Scandalous Heiress - Botrányos örökösnő - VII.fejezet (18+)

Alig vártam, hogy az irodában lehessek hétfő reggel. Ilyen lelkes még sosem voltam, de tudtam, hogy végre láthatom Dylant és talán megbeszélhetjük a múltkori csókot. Nagyon érdekel ugyanis, hogy ő mit gondol az egészről, másrészt bíztam abban, hogy nem én reagálom túl a dolgot. A parkolóban szálltam ki az autóból, majd a lifthez igyekeztem, hogy mielőbb az emeletre érjek. Pearl amint meglátott rögtön felugrott, hogy mellettem sétálva elmondja a legfontosabb tudnivalókat. 

- Miss Anderson, nemrég telefonált Mr. Jenkins, szeretne önnel pár szót váltani, illetve elhívta a legközelebbi tárgyalásra Atlantába. 

- Köszönöm Pearl, igazán meglepő, hogy Mr. Jenkins kapcsolatba lépett velem. Mr. McRay megérkezett már? – érdeklődtem sejtelmesen. 

- Még nincs az irodában. – Meglepődve léptem be az irodába, ami nagyon üres volt, hogy Dylan nem várt ott. Leültem az asztalhoz, bekapcsoltam a gépet, közben pedig a telefonom böngésztem minden pillanatban, hátha hív vagy küld egy üzenetet, miért nincs még benn. Bíztam benne, hogy nem ijesztettem el azzal, amiket össze-vissza beszéltem, mert szükségem van rá továbbra is. Neki láttam az emailek elolvasásának, reméltem, mire végzek, befut, és akkor tudunk beszélni. 

- Miss Anderson! – állt meg az ajtóban Pearl. – Délre egy értekezlet van beírva a naptárba. Megtartja? – idegesen néztem rá, hiszen soha életemben nem tartottam még értekezletet. Óvatosan bólintottam, bár én sem tudom, hogy beleegyeztem vagy csak a fejem véletlenül mozdult meg, de úgy éreztem ezt egyedül képtelen vagyok végig csinálni. Mérgesen gépelni kezdtem egy üzenetet, majd elküldtem Dylannek, bízva abban, hogy hamarosan betolja a képét a céghez. A dél vészesen közeledett, én pedig nem várhattam tovább. Összeszedtem a papírokat, majd elindultam a tárgyaló felé, ahol már gyülekeztek a cég fontosabb szakemberei. Féltem, mindenem reszketett, a lábaim nem akartak előbbre vinni, inkább földbe gyökereztek, ahogy ott álldogáltam. Pearl megérintette a karom, majd biztatóan a tárgyaló felé mutatott, amivel azt akarta sugallni, hogy menjek beljebb. Ott álltam az asztalfőnél, nagyokat nyeltem, majd izgatottan végig néztem az embereken, akik egytől-egyig engem figyeltek. 

Nem lehetsz ennyire beszari, gondoltam magamban, aztán egyszer csak belekezdtem. Próbáltam elmondani, hogy mi volt a Northland vállalat bemutatóján, illetve, hogy alakulnak jelenleg a dolgok az építkezéseken. A mondandóm közepén aztán befutott Dylan. Sportosan, lezseren, mint aki nem a cég ügyeivel akar foglalkozni, de ott állt a tárgyaló végében karba font kézzel és engem nézett. Arra lettem figyelmes, hogy hatalmasat dobbant a szívem, amit próbáltam kordában tartani, míg ő mosolyogva engem figyelt. 

- Hol a fenében voltál?– léptem oda az értekezlet végén. 

- Neked is szia! Volt egy kis dolgom…

- Egyedül kellett levezetnem az értekezletet… - háborogtam, mire ő felnevetett. 

- De megcsináltad, nem? Sikerült – jelentette ki, amire felkaptam a fejem, ahogy a papírokat rakosgattam össze. Végül is igaza volt, hiszen megcsináltam. Levezettem életem első értekezletét, ezzel együtt a dühöm is elszállt. Az irodába lépve aztán leültem a kanapéra, Dylan pedig a telefonjával babrált. Ahogy végig néztem rajta, a sportos öltözék jobban áll neki, mint a hivatalos. A fehér póló pedig még inkább kiemelte a felsőtestét, karját. Azokat az erős karokat, amik néhány nappal ezelőtt öleltek. 

- Minden oké? – kérdezte, amikor feltűnt, hogy elkalandoztam. Bólintottam, de nem tudtam, hogyan kezdjek bele abba, ami valóban érdekel. 

- Dylan… - hebegtem -, beszélnünk kellene. 

- Igen, én is pont így gondoltam. Képzeld Mr. White titkárnője felhívott, hogy az öreg érdeklődik a vállalatod után és dupla árat fizetne érte, ha eladnád. – Ledöbbentem és úgy éreztem, elsüllyedek. Dylan képes egy ilyen fontos helyzetben üzletről beszélni, de mire összeszedtem a gondolataimat, leesett, hogy mit is mondott. 

- Eladni? Megőrült? Soha nem tenném meg…

- Miért Vic? – ült le velem szembe. – Rengeteg pénzt ajánlott érte. Szerintem át kellene gondolnod. 

- Szó sem lehet róla! Akármennyi pénzt is ajánl ez a Mr. White, nem adom el azt a vállalatot, amelyet a családom épített fel hosszú évek alatt. Hogy gondoltad Dylan, hogy ezen elgondolkozom? 

- Neked csak nyűg ez a cég nem? Csinálhatnál mást, amit szeretnél…

- Ebből elég! Nem is tudom mit képzeltem – fogtam a fejem, majd felpattantam a kanapéról. – Hogy lehettem ekkora hülye? – Éreztem, hogy sírás közeli állapotban vagyok, fel s alá járkáltam. – A cég marad! Azt gondoltam, hogy te is a péntek este történtekről akarsz beszélni, de… neked eszedbe sem jutott ez. 

- Vicky, kérlek. – Lépett közelebb, hogy lecsillapítson, de elöntött a düh, látni sem akartam, pedig napok óta  nem vágytam másra. – Én is akartam veled beszélni, de nem ilyen körülmények között. Sajnálom, azt hittem jót teszek vele, ha megemlítem neked. Tehetnéd azt, amit akarsz: utazás, más vállalat indítása. Ez nem olyan rossz. 

- Jobb lesz, ha elmész most! Egyedül akarok lenni – kezdtem higgadtabban, de határozottan. Dylan leeresztette a kezeit a karomról, tekintete elhomályosult, ahogy kértem, távozzon. Fogta a farmer kabátját, majd eltűnt a folyosón, helyette Pearl nézett velem szembe aggódva. 

Egész nap ki se léptem az irodából. Dolgoztam… vagyis azt hittem azt csinálom, de a gondolataim teljesen máshol jártak. Mindenféle furcsa elmélet megfordult a fejemben, de egyre csak azt éreztem, hogy át lettem verve és meg lettem vezetve. A céget senkinek sem adnám, bár Dylan szavai arról, hogy nyűg, talán mégis igaznak bizonyulnak, de néhány napja kezdtem megkedvelni a helyzetet, hogy én ülhetek a vezetői székben. 

A naplementét is az asztalnál ülve néztem végig, ami csodaszép volt, csakúgy, mint Orlando éjszakai fényei. 

- Jó éjszakát Miss. Anderson! – szólt be Pearl. Elmosolyodtam és hasonlókat kívántam én is neki. Nem volt kedvem hazamenni, átnéztem a szerződéseket, a terveket. 

- Kopp, kopp. Bejöhetek? – állt az ajtóban Dylan. 

- Gyere. Mit akarsz? – kérdeztem tőle barátságtalanul. Lassan közelebb lépett, majd letett az asztalra egy üveg bort és ártatlan arccal rám nézett. 

- Békével jöttem, ez pedig a fehér zászló – ezen majdnem felnevettem, de próbáltam visszafogni magam. Nagyon megnyerő volt, ahogy bánatosan próbált jó benyomást szerezni, de az ajándéka némileg feledtette velem a napközbeni húzását. Mi tagadás levett a lábamról. 

- Mit gondoltál, hogy egy üveg borral meglephetsz? 

- Nos, igen. Ez volt a tervem, hogy megbocsátasz és megiszod velem – kacsintott, majd az ajkába harapott. Forróság öntötte el a testem, ahogy a vastag ajkait figyeltem. Felette pedig az az édes anyajegy, ami egyértelműen szexivé tette a kiállását.  Elképesztő mit képzel magáról, mennyire tudja, hogyan befolyásolja az érzéseim percről-percre. A vitrinhez sétáltam, ahonnan elővettem két poharat és a kanapék közötti üvegasztalra tettem. 

- Vörös, remélem szereted. 

- Mit gondolsz? – néztem rá, amiből rájött, nekem nem tud újat mutatni. 

- Elfelejtettem, hogy te vagy a botrányhősnő! – nevetett, majd töltött a poharakba. 

- Vigyázz a szádra! –szóltam rá, de egyáltalán nem haragudtam. 

- Tiszta lap? – kérdezte, majd felém nyújtotta a poharam, hogy koccintsunk. 

- Tiszta lap… -egyeztem bele, de képtelen voltam levenni róla a szemem, megvártam, hogy előbb ő kortyoljon a borból. Dylan aztán kivette a kezemből és visszatette a poharat az asztalra. 

- Miről is akartál beszélni ma? – érdeklődött, az illatát pedig már túlságosan is közelről éreztem. A szívem hatalmasat ugrott, egészen a torkomig, nem értettem, hogy tudja kihozni belőlem ezeket a furcsa tüneteket. 

- A péntekről… - dadogtam, mert már karnyújtásnyira sem állt előttem. 

- Miért, mi történt pénteken? – kérdezte suttogva, erre pedig nem tudtam válaszolni, mert teljesen lefagytam a félhomályban. Dylan végig húzta a kezét a karomon, ami reszketett az érintésétől, ezt pedig ő is biztosan észrevette. Napok óta vágytam újra erre a kézre, hogy hozzám érjen. 

- Dylan én… - de ahogy folytatni tudtam volna, az ujját a számra tette, majd másik karjával elkapta a derekam, hogy magához húzhasson. 

- Sssss – csitított. – Szerintem pontosan tudjuk, hogy mi történt pénteken. Azt akarod azóta is nemde? – nézett mélyen a szemembe, amitől azt hittem elájulok. – Szeretnéd, hogy azt mondjam, jó volt az a pár perc veled? Azt, hogy én sem tudom elfelejteni? 

- Nem kell semmit mondanod… - vágtam közbe, de ő továbbra is csitított, majd végig simította a kezét a hajamon, amit a szemével követett. Hihetetlenül eltudta terelni a figyelmem mindenről, ami körülöttünk volt, belemélyedtem a tengerkék szemébe, ami rabul ejtett kezdettől fogva. Nem tudtam levenni róla a tekintetem. Végig nézett az arcomon, majd elmosolyodott. 

- Egyre jobban kapkodod a levegőt… - vigyorgott. Próbáltam visszafogni az amúgy is dúló érzelmeimet, de a közelsége teljesen megbénított és nem voltam önmagam. Pedig az ilyen helyzetek általában nem szoktak gondot okozni. Óvatosan megcsókolt, majd ismét rám pillantott, aztán kezeivel megérintette az arcom, ajkai újra csókra nyíltak, én pedig egyáltalán nem ellenkeztem. Lehunytam a szemeim és átadtam magam, karommal átfogtam a derekát, miközben ő az arcom simogatta, lágyan, alig érezhetően. Még többet akartam belőle, miközben teljesen összeforrtunk, ezért egyre jobban csókoltam, nyelvünk vad táncot járt. Dylan hátrálni kezdett, majd a kanapéra ült végül, magára húzva engem is, az ölében kötöttem ki. Átfogva ölelt, miközben szorosan összeértek az ajkaink, a kabátját pedig pillanatok alatt lehúztam róla. 

- Várj! – szólt rám, mire zilálva felkaptam a fejem. 

- Mi a baj? – kapkodtam a levegő után. 

- Tudnom kell, hogy tényleg akarod e… Nézd, én nem szeretném, ha holnap úgy kellene egymás mellett lennünk, mint akik egy megbánt este után vannak - ujjaimat az ajkához érintettem, ami izzott a vágytól, akárcsak én, mert tudtam, hogy mindennél jobban akarom, hogy folytatódjon az, amit elkezdtünk. Aggódva nézett fel rám. 

- Nem bánom meg – suttogtam. – Akarom ezt, a pillanatot – mosolyogtam. Arcán végig simítottam, majd lassú, óvatos puszit nyomtam az ajkaira, hogy tudja, nincs semmi baj. Dylan innentől megállíthatatlan volt: kigombolta az ingem, majd azonnal levette rólam, csak a fehér csipke melltartóm maradt. A szürke szoknyám cipzárját szinte letépte, majd kérte, hogy álljak fel. Szemben időztem, míg ő végig nézett rajtam ahogy lehúzta a ruhadarabot, ami a földön landolt. Magához húzott, a hasam kezdte egyre lassabban csókolni, majd visszarántott az ölébe. Hosszasan forrtunk össze, a nyakam és a mellem csókolgatta, majd kicsit eltolva ismét rá pillantottam, miközben továbbra is levegőért kapkodtunk. Kezem egészen a pólója aljáig csúszott, hogy azt levethessem róla. Dylan engedelmeskedett, majd felsőtestén pihent a kezem, érezve a féktelen szívverését. Újra a szemembe nézett, majd felemelte az arcom, hogy a nyakam csókolhassa, egyre lejjebb, amíg megfogta a derekam a kanapéra fektetett és fölém hajolt. Végig simított egészen a térdemig, miközben az övével babráltam. Már –már vicces volt a helyzet, ahogy a kapkodásban nem bírtam szétszedni. 

- Várj, segítek – vigyorgott, ahogy ő is matatott. 

- Megoldom Dyl – szóltam rá, mire felkapta a fejét. – Mi van? – kérdeztem. 

- Dyl? – nevetett. – A nagyanyám hív Dylnek… 

- Te most a nagyanyádra gondolsz? – vágtam vissza, ahogy kigomboltam a nadrágját. 

- Eszemben sincs, csak ez a becézés… 

- Szerintem felejtsd el és maradj csendben! – utasítottam. Levette a nadrágját, majd szorosan ölelt, egyébként is alig fértünk el a kanapén. Óvatosan felhúzott, hogy kicsatolja a melltartóm, majd maga mögé dobta. Gyorsan lerántottam az boxerét, ami már csak hab volt a tortán, mert tulajdonképpen meztelenül feküdtünk egymáson. 

- Van nálad? – kérdeztem egy óvatlan pillanatban. Dylan leugrott rólam és a farmerja zsebében kezdett kutatni az óvszer után. 

- Ugye nincsenek már az irodában? – aggodalmaskodott. 

- Nincsenek… - nyugtattam meg -, ha pedig vannak is kit érdekel? Csak nem akarnak a főnökkel beszélni.  – Felnevetett, majd gyorsan ismét rajtam termett. 

- Elképesztő milyen helyzetekbe kerülök miattad… - mondta, ahogy felhúzta az óvszert. 

- Nehogy én legyek már a hibás. Te jöttél vissza békítő borral – mosolyogtam rá, majd ismét hátra döntött és egyre jobban izgatott. A nyögéseim betelítették az irodát, Dylan pedig néha a számra tapasztotta a kezét, nehogy bárki meghalljon minket. Egy óvatlan pillanatban aztán belém hatolt, másra sem vágytam, csak, hogy végre érezhessem őt. Kezével a kanapé karfájába markolt, miközben egyre gyorsabb tempót diktált. Én pedig szinte csillagokat láttam az élvezettől, amit ez az egész okozott. Mindenféle pózban igyekezett, de láttam rajta, hogy valami bosszantja. 

- Nem férek el… - sóhajtotta, mire kértem, hogy üljön fel. Óvatosan végig simítottam a hasán, majd szenvedélyesen megcsókoltam és az ölébe ültem. 

- Ez nem lehet már probléma… - válaszoltam, mikor már teljesen eggyé váltunk és együtt el nem kezdtünk mozogni. Az ajkába harapott, amivel megőrjített. 

- Tetszik az ötlet – motyogta, de láttam az arcán, hogy nem nagyon tud megszólalni. A hajába túrtam és próbáltam átvenni az irányítást, amit ő engedett is. Egy idő után aztán szorosan átfogott és a mellkasára húzott, hogy újra gyorsabban szexeljünk, aminek az lett a vége, hogy végül egymás karjaiban feküdtünk el a kanapén. Összefont lábakkal épp, hogy elfértünk, s úgy éreztem magam, mint aki kilométereket futott. Dylan is hasonlóképp lehetett, mert szívverése olyan gyors volt, hogy hosszú időbe telt, mire le tudott nyugodni. Csendben pihentünk, de én csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire élveztem az elmúlt percek eseményeit. Felöltöztünk, de próbáltuk megkeresni egymás ruhadarabjait. 

- Megisszuk a bort? – kérdezte, mire én bólintottam, majd leültünk a kanapénak dőlve.  – Sajnálom, ha néha nem gondolkodom, hogy mit mondok – forgatta a poharat a kezében. 

- Nem gond, de vannak dolgok, amiben én döntök. A vállalatot nem adom, senkinek sem. 

- Tudom és sajnálom, hogy felhoztam – töltött újra a poharainkba. 

- Szóval Dyl… - nevettem fel -, hogy is lett ez a beceneved? 

- Nem állsz le igaz? – húzta mosolyra a száját, ahogy a bort nézegette. – A nagyanyám szerette volna, hogy Dylannek nevezzenek el. Amikor nagyon fiatal volt, megismerkedett egy angol katonával, aki épp kiképzésre érkezett a csapattal. Valahogy találkozott a nagyimmal és egymásba szerettek. Dylannek pár hónappal később vissza kellett mennie Angliába, ezután soha többé nem látták egymást. Tudod ilyen mindent elsöprő szerelem, rózsaszín köd meg minden. 

- Tehát egy ex pasiról kaptad a neved? 

- Ahogy vesszük. Dyl volt a beceneve a katonának – pillantott rám zavarba ejtően. Ebbe pedig ismét beleremegtem, s az jutott eszembe, hogy sosem érjen véget. Közelebb csúsztam hozzá, hogy megcsókoljam ajkait, ami most gyengéd volt és lágy. Mindennél jobban akartam, de ez most más volt az eddigieknél. 

- Mi lesz ezután? – kérdezte Dylan az ajkába harapva, amivel ismét csak feltüzelt. 

- Nem tudom. Esetleg nem lehetne, hogy csak a pillanatnak élünk? Annak, ami most van?  - bólintott, majd átkarolta a vállam, hogy rádőlhessek. Lassan kortyoltuk el a bort, a hajam simítva sok minden szóba került. A családja, főként Marcia és az édesapja, hogy mekkora nyomás alatt van, mint első számú örökös. Az egyetem, az, hogy, hogyan kerültem a címlapokra egy-egy buli alkalmával. Ezek a történetek főként tetszettek Dylannek. 

- Azért nem voltam olyan nagy partilány, mint amilyennek beállítottak – szögeztem le. 

- Ezt nem hiszem el. Szerintem nagyon is az voltál… bocs vagy – javította ki magát. 

- Nagyon vicces. 

- Gondolom, akkor jócskán voltak pasik az életedben – érdeklődött, mire kinyújtottam a nyelvem. 

- Akadtak. Most azt várod, hogy elkezdem sorolni? – nevettem. – Biztosan neked is van egy szép hosszú listád… 

- Talán – kortyolt a borból, majd hátra simította kócos haját. – Nos, itt kell, hogy töltsük az éjszakát vagy hazamegyünk taxival. 

- Még van egy kicsi a borból – folytatom -, ha pedig nem lenne elég a bárszekrényben van egy kis dugi pia. – Dylan érthetetlenül, majd nevetve felém nézett. – Leona biztos néha megivott pár pohárral vagy, ha vendéget fogadott. Kérsz egy kis whiskyt esetleg? 

- Most már biztos, hogy nem unalmasak veled a napok. 

- Nahát, Mr. McRay. Életed első bókja – Dylan a szemeit forgatta, majd megfogta a kezem és igéző tekintete újra az arcom fürkészte. – Nem hittem, hogy megkedvellek. 

- Én sem – néztem mélyen a szemébe. Dylan aztán közel hajolt, kezébe fogva az arcom, hogy megcsókoljon. Újra elöntött a forróság, gyengéd érintéseitől az egész testem megremegett. 

- Mi lesz, ha nem tudok leállni? – kérdőn néztem rá, mire ő megnyalta az ajkait, és próbálta megértetni velem mire is gondol. – Lehet csak az alkohol beszél belőlem, de akarlak Vicky. Most itt, amíg még megtehetjük. 

- Dylan, ezután is bármit megtehetünk.

- Sssss, lehet, de van pár olyan tényező, ami ellenünk szól. Viszont ez a kis idő a miénk. Csókolni akarlak és veled tölteni az éjszakát – szavai úgy hatoltak belém, mint valami vallomás, amiben nem olvastam el az apróbetűs részt. Péntek óta azonban nem vártam semmire, csak arra, hogy Dylan újra csókoljon és engem akarjon. Felpattantam a szőnyegről, ő pedig érdeklődve figyelte a lépteim. Hívtam egy taxit és közöltem Dylannel, hogy a ma éjjelt nálam tölti.