Dance with Miss Arizona - II. fejezet 2. ÉVAD

Szinte egész napom az egyetemen telik el. Teljesen döbbenten állok reggelente a tükör előtt és nem tudom örüljek vagy sírjak. Az, hogy folyton teljesíteni kell kifáraszt, ráadásul mellette dolgozom  továbbra is, bár Mr. Sharppal megértettem, hogy sajnos kevesebb műszakot tudok vállalni. Szerencsére támogat, de tudom neki is kell a segítség. 

A mai reggel sem alakult másképp: rohanás, már majdnem késés,  több óra tánc, majd végül a nyelvtanulás sem maradhatott el. A második félévben beiratkoztam spanyolra, hogy végre megtanulhassam a kedvenc nyelvem, ráadásul rengeteg dal szól spanyolul, amire táncolok. Ez sem utolsó szempont, hogy értsem miről is van szó. A francia középiskolában remekül ment, most azonban a spanyol, amit mindenképp meg akarok tanulni. Szerencsére Melanie is jelentkezett velem az órára, együtt próbálkozunk. Rengeteget nevetünk azon, mennyire nehezen tudjuk kiejteni a szavakat vagy, ha épp nem értjük mit mond és kérdez a másik. Nagyon jól szórakozunk, bár komolyan vesszük, hiszen az év végi vizsga nem maradhat el. A professzor is hasonlóképp komoly, csendre int bennünket, úgyhogy hamar be kell fejeznünk a viccelődést. Késő délután volt, amikor Lisát vártuk az egyetem bejáratánál, hogy megkérdezzük, hogy ment a színjátszókör. Úgy döntött ugyanis, hogy beiratkozik és szeretne egy kis tapasztalatot szerezni a színészetből is. Fáradtan és meggyötörten sétált felénk, vállán egy hátizsák lógott.

- Mehetünk? – kérdezte, miközben diktálta a tempót.

- Baj van Lis? – érdeklődtem, mire ő rántott egyet a vállán.

- Történt valami Lisa? Mesélj! – nézett rám Mel. Lisa hirtelen megállt, megfordult és szomorú tekintettel ránk pillantott.

- Nekem nem megy…

- De mi? – döbbentem meg, mire ő tovább folytatta az utat.

- Nem tudok ennyi mindent csinálni, főleg, hogy Tylerrel ma összekaptam. – Melanie is meglepődött, miközben Lisa mögött haladtunk.  – Nem tudok hosszú ideig kapcsolatban lenni, nekem kell a szabadság.

- Van szabadságod…

- Nem úgy érzem. Tyler mintha szabályozná az időm, hova menjek, mit csináljak, kivel beszéljek. Nem tudom tovább csinálni.

- Lisa, nem reagálod túl ezt egy kicsit? – kérdezte tőle Mel, mire ő megrázta a fejét.  – Tyler odavan érted, nem hiszem, hogy ő rossz szándékkal mondja amit mond.

- Lehet. Akkor is át kell gondoljam. – A parkolóhoz érve aztán bedobta a kocsijába a táskáját és megölelve bennünket elbúcsúzott. Sosem láttam még ilyennek, ennyire boldogtalannak. Lisa mindig maga a pozitívság és vidámság. Ő mindig mosolyog, nevet, viccelődik és megmondja, amit gondol. Most árnyéka volt önmagának, nem is nagyon társalgott velünk, inkább elment.

Hazafele azon gondolkodtam, hogy lehetne Lisát jobb kedvre deríteni, bár nem tudom, mit szeretne Tylerrel. Fontos volt számomra az ő boldogsága, tekintve mennyiszer állt mellém vagy nyitotta fel a szemem. Rengeteg mindenért vagyok hálás neki, a legjobb barátnőm lett, amióta Los Angelesben lakom. A ház előtt leparkolva a telefonomon egy üzenetet pillantottam meg, amelyet Colin küldte. Habozva nyitottam meg, mert az utóbbi pár napban teljesen döntésképtelen lettem. Colin persze tudni akarta, mit gondolok illetve mihamarabb várta a válaszom, de képtelen voltam dönteni, a suli pedig jó ürügy volt, hogy ezt napoljuk el.

Döntöttél?  - jött a kérdés az üzenetben. Válaszolnom kellene. Nem akarok. Várja a válaszom. A lakásba érve a kanapén néztem a telefonom és csak teltek a percek. Colin meglepett azzal, hogy szeretné, hogy hozzá költözzem, azonban egy ilyen döntést meghozni nem pár pillanat. Szeretem őt és végre boldog az életem, mégis ez az összeköltözés korai, főleg, hogy tartok attól mit hoz magával ez az egész. Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogja felajánlani, miközben azt hittem, hogy minden jó úgy ahogy van. Élem az életem így, külön lakásban, amit igyekszem magam fenn tartani, miközben Colinnal tölthetném az egész napom. Akarja, hogy vele éljek. Ez pedig némiképp megijesztett. A telefonom ugyanúgy tartottam a kezemben, mint amikor leültem. Nem jöttek a szavak, nem tudtam mit mondjak. Azonban még mielőtt válaszolni tudtam volna, megcsörrent, Colin nevét kiírva.

- Szia – köszöntem, mire ő is ugyanígy tett és rögtön érdeklődött, hogy miért nem írtam vissza.  – Colin, hosszú volt a napom, lehetne, hogy ezt nem most beszéljük meg.

- Nekem is hosszú volt, de erre tudni szeretném a válaszod.

- Nincs válaszom – csend felelt a másik oldalról.

- Na jó Hanna, én szeretném, ha hozzám költöznél. Így vagy úgy…

- Hogy érted azt, hogy így vagy úgy?  - csattantam fel.

- Van egy ötletem – ettől pedig elkezdett pörögni az agyam, mit talált ki már megint. – Arra gondoltam, hogy Melanie és Zack úgyis szeretne összeköltözni. Mi lenne, ha a lakásodba mennének?

- Ezt mégis, hogy gondoltad? – kérdeztem. Kicsit dühített a dolog, hogy elkezdett intézkedni és meg akarja szabni, mit tegyek.

- Úgy, hogy, ha mégsem akarsz velem élni, akkor is vissza tudsz menni.

- Ezt nagyon jól kitaláltad – morogtam. – Nem tudom, hogy gondoltad ezt.

- Úgy, hogy akkor könnyebb lenne a döntés – mondta vidáman. Elképesztő, hogy mennyire kitalálta. Valószínűleg ezen törte a fejét egész nap, ugyanis minden nap érdeklődött, hogy döntöttem. Aznap este, amikor megkérdezte és egy kulcsot adott nekem, annyira ledöbbentem, hogy nem tudtam mit válaszoljak illetve inkább tereltem a témát. Akkor kértem tőle, hogy adjon időt, hogy eldönthessem. Igazából féltem, rettegtem ettől, hogy válaszolnom kelljen erre, mert megijesztett ez az egész. Nem minden nap teszik fel az embernek a kérdést, pláne, hogy nagy felelősség az együttélés. Próbáltam az egyetemre összpontosítani, elterelni a figyelmem, de folyton csak Colin és az ő kérdése jutott eszembe.

- Félek Colin – suttogtam.

- Mitől? Hiszen minden olyan jól alakul, boldog vagy…

- Mégis minden megváltozik, ha én hozzád költözöm. A családod…

- A családom hagyjuk ki belőle. Senki sem szólhat bele a mi döntésünkbe.

- Mégis félek ettől az egésztől.

- De nálam biztonságban leszel és ezt te is tudod – ebben igaza volt. Jól érzem magam vele, boldog az életünk, mégis ez egy hatalmas döntés. Colin még párszor próbált rám hatni, de kértem várja meg, amíg én jelentkezem, ha eldöntöttem. Egész este fel s alá járkáltam, hol a telefonom galériáját néztem, hol az ágyon feküdtem, hol pedig a lányokkal csevegtem arról, hogy mitévő legyek. Bevallom egyikük sem könnyítette meg a döntésem, bár Melanie tudott Colin titkos tervéről. Megdöbbentő, hogy mennyire előre gondolkodik, tervez, ez pedig azt jelentheti, hogy tényleg elszánt. Lisa persze már az elejétől kezdve mondja, hogy tegyem meg, óriási lehetőség és költözzem hozzá. Nyilván tudom, mert ő mindig ott állt mellettem, hogy most is jól látja a dolgokat, mégis tartok ettől az összeköltözéstől. Vívódtam magamban, rengeteget.

Amit tudtam, a tánc az, ami kicsit átlendíthet azon, amin napok óta agyalok. Pénteken már korán benn voltam az egyetemen és az egyik teremben bekapcsolva a hifit eltáncoltam azokat a koreográfiákat, amiket a versenyre gyakoroltunk. Felszabadultam, végre kicsit kikapcsoltam. A zene teljesen átjárt, a mozdulatok szinte pumpálták az adrenalint, ahogy jöttek egymás után a lépések. Amint vége lett a dalnak fáradtan ültem a parkettára, az arcom a kezeimbe temettem, miközben akkorát sóhajtottam, hogy a fél egyetem halhatta volna.

- Mit csinálsz itt Hanna? – jött a hang a távolból, mire én felkaptam a fejem és eltűrtem a hajam.

- Óh, csak táncoltam egy kicsit. Remélem nem gond? –ugrottam fel, Scott pedig ott állt az ajtóban továbbra is. Az ablakhoz mentem, hogy összeszedjem a táskám és belepakoljam a pulóverem.

- Nagyon jó zenét hallgattál. Van valami baj Hanna? – állt meg a hifi előtt, mire én megfordultam. Megráztam a fejem és tovább pakoltam.  – Szerintem jól fogsz szerepelni a versenyen.

- Igen, biztosan… - dünnyögtem, majd elindultam a dupla ajtó felé.

- Órán találkozunk Hanna – kezdett el rendezkedni Scott amikor visszanéztem, majd rám mosolygott. A dupla ajtó hirtelen becsukódott mögöttem, a folyosón pedig Lisa és Melanie jöttek velem szemben.

- Te már itt? – érdeklődött Lisa. Kivártam.

- Kicsit táncoltam, de most szükségem van egy kis reggelire. – A lányok elkísértek a büfébe, ahol ettem némi szendvicset és kávét, bár alig volt étvágyam. Lisa és Mel csendben néztek engem.

- Na, ebből elegem van – szólalt meg egyszer csak Lis. – Hanna, most már döntened kellene és nem magadat emésztened…

- Igaza van Lisának Hanna. Döntsd el mit szeretnél. Colinra is gondolj. Kettőtökre.

- Lányok, higgyétek el, ezen gondolkodom napok óta, de annyira félek. Mi lesz ha nem működik.

- Ha nem próbálod, meg sosem fogod megtudni – mosolygott rám Lisa, szavai pedig teljesen belém égtek. Neki mindig igaza van?

Más késő délután volt, amikor leparkoltam a Carla Ridgeon. A nap az utolsó sugarai látszottak a városon, miközben én végig néztem a házon, ahogy kiszálltam az autóból. Kellett pár perc, amíg összeszedtem magam és bejutottam a kapun. Lassú léptekkel haladtam az ajtó felé, ahol már a padló esti fényekre váltott. Izgatott voltam és ideges. Óvatosan bekopogtam az ajtón, amit talán még én sem hallottam volna meg, de végül újra kopogtam. Néhány pillanattal később Colin nyitott ajtót.

- Hanna, miért nem szóltál, hogy jössz? – kérdezte meglepetten.

- Nem tudtam, hogy jövök, egyszerűen csak valahogy idejöttem.

- Gyere be! – tárta ki teljesen az ajtaját én pedig lassan bementem. A ház, amely annyi emléket hordoz már, ahol a legszebb napokat eltöltöttük, most más volt. Colin aggódó arccal nézett rám, miközben úgy mozogtam, mint aki lefagyott.  -  Hogy vagy? Kérsz valamit?

- Nem köszi – néztem rá, ahogy letettem a táskám. – Gondolkodtam Colin. Valójában több tényező az ami végül idehozott.

- És… elmondanád mire jutottál? – érdeklődött, majd közelebb lépett.

- Nehezen határozok el dolgokat jól tudod. Ezt is ezért döntöttem el ilyen nehezen, de … - Colin izgatottan nézett rám, várta, hogy végre elmondjam amit hallani akar. Elmosolyodtam. Jó volt látni mennyire kíváncsi arra, hogy mit fogok mondani, beleegyezem abba, amit tulajdonképpen akar, de én is akarom.  – Szeretnék először kikötni valamit.

- Rendben, bármit.

- Mindent megbeszélsz velem és, ha bármi történne, akkor visszamegyek a lakásba.

- Oké, ahogy akarod – mondta, próbált komoly maradni.

- Akkor mikor költözhetek? – Colin azonnal közelebb lépett, hogy magához öleljen. Olyan szorosan, mint még soha. A fülembe suttogta a boldogságát, miközben egészen kezdtem hozzászokni a gondolathoz, hogy Colinnal fogok élni. Nagyon más minden, az, hogy egy ekkora házba fogok költözni, hiszen sosem volt még ilyenben részem. De boldog voltam.

Colin olyan szorosan ölelt hosszú ideig, hogy alig tudtam szabadulni.

- Elengedhetsz – nevettem rá.

- Nagyon örülök Hanna, hogy így döntöttél. Komolyan. – Elmosolyodott, amely számomra a legfontosabb volt. Visszajelzés arra, hogy jól döntöttem. – Itt maradsz?

- Most már itt lakom nem? – Colin bólintott.