – csapott a kezem után, amikor beleettem a reggelibe.

- Tegnap megjelent Dylan és nagyon érdekes dologgal állt elő erről az illetőről. Nem tudom Tessa kiben bízzak.

- Addig úgysem nyugszol, amíg utána nem jársz. Nálam sajnos rossz helyen jársz, mert nem igazán ismerem ezt a férfit, de édesapád nagyon kedvelte őt. Biztos ezért is ő kapta meg a legtöbb megbízást.

- Na ez az – mutattam felé egy salátával. – Mi van ha tényleg titkol valamit? – majd az pultra feküdtem. – Lehet túlreagálom és Dylan állít valótlant. Jaj Tessa, nem tudom mit tegyek.

- Nehéz dolog, de ne ítélj elhamarkodottan – mondta a helyzethez illő kellő komolysággal. Persze igaza volt, de mégis bosszantott a helyzet. Lehet csak Dylan kitalációja, hiszen Mr. Thomas mért akar rosszat a családomnak, hiszen apa rengeteg megbízást adott neki. Igyekeztem hamar elhessegetni a gondolatot és a hétvégét nyugalmasan eltölteni. Próbáltam olvasni, zenét hallgatni, majd végül úgy döntöttem, hogy elmegyek vásárolni, beszerzek néhány ruhát, ami javíthat a kedvemen, de végül ugyanoda lyukadtam ki. Mi köze Petersonnak a szüleim halálához? Ezzel együtt minden olyan emlékem előjött, ami velük kapcsolatos. A közös nyaralások, a boldog pillanatok, amikor apa focizni tanított és az úszó versenyeken való támogatásuk. A sport nem mindig volt az erősségem, de az úszás apa szerint fontos egy fiatal életében. Ezért öt évig az ő kedvéért jártam, tudtam, hogy büszke és boldog, hogy láthat engem a versenyek alkalmával. Persze később ráuntam és más kezdett el érdekelni, de visszagondolva, bármit megadnék, ha újra láthatnám azt az örömöt az arcán, amit akkor.

Ahogy hazaértem becsaptam magam mögött az ajtót a dolgozószobában, azonnal elkezdtem kutatni apa régi iratai között, amiből kideríthetnék valamit Mr. Petersonról. A csodálatosan megmunkált fa asztal fiókjában idegesen kapkodtam ki az iratokat, olvastam át a leveleket, de semmi sem bizonyította azt, hogy apát megvezette volna vagy, hogy elárulta a céget. Végül csak a szekrény ajtajait csapkodtam és a fejem fogtam, hogy nem találok semmit és talán ismét besétáltam Dylan csapdájába. Hittem neki, miközben kapaszkodhattam abba, hogy talán kiderül, mi történt a szüleimmel. Leültem a székre és elkeseredve az asztalra feküdtem.

- Vicky – hallottam a hangot az ajtó felől, de nem volt kedvem felnézni. – Tessa engedett be, minden oké?

- Persze – legyintettem, amint Belle beljebb sétált.

- Eléggé rosszul nézel ki. Mi a baj? – sóhajtottam egyet, de igazából magam sem tudom, mi van velem.

- Van most egy kis gond a cégnél és Dylannel is beszéltem – Belle arca rögtön tükrözte azt, hogy egyáltalán nem meglepett.

- Nem akarok beleszólni Vicky, de nem gondolod, hogy Dylannel le kellene ülnöd megbeszélni a dolgokat? Úgy értem talán túl kellene lépned az ármánykodáson és esetleg tiszta lappal indulni.

- Félek Belle… - válaszoltam, de éreztem, ahogy szemeim kicsit elhomályosodnak a könnytől. Hamar megtörölgettem, hogy ne legyen feltűnő, miközben barátnőm leült velem szemben a fotelba. – Nem olyan egyszerű ez.

- Dehogynem Vicky. Te magad tudod eldönteni, hogy fontos e számodra Dylan vagy nem. Azt viszont látom, hogy őrlődsz azóta, ahogy kiderültek a dolgok.

- Megbántott. Átvert és ez épp elég volt ahhoz, hogy tudjam mennyire megbízhatatlan…

- Ugyan már. Azóta is téged keres. Látom rajtad, hogy teljesen odavagy érte, de annyira makacs vagy, hogy akármennyire is próbálkozhat és esedezhet, a bocsánatodért az egod nem engedi, hogy felülemelkedj ezen.

- Kikérem magamnak! – ráncoltam össze a szemöldököm, ahogy ezt közölte velem. – Az egom köszöni szépen jól van.

- Komolyan Vic. Gondolkozz el ezen.

- Miért jöttél egyébként? – érdeklődtem, hogy végre eltereljem magamról a figyelmet. Jó volt, hogy Belle elmondta a véleményét, de egyenlőre nem tudom, hogy Dylannel érdemes e folytatni, tekintve a múltat és, hogy mennyire nem kedvel a családja. Ami persze kölcsönös.

- Az a helyzet – hebegett -, hogy Nick szeretné, ha elutaznék vele a szüleihez.

- Tessék? – lepődtem meg. – Ez igen. Gyors volt.

- Hidd el én sem számítottam rá, de annyira szeretné, ha megismernének – húzta mosolyra a száját, de a boldogság tükröződött az arcán.

- Akkor menj Belle. Nem gondoltam volna, hogy Nick egyszer megállapodik, de lehet csak neked kellett a képbe kerülni.

- Igazán kedves vagy Vic.

- Kérsz valamit? – mutattam a bárszekrényre, mert tudtam, nekem jól esne egy ital, de Belle visszautasította, majd később el is indult, hogy össze tudjon pakolni az útra. Nem gondoltam volna, hogy Belle épp Nick barátnője lesz, de örülök a boldogságának. Késő éjjel még a dolgozóban olvasgattam, miközben előjöttek a fiókból gyerekkori emlékek is. Apának készített rajzaim, fényképek. Tulajdonképpen mióta meghaltak csak a nagy részét tettük el Leonával, azóta minden úgy néz ki, ahogy ő ott hagyta. Talán nem kellene így lennie, de nehéz megváltoztatni azt a helyet, ahol a legtöbb idejét töltötte. Aztán ahogy a képet néztem, amin egymást öleltük, boldogan, eszembe jutott Dylan. Utána akarok járni a dolgoknak.

Reggel korán keltem, hogy fussak egyet a környéken, kiszellőztessem a fejem, de ezután rögtön vettem egy forró zuhanyt. Úgy döntöttem meglátogatom Dylant, kizárólag munkaügyben. Felkötöttem a hajam, napszemüveget vettem fel, a kíváncsi tekintetek pont nem hiányoztak, majd beugrottam az autóba, hogy az Orange Ave-ra menjek. A liftben kissé remegni kezdett a gyomrom. Biztattam magam, hogy nem vagyok gyenge és tisztán tudok gondolkodni, de mire elhitettem magammal már Dylan ajtaja előtt álltam. Hosszas csengetés után nyitott csak ajtót, ahol meglepetten nézett végig rajtam.

- Ne izgulj, nem maradok sokáig – közöltem vele hamar.

- Nem zavarsz, nyugodtan maradj csak – csukta be az ajtót maga mögött, mire én idegesen álldogáltam a nappali közepén.

- Fektessük le a szabályokat. Nem azért vagyok itt, mert megbocsátottam és mindent elfelejtettem, szigorúan a segítséged kell.

- Oké… - figyelt komolyan.

- Tény, hogy volt köztünk egy s más, nem tagadom, hogy jó volt – hebegtem -, de ez most nem is lényeges. Nem barátkozni jöttem és nem is akarom, hogy közöm legyen a McRay családhoz, de azt hiszem, hogy te segíthetsz.

- Rendben. Miről van szó? – kérdezte, majd a konyhába ment. – Kérsz valamit?

- Nem, köszi – majd arrébb pakoltam az újságjait a kanapéról, amik leginkább utazásokról szóltak. – Elutazol? – érdeklődtem, miközben töltött magának egy italt.

- Nem, egyelőre nem. Bár valami különleges helyen szeretnék nyaralni – ült le mellém, amitől éreztem a szokásos bizsergést, de igyekeztem felülemelkedni.

- Szóval, segítened kell leleplezni Mr. Petersont. Ha igaz amit mondtál, meg kell tudnunk mit titkol.

- Nekünk? Dolgozzunk együtt? – kérdezte vigyorogva. – Hol a csapda?

- Dylan – néztem rá mérgesen. – Nem értem, miért gondolod, hogy van csapda? Szívesség.

- Victoria Anderson vagy, nem emlékszem, hogy te szoktál szívességet kérni.

- Akkor azt hiszem rossz helyre jöttem. Te magad mondtad, hogy valami nincs rendben vele, nos talán hiszek neked, de akkor segítened kell kideríteni.

- Meg vagyok lepve – kortyolt az italból. – Nem gondoltam, hogy eljössz, főleg azok után, hogy látni sem akarsz.

- Mondtam. Szívesség. Egyszerű cégek közötti megállapodás. Szóval? Benne vagy? – kérdeztem, mialatt figyeltem Dylan reakcióját, de láttam rajta, hogy csak az időt húzza.

- Jó, benne vagyok – majd felé nyújtottam a kezem. Ahogy összeért és kezet fogott velem, nehezen tudtam magam türtőztetni, hogy közelebb ne menjek hozzá. Még mindig annyira vonzó számomra, most pedig ahogy ott ült a sötét pólójában, farmerben, akár egy divatlap arca, azzal a mosollyal, amit mindig is kedveltem. Sok minden eszembe jutott abban a pillanatban, de tartanom kellett magam ahhoz, amit kitűztem és nem felejthettem el, azt, amit tett velem.

- Akkor hamarosan jelentkezem, esetleg bejöhetnél valamikor az irodába – ugrottam fel.

- Rendben… - mondta. – Vicky! – állított meg az ajtó előtt. – Szeretném, ha már nem is lesz köztünk semmi, de jóban lennénk. Ha össze akarunk dolgozni, akkor bíznunk kell egymásban.

- Nagyon jól mondod. Megbízhatónak kell lenned. Nem akarok hazugságot, átverést. Elég volt.

- Akkor sem akartam, eleinte talán, de megváltoztak a dolgok…

- Szerintem Dylan hagyjuk most ezt – közöltem vele, de ahogy az arcát fürkésztem, láttam, komolyan gondolja, amit mond. Már-már kezdtem elgyengülni, de igyekeztem magam tartani a megállapodáshoz. – Ha van időd, ugorj be az irodába.

- Úgy lesz – elbúcsúztam, de nehezen haladtam a lift felé. Dylan közelsége nagyon jól esett a számomra, de nem felejthettem el azt, amire megkértem és, hogy jobb, ha nem lesz közöttünk semmi.

2019. május 5., vasárnap

Scandalous Heiress - Botrányos örökösnő - XIII.fejezet

Névtelen Scandalous Heiress - Botrányos örökösnő , Scandalous Heiress - Botrányos örökösnő - XIII.fejezet 0 Comments

Napok óta az évfordulós megemlékezést szervezzük Pearl-el. Az összes meghívott ülésrendje és az egész rendezvény levezetése sok feladattal jár, pláne, hogy szerettem volna statisztikát is felolvasni a jelenlevőknek. A nagyapám a semmiből építette fel a vállalatot és lett híres az államokban. Mint harmadik vezetője szeretném, ha büszke lenne rám és tudná, jó kezekben van a cég, amit örökségemül hagyott. Több fotót és iratot kerestem a kezdetekből, amit jó volt olvasni és szinte újra élni a régmúltat. Pearl kedvesen keresgélt az archívumban, ezeket együtt megvitattuk és úgy került bele a programba. Terveztem egy kis kiállítást is, amit majd megnézhetnek a vendégek: képek, dokumentumok és az első megbízások.

- Victoria, megérkezett a riporter – szólt be Pearl.

- Köszönöm, kérlek engedd be! – jeleztem, mire a fiatal, csinos hölgy felé nyújtottam a kezem.

- Julie Lawson, örülök, hogy beleegyezett az interjúba.

- Ugyan, hiszen ez nekem is fontos – miközben büszkén ültem a székbe, hogy a tervem megvalósíthatom és tönkre tehetem a McRay családot. Az első kérdések természetesen a családomról, a vállalatról szóltak, a nagyapámról és a megemlékezésről. Azonban egy kis plusz pénz fejében Miss Lawson érdeklődött a Dylannel közös munkámról is.

- A McRay család valószínűleg mindent meg akart tudni a cégemről, ezért Dylan volt az, aki elhitette velem, hogy segít, miközben kémkedett. Persze Leona nagynéném is tudna erről beszélni, mert Charles McRay és közte nagyon jó a kapcsolat – válaszoltam, büszkén feszítve a székemben. – Leírta kiasszony? – érdeklődtem, mire ő bólintott.

- Az interjú holnap fog megjelenni, ahogy kérte.

- Nagyon köszönöm az együttműködést – mosolyogtam rá elégedetten, tudva, hogy most tettem keresztbe azoknak az embereknek, akik ártottak nekem. Megkezdtem Dylan elleni hadjáratomat. Miután az újságíró elhagyta az irodám, Pearl lépett be egy mappát tartva a kezében és hosszasan figyelt.

- Valami baj van Pearl?

- Victoria, nem akarok beleszólni, de lehet, hogy ezzel háborút robbantasz ki… - tekintete pedig egyszeriben volt aggódó és rémült.

- Ne izgulj. Kézben tartom az ügyet. Az Anderson vállalat megvédi magát és eltapossa azokat, akik keresztbe akarnak tenni. Folytassuk a munkát, a nyakunkon van a rendezvény időpontja – közöltem, mire Pearl ismét mellém ült, hogy elkészítsük a megemlékezés videóját. A vacsorát is végül a titkárnőm rendelte meg. Boldoggá tett, hogy a hétvégén újra megmutathatom, igyekszem tovább vinni azt, amit a nagyapám felépített.

Korán reggel keltem, hogy minél előbb beérhessek az irodába, elintézzem az utolsó lépéseket és ellenőrizhessem a megbízásokat. Pearl szerint helyszínre is ki kellene mennem, de úgy döntöttem, hogy a rendezvény után fogom ezt megtenni. Ahogy az irodába értem Pearl a tegnap készült interjúval fogadott, hogy megjelent a cikk az orlandoi hírlapban és a hivatalos weboldal is lehozta. Miss Lawson mindent úgy írt meg, ahogy én azt kértem, ezért repesve olvastam a válaszaimat, tudva, hogy most ébresztettem fel az alvó oroszlánt.

- Victoria, ez már több a soknál! – rontott be az irodába Dylan. Arca a dühtől vörös volt.

- Miss Anderson – közöltem, mire folytattam a papírok aláírását. Dylan az asztalra csapott, hogy szembe nézzen velem.

- Mi ez az interjú?

- Az igazság – válaszoltam, mire kikapta a kezemből a tollat.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen aljas vagy. Tönkre akarod tenni a családom? Ezzel a cikkel minden, amit felépítettünk elveszhet.

- Oh, nagyon sajnálom. Erre akkor kellett volna gondolnod, amikor kitaláltátok a nagynénémmel, hogy átvertek és elveszitek a cégem – Dylan arca semmit sem változott, ugyanolyan komor és mérges volt, mint amikor belépett az üvegajtón.

- Azt hittem ezt a dolgot meg tudjuk oldani, felnőttként, mert volt közünk egymáshoz, de úgy látom…

- Mi? Majd együtt fogunk borozni? Majd hagyni fogom, hogy átgázoljatok rajtam és megalázzatok? Nem. Nem ismersz engem még Dylan.

- Harcolni akarsz? Legyen. Nem fogjuk magunkat hagyni.

- Ne vádaskodj Dylan. Ezt a harcot ti kezdtétek. Azt hiszed, majd eltűröm, amit műveltek? Most pedig kifelé az irodámból! – ugrottam fel a fotelomból, hogy a kijárat felé mutassak.

- Nagyon meg fogod bánni – kiabált nekem vissza, ahogy kifelé tartott az irodámból.

- Blablabla – gúnyolódtam, miközben Pearl meglepetten ácsorgott, nem tudta hova tenni az előbbi jelenetet. Meg voltam elégedve azzal, hogy beolvashattam neki, de látva a dühét biztos voltam benne, hogy ez a kapcsolat itt ért véget. Ha volt is egyáltalán kapcsolat. Az irodában ülve aztán a lenyugvó napot kémleltem, miközben arra gondoltam, hogy ebben a néhány hónapban mennyi minden megváltozott az életemben. A vállalat, McRay család, Leona, de annak örülök, hogy Belle és Jen kitartottak mellettem, mert nehéz lenne végig csinálnom így, hogy az ellenségeim lassan többen vannak. Dylant viszont meg kellett leckéztetnem, nem hagyhatom, hogy irányítsa az életem, főképp amiatt, ami volt közöttünk. Késő este pakoltam, az asztali lámpám égett csak. Pearl óvatosan lépett be, elnézést kért a zavarásért is.

- Victoria, sajnálom a helyzetet, ami kialakult.

- Gondolom sejted mi ment a háttérben? – néztem rá szomorúan.

- Nem gondoltam volna, hogy Dylan és Leona ezt teszi veled.

- Megoldódik minden Pearl. Teszek róla… - mosolyodtam el. – Köszönöm a sok segítséget, jó, hogy itt vagy a cégnél.

- Köszönöm. Jó éjszakát Victoria – búcsúzott el.

- Jó éjt.

Néhány nappal később Tessa egy isteni kávéval várt reggel, miközben próbáltam meggyőzni, hogy jöjjön el az évfordulós rendezvényre. Tessa persze mindenféle kifogást kitalált, de nem engedtem neki, így addig-addig győzködtem, amíg bele nem egyezett. A ruha kiválasztása volt a legnehezebb a számomra, mert a gardrób előtt állva nem tudtam eldönteni melyiket emeljem le a fogasról. A halvány rózsaszín, alul áttetsző, kivágott pántos ruhán akadt meg a szemem. Combig felvágott, kivágott estélyihez egy színben ugyanolyan cipőt választottam. Elégedetten mértem végig magam a tükörben, alakom egészen kiemelte. Hajam kibontva hagytam, néhány tincset hullámosítottam csak be, a sminkem egyszerű volt, csak a rúzsból használtam vöröset. Boldogan rohantam le a lépcsőn, ahol Tessa már várt.

- Nahát, nagyon csinos vagy – dicsértem meg. Sötét kabátot, hozzá illő fekete felsőt és fehér nadrágot viselt. Nyakában több gyöngysor lógott.

- Gyermekem, te is kitettél magadért – mosolygott, majd James felsegítette a kabátom és a stólát a nyakamba tettem, ezután indultunk el. A cég előtt már fotósok hada várakozott, akik érdeklődve figyelték az érkezőket, néhányuknak feltettek pár kérdést, de ahogy mi is megérkeztünk rögtön körénk gyűltek, hogy pár fotóst készíthessenek. Ahogy beléptünk Pearl idegesen, de kitörő örömmel fogadott.

- Rengeteg a vendég Victoria.

- Minden rendben ment Pearl? – érdeklődtem, mire ő bólintott és elmondta, hogy a díszítés és a rendezvény programja is rendben van.

- Köszönöm, mi lenne velem nélküled? – hálálkodtam, majd megmutattam Tessának a helyét, én pedig üdvözöltem a vendégeket. Mindenki örömmel beszélt a vállalatról, érdeklődtek arról, hogy sikerül megbirkóznom a mindennapi teendőkkel. Nagyapa régebbi ügyfelei is szívesen ráztak velem kezet, hogy elmondhassák, mennyire büszkék, hogy ilyen neves vállalattá nőtte ki magát a családi vállalkozásunk.

- Victoria, lassan kezdünk – súgta a fülembe Pearl, a műsorfüzettel a kezében, amiből egy példányt nekem is átnyújtott. – Van még valami – hebegte, mire én kérdőn néztem rá. Azonban nem kellett mondania semmit csak elnéznie egy irányba, hogy meglássam, amire célzott. Dylan egy világosbarna hajú hölgy társaságában lépett be a terembe, mögötte az apja és az édesanyja. Tekintetünk egyből találkozott, mire én dühös pillantásokat küldtem felé, ő azonban jókedvűen vezetgette a partnerét. Elvesztettem az eszem, éreztem, hogy a harag felülkerekedik rajtam, de ahogy feléjük akartam indulni, valaki elkapta a karom, ezzel visszarántva a jelenbe.

- Victoria, ne! – néztem vissza Tessára. Igaza volt, nem foglalkozhatok ezzel, hiszen fontosabb dolgunk is van. Pearl köszöntötte a vendégeket, majd felkért, hogy mondjam el a beszédem, amit a megemlékezésre szántam. A színpadra állva a torkomban dobogott a szívem, ahogy a csillogó szempárok mind engem néztek, később pedig a hátam mögött megjelenő képeket, amik illusztrálták a kezdeteket. Mindent évről évre próbáltam összefoglalni, egészen a kezdetekig, de a nagyapa munkássága volt a legfontosabb. A videók alatt figyeltem a tekinteteket, a terem végében azonban megláttam Dylant és a lányt nagyon bensőségesen beszélgettek, nevetgéltek. Nem hittem volna, hogy lesz annyi bennük, hogy eljöjjenek, ha már itt vannak nem fogom megkönnyíteni a helyzetüket. A videó végén megköszöntem a figyelmet, majd lesétáltam, hogy tovább folytatódjon a megemlékezés. Szót kapott nagyapa régi ügyfele Mr. George Dallas, aki a munka mellett a baráti kapcsolatukról is beszélt illetve egykori társa Mr. John Tyler is, aki méltón megemlékezett róla. A műsor után állófogadást tartottunk a vendégeknek, miközben többen odajöttek gratulálni és boldogan mesélték el egy-egy élményüket a családtagjaimmal. Miközben Mr. Tylerrel beszélgettem, megjelent mellettünk Charles McRay, mögötte a családja.

- Oh, Mr. Tyler – nyújtotta a kezét Charles. – Ugye milyen megható, hogy egy ilyen fiatal hölgynek kell vezetnie egy ilyen óriási vállalatot? – töltött magának egy pohárral.

- Ahogy elnézem, nagyon ügyesen csinálja – nézett rám mosolyogva Mr. Tyler.

- Valóban, de ehhez kellett az én fiam is, mert Miss Anderson még mindig buliból buliba járna. Nem de?

- Tudja Charles az ön kedves fia inkább elvett, mint adott, akárcsak a családja.

- Pedig én emlékszem, hogy a jelenlegi projektekkel sem voltál tisztában. Az édesapád igazán felkészíthetett volna.

- Az édesapám meghalt! – szóltam rá erélyesen, amire Dylan is felkapta a fejét. – Nem tudhatta előre mi lesz vele…

- Igaza van a kis hölgynek - mondta Mr.Tyler. – Nem tehet róla, hogy ilyen csúnya balesetben el kellett veszítenie a szeretteit, ezzel együtt kapott egy vállalatot. Segíteni kellene, nem hátráltatni!

- Ha ön mondja. Azonban, ha a szülök tudták, hogy ő az egy szem örökös, talán inkább a vállalat irányítására kellett volna felkészíteni.

- Dylannek sem volt választása – szúrtam oda. – A sportolói karrier igen is közel állt hozzá.

- Ehhez semmi közöd! Dylan élete a McRay vállalat. Mit tudsz te rólunk, mikor minden hétvégén az asztal tetején fotóztak le?

- Legalább nekem volt választásom. Nem úgy, mint a gyerekeinek. Milyen élet az, ahol mindenkire rá van kényszerítve a szülő akarata?

- Érdekes. Én úgy látom, ha elveszik a játékszered, akkor rögtön ellentámadásba lendülsz… - majd közelebb hajolt. – Miss Olivia Hampton szebb nálad, remélem eljutnak az esküvőig. – Faképnél hagytam, hogy felkaphassam magamra a kabátom és próbáltam feltűnés nélkül eltűnni a teremből, hogy egy kis levegőt szívhassak. Annyira mérges, szomorú és feszült voltam, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy mindenki előtt megpofozzam. Az utcán kevés ember sétált, aminek örültem, mert nem látták, hogy folyamatosan a szemem törölgetem. A hideg levegő azért némileg megnyugtatott, hamar abbahagytam a sírást.

- Vic! Vic! – hallottam a nevem a hátam mögül, de nem fordultam meg, mentem tovább. – Vic! Victoria, várj már! Kérlek! – futott utánam, mire megismertem a hangját és megálltam. Lassan megfordultam, de nem akartam beszélgetni.

- Jobb lesz, ha visszamész Dylan.

- Nem – állt meg előttem. – Ne foglalkozz apámmal, keresztbe akart tenni neked…

- Ahogy mindig. Ennek pedig sosem lesz vége… Nekem ebből elegem van.

- Vicky, kérlek, ne mond ezt. Szép volt a megemlékezés is tényleg.

- Ne játszd meg magad Dylan. A múltkor még a cégem kellet. Hagyjuk ezt az álszenteskedést.

- Tudod, hogy nem igaz! Minden amit mondtam ott Melbourne Beachen, az igaz volt.

- Ezt már mondjad az új barátnődnek. Hogy is hívják? Olivia. – Ám ahogy ezt kimondtam, Dylan megfogta az egyik kezével az enyém, lehajtottam a fejem, ő pedig közelebb lépett.

- Olivia nem számít. Szeretném, ha tudnád, hogy megbántam mindent, amiket tettem, hogy nem szóltam apám tervéről. Amikor történtek közöttünk a dolgok, nem tudtam megtenni veled, hogy átverjelek, hogy elvegyem azt a céget, ami számodra fontos.

- Ezen nincs mit szépíteni. Azonnal meg kellett volna mondanod, hogy mire készül az apád.

- Tudom, de valahogy nem ment. Akartam, sokszor. Sajnálom – hajtotta le a fejét, mire már majdnem megsajnáltam és a testem átvette felettem ismét a hatalmat. Minden porcikám az ölelésére vágyott. Hiányzott az érintése, a hangja, az, hogy tudjam, fontos vagyok neki.

- Nem tudok egy csapásra mindent elfelejteni Dylan – vette át az eszem az irányítást. – Hogy bízzak meg benned ezután? Megnyíltam, elárultam mindent magamról, többet is, mint kellene, te pedig játszottál az érzéseimmel.

- Tudom, de minden ami köztünk volt az nem volt hazugság. Nem játszottam veled, csak rosszul alakultak a dolgok.

- Nem hiszem, hogy ezt most kellene megvitatnunk. Vissza kellene mennem – elhúztam a kezem, ami a lehető legnehezebb volt számomra, hogy belenézzek szomorú tekintetébe és ellenállhatatlan kék szemeibe.

- Szeretném, ha letennénk a fegyvert és nem bántanánk egymást. Bevallom ügyes húzás volt az interjú – erre elmosolyodtam.

- Nem vagyok elveszett.

- Látlak valamikor? – érdeklődött, ahogy próbáltam kikerülni.

- Meglátjuk. – Nem mondhattam mást, hiába érzem magam másképp a közelében, Dylan és a családja miatti tüske nem múlik. Ahogy visszatértem a vállalat nagytermébe óvatosan pillantottam körbe és figyeltem az emberek reakcióit, de Charles volt a fő célpontom. Meg kellett akadályoznom, hogy bármi olyat tegyen, amivel veszélybe sodorhatja a vállalatom. Dylan is elvegyült a tömegben, közben Olivia is megtalálta, így nem volt veszély egy újabb szóváltásnak.

- Victoria – lépett mellém Pearl. – Egészen jól alakult a megemlékezés, az emberek szívesen nézegetik a nagyapád kiállított tárgyait.

- Ennek örülök. Ez volt a cél – vettem el a tálcáról egy pohár pezsgőt.

- Mr. McRay nem jelent veszélyt?

- Szerintem csak megfigyel. Ez az ő asztala – néztem Pearlre. – Minden esetre tartsuk szemmel, sosem lehet tudni, mit tervez. Fel vagyok készülve mindenre. – Pearl és én is igyekeztünk mindenkivel néhány szót váltani, Tessa addig a kiállított tárgyakat nézegette. A megemlékezésen aztán egy újságíró hölgy néhány kérdést tett fel a vállalattal és az eseménnyel kapcsolatban, amelyre készségesen válaszoltam, majd igyekezett minél több információt megtudni Leonáról, továbbá arról az interjúról, amiben nemrégiben a McRay családról nyilatkoztam.

- Az Anderson család üdvöskéje – karolta át a vállam Charles. – Ugye milyen remek, hogy egy ilyen igazgatója lett a vállalatnak? – nézett az újságíróra.

- Mit gondol arról, amiben Victoria az ön családját minősítette. Igaz a hír, hogy Miss Simonnal jó viszonyt ápol?

- Tudja még nagyon fiatal a hölgy, nem tudja mi a fontos és mi nem. Egyébként igen, Leona jó üzleti partner…

- Ha csak üzleti partner lenne – forgattam a szemeim, majd lesodortam a kezét a vállamról. – Az az igazság, hogy kicsit közelebbről is megismerték egymást – mosolyogtam a hölgyre.

- Nem kell elhinni mindent, amit egy fiatal kis csitri állít egy nála jóval idősebb és tapasztaltabb férfiról. Egyébként arról mesélt, hogy milyen érzelmeket táplál a fiam iránt? - kezdett elszakadni a cérna, de tudtam, okosabbnak kell lennem.

- Azt hiszem addig nincs probléma az egésszel, amíg nincs a képben egy egész család. Feleség. Gyerekek. Hosszú házasság titka lenne, a hűtlenség? Azt hiszem az olvasók majd maguk eldöntik. Köszönöm az interjút – azzal fogtam magam és faképnél hagytam, amire reagálni sem volt ideje. Boldogan fogyasztottam az ételekből, italokból, egyáltalán nem érdekelt, egy család sem, elégedett voltam azzal, hogy egy időre lehűtöttem Mr. McRayt.