.png)
A napok vészesen teltek, én pedig minden este egy üveg
társaságában feküdtem le. Az irodában próbáltam teljesíteni, arra figyelni, ami
jelenleg a legfontosabb, Dylannel pedig alig beszélgettem. Ez feltűnt neki is,
de semmi kedvem nem volt belemenni, mert annak nem lett volna jó vége. Átverve
éreztem magam, pedig tudtam mibe vágtam fejszémet, akkor amikor következmények nélkül lefeküdtem vele. Hazudtam
akkor is, amikor elhitettem magammal, hogy nem érzek iránta semmit, de ez a
közömbösségével el is múlt, mert az utóbbi napokban nem törődött velem, sem az
érzéseimmel. Lehet, így volt a legjobb.
Péntek volt, az utolsó nap, hogy együtt dolgozunk, Leona este megérkezik az
utazásából és folytatódik az, ami abba maradt. Talán sikerült annyi
tapasztalatra szert tennem, amivel elirányíthatom a vállalatot. Az irodában
csak néztem ki a fejemből, ehhez volt leginkább kedvem, mert átverve éreztem
magam, de ezért csakis én vagyok a felelős.
- Hahó – köszönt be Belle, ahogy felé fordultam, nagyon megörültem, hogy látom.
– Gondoltam benézek, hogy vagy?
- Köszi, jól tetted. Láthatod, sehogy – vettem egy mély levegőt. – Dylan elment
valami haverjával ebédelni, én meg…
- Bánkódsz? – kérdezte, majd leültünk együtt a kanapéra.
- Talán. Tudod Belle, annyira buta voltam, hogy elhittem bármit is. Borzasztóan
érzem magam.
- Te vagy Victoria Anderson, aki legyőzhetetlen – nyugtatott a barátnőm -,
rajtad ilyenek nem fognak ki. Hidd el! – mosolygott rám.
- Bárcsak igazad lenne. Egyébként is ez az utolsó nap, lőttek a dolognak. Ő jobbra,
én balra. Jobb lesz így.
- Jaj Vicky. Tényleg sajnálom, de Dylan egy beképzelt majom és szerintem arra
várt, hogy megkaphasson téged is. Nem tudom mennyire érdekli az, amit tett.
- Belle valami mégis volt – szomorkodtam, amikor megláttam az irodám felé
közeledő Dylant. – Szóval nagyon kell készülnöm a vizsgákra – váltottam témát,
amit Belle először nem értett.
- Sziasztok! – köszönt, majd bemutatkozott a barátnőmnek.
- Sokat hallottam rólad – vágott vissza Belle, mire Dylan összeráncolta a
szemöldökét.
- Remélem csak jókat – vigyorgott.
- Azt azért nem mondanám – közölte vele a barátnőm, mire én majdnem elnevettem
magam. Belle elköszönt, mi pedig kettesben maradtunk.
- Nem valami kedves a barátnőd – jelentette ki, ahogy leült a laptopja mellé.
- Ez elmondható másról is – fordítottam hátat és az asztalomhoz mentem.
Elégedett voltam, kicsit hadd legyen már neki is rossz.
- Mi bajod van Vic? Egész nap nem szólsz hozzám, ha igen, akkor leginkább
valami bunkót.
- Nem értem miről beszélsz. Én minden vagyok csak nem bunkó – böngésztem tovább
a gépemen.
- Ha amiatt vagy mérges, hogy nem lett köztünk több, el kell hogy keserítselek,
pontosan tudtad, hogy mibe vágsz bele – lépett oda, majd az asztalhoz
támaszkodott. Meglepődve ránéztem, ő pedig folytatta. – Tisztában vagyok vele,
hogy odavagy értem.
- Ne nevettess. Ez a nap vicce. Közlöm veled akkor, hogy megértsd, egyáltalán
nem vagyok oda érted, ellentétben a kislány, akivel fotózkodtál, nagyon is.
- Te féltékeny vagy. Értem már – bólogatott elégedetten.
- Megőrültél, én rád? Ugyan, kérlek – majd a gépen kezdtem keresgélni, mire
Dylan megfogta a kezem, én pedig zavartan felnéztem rá. Mélyen a szemeimbe
nézett, amitől újra csak az a remegés fogott el, mint amikor megcsókolt.
- Miért veszed szaporábban a levegőt? Miért vörös az arcod? – elkaptam a kezem.
– Még, hogy nem vagy oda értem.
- Mekkora bunkó vagy! Alig várom, hogy megszabaduljak tőled és soha többé ne
lássalak!
- Ugyan, dehogy várod – ült vissza a fehér kanapéra. Hosszasan néztem és arra
gondoltam, hogyan tudott ennyire az ujjai köré csavarni, mikor én ezt mindig
olyan jól tudtam irányítani. Dylan nagyon elégedett volt magával és tudtam,
valahogy le kell állítanom. Nem akarom, hogy én legyek az a hülye, aki bedőlt
Dylan McRay csábításának. Így a nap további részében sem szóltam hozzá, ez elég
meggyőzőnek bizonyult, főleg, mert úgy gondoltam ezzel elérhetem, amit akarok,
és végleg kitörölhetem a nevét.
Leona üzent, hogy hamarosan hazaér, ezt megosztottam Dylannel, hogy előbb
elmennék, hogy üdvözölhessem Leonát.
- Akkor ennyi volt? – kérdezte higgadtabban, amikor pakoltam össze a táskám.
Bólintottam, nem tudom mire gondolt, de már nem is számít.
- Köszönöm a segítséget Dylan – nyújtottam felé a kezem, amit megfogott. –
További jó munkát a családodnak, sok sikert.
- Neked is Vicky – megköszöntem, majd elkapta a karom újra. – Sajnálom, ha
megbántottalak. Néha azért beszélhetünk vagy, ha segítség kell, szólj!
- Úgy lesz! – mosolyogtam, majd távoztam. Nem volt könnyű, de ahogy csak tudtam
kirohantam a vállalattól, az autómba ülve pedig szinte a zokogás fogott el, de
nem tehettem meg, hogy sírva fakadok. Dylan McRay nem érdemli meg a könnyeket.
Kivágtam a barna, üveges ajtót, belépve mindenütt Leona bőröndjei sorakoztak. A
nagynéném a nappaliból lépett ki, majd a nyakamba ugrott és elmondta mennyire
hiányoztam. Nagyon örültem neki, de a magam baja valahogy ezt az egészet
eltompította.
- Kicsim, de jó, hogy látlak – ölelt, majd jól megnézett. – Hosszú volt ez a
két hét. Hogy vagy? Mesélj, hogy ment a munka? – vonszolt be magával a
nappaliba, majd leültetett és mindenről kifaggatott.
- Milyen volt New York? – érdeklődtem, Leona pedig egy bőröndöt húzott oda
magához, amiből rengeteg cuccot vett elő.
- Neked is hoztam ám dolgokat – kacsintott, majd elővett egy New Yorkos pólót,
rúzst és mindenféle szépségápolási terméket, szobrocskát. Nem is értem, hogy
férhetett a táskába ennyi tárgy.
- Nagyon klassz Leona. Tetszik, köszönöm.
- Apropó, holnapra vacsoravendégeink lesznek – pattant fel, majd félvállról
közölte.
- Tényleg? Kiket várunk? – érdeklődtem.
- Vic, drágám. Igazán megköszönhetjük a McRay családnak, hogy segítettek nekünk
és két hétre nélkülözni tudták Dylant.
- Na ne, Leona. Ezt előbb velem kellett volna megbeszélned – mérgelődtem. –
Felesleges vacsorára hívnunk őket, megköszöntem már Dylannek a segítséget.
- Ugyan már Vicky. Egy estét kibírsz, ez pedig egy szép gesztus – dühöngve
felrohantam a szobámba, bevágtam az ajtót és lefeküdtem az ágyba.
Legszívesebben üvölteni tudtam volna, Leona pedig minek kavarja meg az amúgy is
bonyolult szálakat? Semmi kedvem nem volt jó pofizni azokkal akiket egyáltalán
nem bírok. Persze Marcia hiányzott leginkább ehhez a közös vacsorához, őt
utálom a leginkább. Este a plafont nézve rangsoroltam a családtagokat, kit
mennyire gyűlölök. Persze, mindig Marcia és Charles nyertek, de aztán Dylan is
valahogy odakeveredett. Lehet kezdek begolyózni, de érthetetlen számomra Leona
viselkedése is. Hirtelen kopogás hallatszott az ajtómon, mire Tessa kukucskált
be rajta.
- Gyere csak be – ültem fel, majd megláttam a kezében egy tálcát, rajta
telis-tele finomságokkal.
- Nem jöttél vacsorázni, gondoltam hozok
fel neked – majd körbenézett. – Miért gubbasztasz itt a sötét szobában? –
kérdezte.
- Pihennem kell. Leona holnapra meghívta az egész McRay famíliát, kell az erő.
- Akarod, hogy az ételbe tegyek valamit? – kacsintott kedves mosollyal.
- Jó lenne – vettem el a sajtból.
- Mi a baj gyermekem? Mostanában olyan
szomorú vagy. Remélem nem Dylan miatt?
- Jaj Tessa. Minden olyan bonyolult lett – majd az eperből is ettem. – Ez jó
ötlet volt. Köszönöm – mosolyodtam el a sok finomság láttán.
Másnap délelőtt Orlando utcáin sétáltam,
ehhez pedig Leona és Jen is csatlakoztak, úgy gondoltam búfelejtésnek igazán
jól esne egy kis vásárlás. Leona egyébként is imád pénzt költeni, úgyhogy velem
tartott, Jen pedig szintén hasonló cipőben járt, így hármasban látogattuk meg a
butikokat. Szerencsére remek volt az idő így október végén, rájöttem lehetetlen
lenne elviselnem a hideget, épp elég decemberben. Az emberek szombaton ellepik
a várost, mindenki felhőtlenül mászkált, Leona pedig még fagyira is meghívott
bennünket a kedvenc cukrászdánkba. Annyira hangulatos hely, főleg, hogy kilátás
nyílik az Eola-tóra, ahol kikapcsolódásképp el lehet tölteni az időt, de
sportolni is lehet. Ezt imádom a városban, hogy ilyen sok víz van, hogy bárhova
megyek, mindenhol hangulatos kiülni a vízpart mellé. Végül aztán a Conroy Roadon lévő bevásárlóközpontba
tévedtünk, ahol butikról-butikra jártunk. Mindenféle ruhát felpróbáltam, legyen
az szoknya, maxi ruha, nadrág vagy csipke felső. Nagyon tetszettek az extrém
darabok, Jen rá is beszélt párra, úgyhogy a pénztárnál egy vagyont hagytunk
ott, de azt hiszem megérte és jobban is éreztem magam. Annyira jó volt a
kikapcsolódás, a levegő, az, hogy láttam a napot, egészen feltöltött.
- Tessa! – kiáltottam el magam, ahogy beléptem a házba és lesétáltam a lépcsőn
a márványpadlóra.
- Ég a ház vagy mi történt? – sétált ki lassan Tessa a konyhából.
- Ó, drága Tessa! – öleltem meg. – Hoztam neked egy csodaszép sálat a
Chanelből. Nem tudtam ott hagyni. Remélem tetszik majd – adtam át a táskát,
amiből egy halvány rózsaszínű selyemsálat húzott ki. Arcára a döbbenet ült ki,
majd boldogság.
- Köszönöm, nagyon kedves tőled – ölelt meg.
- Nem tudom, mi van ma vele – bökte oda Leona, majd felment a szobájába, hogy
pihenjen az esti vacsora előtt. Úgy döntöttem, hogy lesz, ami lesz, magamat
adom a vacsorán. Egyik McRay sem fog érdekelni. Visszatér a régi Victoria.
A kádban ülve néztem a tavat, mert az egyik fürdőszobából pazar kilátás nyílik
a tájra. Jó volt kicsit összeszedni magam, majd a gardróbból a piros ruhámat
választottam, hozzá illő cipővel. Szőke hajam kifésültem, kicsit
behullámosítottam és kipróbáltam Leona nénikém New Yorkból hozott rúzsát, ami
éppen vörös volt. Meg voltam elégedve a külsőmmel, remélve, hogy hamar eltelik
az este.
- Nahát Vic, milyen szép vagy – nézett végig rajtam Leona a fehér
miniruhájában.
- Te is kitettél magadért – mosolyogtam, majd leültem a nappaliba magazint
lapozgatni, de tíz perccel később Leona kiabált, hogy menjek fogadni a
vendégeinket. Lecsaptam az újságot az asztalra, majd az előtérben köszöntöttük
a családot. Természetesen Marcia is eljött a narancsszínű nadrágkosztümjében,
elégedett vigyorral az arcán. Üdvözöltem, ahogy a famíliája többi tagját
is, köztük Dylant.
- Örülök, hogy eljöttetek, foglaljunk helyet az étkezőben – invitálta beljebb
őket Leona. Az étkező asztal úgy nézett ki, mint valami puccos estélyen. Fehér
és fekete összeállításban pompázott, kristálypoharak tartoztak hozzá és a
dekoráció is csodaszép virágkompozíció volt. Leona kitett magáért, ezt pedig
Carina is megjegyezte. Míg a terítékről beszélgettek, addig a dolgozóba
vonultam, becsukva magam mögött az ajtót a széfből elővettem egy kis italt,
amivel talán oldhatom magamban dúló feszültséget. A vacsorát tálalva aztán nem
maradhattak el a kedvenc kérdéseim, amire számítottam is.
- Hogy ment Dylannel a közös munka? – érdeklődött Charles, amire Leona is helyeselt. Dylan fel sem nézett csak
az előételt falatozta. – Dylan fiam határozott, ami az üzletet illeti.
- Ehhez kétség sem fér. Dylannél határozottabb férfivel nem találkoztam még.
Hatalmas tehetség. Szerintem akár koccinthatnánk is, hogy ennyire feláldozó és
segítőkész.
- Ez remek ötlet – mondta büszkén Dylan édesanyja.
- Dylan McRayre, a jövő tehetségére és arra, hogy megmentette az Anderson
vállalatot a segítőkészségével! – Dylan eközben majdnem félrenyelt én pedig
jókedvűen emeltem a poharam. Élveztem a helyzetet.
- Örülök, hogy sikerül fellendíteni a vállalatot, így, hogy te vagy a vezetője
– folytatta Charles.
- Hogy érti?
- Azt hittem csődbe viszed, hiszen nagyon fiatal vagy még. Ha mégis megunnád,
akkor tudod, hogy hol keress.
- Úgy lesz! – mondtam kedvesen, de belül forrongtam a dühtől, mit képzel
magáról ez az ember. A vacsora további részében kevésszer szólaltam meg.
Charles ismét bebizonyította mennyire udvariatlan és lenéző. Leona azonban
minden szavát itta és ez kissé bosszantott, miért kedveli őt annyira. Később
átfáradtak a nappaliba, ahova hozatott mindenféle finomságot és persze
alkoholt, de én jobban szerettem bejárni a dugi helyemre. Végül meguntam,
megfogtam az üveget és óvatosan eltűntem, majd a stégre mentem, ahol levéve a
piros cipőmet leültem és a tavat kémleltem. A naplemente csodás volt. A színek
táncot jártak a víz felszínén, ahogy egyre jobban eltűntek, átadva a helyet a
csillagoknak. Hiányzott a régi megszokott életem, amikor felelősség és ármány
nélkül élhettem. Annyira jó volt a nyugalom, közben pedig annyira fájt az, hogy
lekezelnek, hogy nem számítok, és nem bíznak bennem. Egyre többet és többet
kortyoltam az italból, miközben lépteket hallottam a hátam mögött, majd Dylan
ült le mellém egy üveg sörrel.
- Mit akarsz? – néztem rá könnyes szemmel. – Ez privát terület, szeretnék
egyedül lenni.
- Mi a baj? Mért sírsz? – kérdezte, majd elfordultam és megtöröltem a szemeim.
- Nem érdekes, menj el kérlek. Nem kell már felügyelned, sőt semmit sem kell
már.
- Hagyd ezt abba Vic! –szólt rám. – Mi volt ez a jelenet vacsora közben?
- Ó. Örülnöd kéne, hogy ekkora figyelemben részesültél. Szent Dylan McRay, a
csodatevő – majd újra meghúztam az üveget, mire Dylan kikapta a kezemből.
- Elég lesz!
- Azt nem te döntöd el, add vissza! – nyúltam az üveg után, de ő kitartóan maga
mögé tette és nem engedte, hogy elvegyem. Szinte kapkodtam, másztam érte, majd
végül feladtam, mert a ruhám beleakadt egy kiálló szálkába és szinte majdnem
eltépte.
- Mi van veled Vic? Ez nem te vagy.
- Pont te mondod? Hagyj engem békén. Nincs közünk egymáshoz és nem vagy az apám
sem, hogy kioktass. Köszi, nem kérek belőled.
- De nagyon is kérsz.
- Eszemben sincs. Ha kérnék is, te lennél az utolsó ezen a földön. Bár, inkább
megyek előbb az állatokhoz – dühöngtem.
- Részeg vagy…
- Egyáltalán nem. Elegem van. Elegem van az egész családodból, az üzletből, de
legfőképpen belőled!
- Miért is? – pillantott rám komolyan.
- Azért mert… -
- Mert totál odavagy értem. Valld csak be. Szeretsz. Ami Victoria Anderson
érzései között eddig nem szerepelt.
- Kettőnk közül itt most te vagy a részeg, de már képzelődsz is. Szívtál
valamit? – érdeklődtem gúnyosan, miközben éreztem, hogy elég rossz felé halad a
beszélgetés. Dylan megragadta a karom, mélyen a szemembe nézett, mire elkaptam
a fejem, hogy még megbabonázni se tudjon.
- Nem tudom meddig akarod áltatni magad, féltékeny voltál egy olyan lányra,
akit nem is ismersz. Folyamatosan flegma vagy és lekezelő…
- Ó talán visszaadtam valamit a te tulajdonságaid közül. Jaj, rettentően
sajnálom.
- Vicky… valld csak be, hogy megváltozott valami – ebben teljesen igaza volt és
utáltam is magam azért, ami kialakult, de egyáltalán nem voltam megbolondulva,
hogy bármit is bevalljak. Azt soha.
- Nincs mit mondanom – fordultam felé és közöltem vele, bízva abban, hogy
megérti.
- De van… és be is tudom bizonyítani – ahogy ezt kimondta és reagálni sem volt
időm, megcsókolt. Olyan szenvedélyesen, ahogy talán eddig még soha, arcom a
kezeiben pihent, ahogy szorosan összeforrtunk és lágy ajkai óvatosan tapadtak
az enyémre. Magával ragadó volt és felemelő, miközben mindenem azt kívánta,
hogy ne hagyja abba, azonban az eszem teljesen átvette az irányítást.
Kihátráltam majd felugrottam.
- Gyűlöllek Dylan! – szedtem össze a cipőimet is.
- A gyűlölet jó, tehát szeretsz!
- Nem, nem! Miért tetted ezt? – kiabáltam, mire ő is felállt szembe velem. –
Mire volt ez jó? Még jobban meg akartál bántani? Nem volt elég?
- Vic… - lépett közelebb, majd meg akarta fogni a kezem, de elhúztam. – Tudnom
kell, hogy mit érzel. Mond el… kérlek.
- Miért? Nem lesz más semmi, ez pedig aljas volt tőled! – közöltem vele, mire
teljesen lefagyott. - Az lesz a legjobb, ha soha többet nem találkozunk – majd
elrohantam, be a házba, ahol mindenki döbbenten figyelte, ahogy felszaladok a
lépcsőn és becsapódik mögöttem az ajtó. Nekitámaszkodva, sírva a padlóra
hulltam, össze voltam törve és minden olyan kilátástalan volt. Zokogtam,
dühöngtem és legszívesebben eltűntem volna a világ elől. Bezártam az ajtót,
hogy senki se zavarhasson, de néhány órával később Leona kopogott és rángatta a
kilincset.
- Mi van? – nyitottam ki az ajtót.
- Mi történt veled? Hogy nézel ki Vic? Megint ittál?
- Hagyj békén és igen, ittam.
- Hogy gondoltad, hogy ott hagyod a vendégeinket, és mint valami tornádó
elrohansz?
- Mert így láttam jónak. Ennyi? Van még valami? – Leona lenéző pillantásokat
vetett rám, majd megrázta a fejét én pedig becsuktam az ajtót. Utáltam ezt a
napot, de azt is, amikor Dylan McRay belépett az életembe és fenekestül
felforgatta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése